A jelnyelvekben is meg lehet különböztetni szófaji kategóriákat, ezek közé tartoznak pl. a névszói jelek, az igei jelek, továbbá az ún. a tárgy- és tevékenységjelek stb. Az igei jeleket három nagy kategóriába szokás sorolni (Thompson et al. 2006). Vannak úgynevezett egyező (vagy változó tövű) igék (agreement/agreeing/inflecting verbs), amelyek térrészek felé irányulnak, s a mozgás irányával jelölik az alanyt és tárgyat. Az egyező igékkel rokonságot mutatnak az ún. térbeli (spatial/locative) igék, amelyek szintén helyekre, térrészletekre mutatnak, s ezzel – bővítményként – azt határozzák meg, hogy a cselekvés hol és milyen módon zajlott, pl. két pont között meddig repül egy repülőgép, vagy pl. milyen magasra tesz valaki valamit (Thompson et al. 2006). A nem egyező (testhez kötött, változatlan tövű) igék (plain verbs) mozdulatkomponense nem irányul egy adott térbeli pont felé, így pl. a cselekvő és annak jelölése, akire vagy amire a cselekvés irányul, térbeli névmások, úgynevezett indexek segítségével történik. A tárgy- és tevékenységjelek szótári formájukban (citation form) – azaz izolált, kontextus nélküli megjelenésükben, amelyek pl. a szótárakban hangzó nyelvi szavak megfelelőiként szoktak szerepelni – egy cselekvést és például azt a tárgyat is jelölik, amellyel a cselekvést végezzük. Ilyen jel pl. a FÉSŰ– FÉSÜLKÜDIK a magyar jelnyelvben. Az, hogy milyen funkcióban szerepel az adott jel, mindig a konkrét megnyilatkozásban dől el, s általában a mozgási komponens jelzi (Szabó 2007).

Az elsajátítás folyamatában az elsők között névszói jeleket találunk (pl. CI-CA). Később, 18 és 23 hónapos kor között kezdődik meg az igei jelek használata, azonban még produktív igei morfológia nélkül az igék szótári formája használatos, nem tapasztalható a leírt esemény résztvevői szerinti, a térbeli elhelyezkedést leképező egyeztetés, ennek megfelelően nem használatosak az osztályozók (l. később) és a térbeli igék sem. Ugyanebben az időszakban a derivációs morfológia hiányában a gyerekek nem különböztetik meg a tárgy- és tevékenységjelek igei és névszói használatát. Ez majd csak 2;0 és 2;5 kor között kezdődik, de nem a felnőtt mintának megfelelő módon zajlik, s még ötéves kor körül is megfigyelhetők innovatív megoldások a grammatikus formák használata mellett (Baker et al. 2008).

Az egyező igék 2;0 és 2;5 életkor között még mindig inkább egyeztetés nélkül, szótári formájukban vagy elemzetlen egységekként használatosak, s amennyiben megjelennek inflexiós szabályok, azok használatára jellemző a szabálytúláltalánosítás (pl. inflexiós szabályok alkalmazása nem‑egyező, testhez kötött igéken). Ez a jelenség még 4 és 5 éves kor között is tapasztalható, de az első személyű alannyal való egyeztetés már általában megfelelően történik. Két és fél éves kor körül tapasztalható az igei egyeztetés első produktív használata, azonban 2;6 és 2;11 kor között még nem jelenik meg a cselekvési mód morfológiai jelölése, sem a mozdulaton végzett modulációval, sem mimikával (Baker et al. 2008). Az igei aspektusok és akcióminőségek ugyanis a jel kivitelezésének megváltoztatásával fejezhetők ki a jelnyelvekben, illetve a cselekvés lezajlásának módját kifejező határozói jelek egy jelentős része nem-manuális: mimikával vagy szájgesztussal valósul meg (Szabó 2007).

Az igei egyeztetés a 3. életév után kezdődik el olyan mondatok esetében, amelyekben a környezetben jelenlévő tárgyakat érint az egyeztetés, azaz a tér absztrakt kezelése ekkor még várat magára, kb. 4 éves korig, de kezdetben még a helyhez tartozó referens pontos kijelölése (megalapozása) nem megfelelő. A referenshez tartozó térpont kijelölése az úgynevezett térindexálás, a jelnyelvek erősen ikonikus, névmási alapú diszkurzív jelensége: a jelelő bizonyos szabályokat követve térpontokhoz rendeli például egy elmesélt esemény szereplőit, s a továbbiakban ezen térpontok segítségével utal rájuk, illetve az igei egyeztető modulációkat is ezekhez igazodva hajtja végre (l. Bartha et al. 2006). A referenshez tartozó térpont egyértelmű kijelölése és fenntartása kb. 4;11 korra válik jellemzővé. A szám- és aspektusjelelő morfémák pontos használata 3;0 és 3;5 kor között jelenik meg (Baker et al. 2008).

A térbeli igék 3 éves kortól kezdenek mozgást tartalmazni és az esemény módjának lezajlására utalni, de ekkor még a kétféle információ jelölését szekvenciálisan oldják meg a nyelvelsajátítók, 4 éves kor körül azonban elkezdődik a kétféle jelölés szimultán, koordinált használata (Baker et al. 2008).

A morfológiai fejlődés nagy része hatéves korig lezajlik, azonban a legbonyolultabb polimorfemikus formák magabiztos használata még nehézséget okoz ekkor. A jelnyelvek egyik leghosszabb idő alatt elsajátítható jellegzetessége az egyébként ikonikus osztályozók használata, ezek alkalmazásához ugyanis több jelnyelvi készség kombinációjára van szükség (Mayberry–Squires 2006). A terminust elsőként alkalmazó Frishberg (1975) bizonyos kézformák bizonyos orientációban történő használataként, a főnévi vonzat valamilyen szemantikai tulajdonságának a megjelenítéseként határozta meg az osztályozókat. Ezek az ikonikus kézformák gyakran a tárgyak alakját, méretét jelenítik meg; a lefelé néző nyújtott tenyér pl. a négykerekű járművek mozgásának reprezentálására szolgáló kézforma a magyar jelnyelvben (Mongyi–Szabó 2005, az osztályozók részletes bemutatását l. Holecz 2019). Ezek az osztályozók 2;6 és 2;11 kor között jelennek meg a térbeli igék használatakor, viszont még elemzetlen egészként, és gyakran nem megfelelő kézformákkal. Az osztályozók felnőtt mintának megfelelő használata a 3;0 és 3;5 kor között kezdődik, és egészen 9 éves korig csiszolódik, ám még ekkor is tapasztalhatók bizonytalanságok, s a jelenség magabiztos, fluens alkalmazásának kimunkálása akár 13 éves korig kitolódhat, csakúgy, mint a térindexálásé, amely a tér absztrakt használatát igényli manuális és nemmanuális eszközök együttes alkalmazásával. Hosszú ideig megfigyelhető hiba a térindexálással kapcsolatban, hogy a gyerekek ugyanazt a térpontot több referenssel is összekapcsolják (Baker et al. 2008). A térindexálás gyakorlata nagy valószínűséggel azért is olyan nehezen elsajátítható, mert a fejlődő memóriát is megterheli (Meier 2014).