A jelnyelvfejlődés tanulmányozásában kitüntetett szerepet kap a névmáshasználat. A más emberekre, önmagukra és tárgyakra mutatást már 9 hónapos koruk körül kezdik használni a siket gyerekek, ám ezeket még természetes gesztusként kell értelmezni (Petitto 1987), ami halló gyerekeknél is megjelenik. 12 és 15 hónapos kor között a személyre mutatás eltűnik, a tárgyakra mutatás viszont továbbra is megmarad (Baker et al. 2008). Ebben az időszakban jelennek meg az első valódi jelek, s ekkor a személyre mutatás helyett nominális formák használatosak. A személyre mutatás valamivel kétéves kor előtt (18–23 hónapos kor között, átlagosan a 20. hónap körül) jelenik meg újra, ekkorra azonban kategóriát vált: természetes gesztusból jelnyelvi jellé válik, már megfelel a felnőtt nyelvhasználatban megfigyelhető rendszerszerűségeknek, ám használatában még sok tévesztés tapasztalható (Mayberry–Squires 2006; Baker et al. 2008). Először az 1., majd a 2. személyű névmások jelennek meg – 25–27 hónapos kor körül, amikor a halló gyermekek is elsajátítják ezek hangzó nyelvi megfelelőit (Petitto 1987) –, ezt követi a jelenlévő harmadik személyre mutatás névmási funkcióban (kb. 29 hónapos kor körül), s csak hároméves korban lesz ez használatos nem jelenlévő személyekre és tárgyakra (McIntire 1987; Mayberry–Squires 2006; Baker et al. 2008). A személyeket jelölő névmások használatában, csakúgy, mint a halló gyerekek esetében, olykor megfigyelhető a nézőpontváltás képességének hiánya, azaz a nyelvelsajátítás egy rövid szakaszában a siket gyerekek is felcserélik az első és a második személyű névmásokat (Haukioja 1993).