Aligha vitatható, hogy a politika és a kultúra mindig is szoros kölcsönhatásban léteztek, folytonosan meghatározva és alakítva egymást.2 Ez persze nem jelenti azt, hogy a két szférának ne lennének sajátos, csak rá jellemző vonásai, vagy, hogy a kettőt ne lehetne egymástól függetlenül vizsgálni. De ha a politika és a kultúra természete közötti különbségeket és ellentéteket felnagyítjuk, azokat egymás alternatívájaként vagy ellentéteként képzeljük el, illetve közöttük hierarchiát állítunk fel, akkor viszonyukat és alapvető egymásra utaltságukat értjük félre. Bármennyire anakronizmusnak tűnik is azonban a két szféra szembeállítása, az ebből levezetett gondolatok kétségtelenül gazdag filozófiai hagyományra tekinthetnek vissza, amelyek bizonyos összefüggésekben mindmáig hatnak. Kultúra és politika szembeállítása mint eszme és filozófiai meggyőződés általában előbbi felsőbbrendűségét hangoztatja utóbbi rovására. Amíg a kultúrát a kevesek számára elérhető társadalmi kiválóság letéteményesének tekinti, addig a politikát a hataloméhség és a tömegek alávetésének alantas világával azonosítja. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet egy általános, szinte minden kultúrában fellelhető kritikai szemléletnek felel meg, de legnagyobb hatású megfogalmazására a német kultúraeszményhez köthető. „A német ideológia (…) lényege: kijátszani a romantikát a felvilágosodás ellen, a középkort a modern világ ellen, a kultúrát a civilizáció ellen, és a Gemeinschaftot a Ge sellschaft ellen. Ez a kulturális törekvéseken és eredményeken alapuló különlegesség, különút mindig büszkeség kérdése volt, nem utolsó sorban azért, mert kulturális törekvéseken és eredményeken alapult. A politikai nemzet létrejöttét több mint száz évvel megelőző, a német idealizmus, a weimari klasszikus irodalom és a klasszikus és romantikus zenei stílus kialakította belső világ minden esetben legitimálta az egyén visszavonulását a társadalomból a kultúra és a magánélet szférájába.”3 Kétségtelenül a német történelem sajátos vonása, hogy a nemzet eszméjét születése pillanatában nem a politika fogta egybe, hanem a kultúra. A kultúra azonban nem csak megelőzte a politikát, hanem annak helyét is elfoglalta. A porosz–francia háború után létrejövő nemzetállam ugyan felmagasztosult, de nem mint a politikai részvételt igénylő köztársaság, hanem mint a nemzeti hübriszt kifejező birodalom. A politika mindvégig megmaradt az állam szinonimájának, és Németország úgy tűnhetett fel, mint egy politikamentes állam. Ez azonban nem csak elidegenített a politikában való részvételtől, hanem a kultúra révén megágyazott a felsőbbrendűnek tekintett apolitikus és antiliberális elitizmusnak. A Dichter und Denker esztétikai individualizmusa sokkal inkább jellemezte ezt a gondolkodást, mint az egyszeri polgárnak a szabadságjogok és a közügyekben való részvétel iránti elkötelezettsége. „A kultúrában az abszolút tökéletesség arénáját, egy kompromisszumok nélküli világot láttak. Ebben a túlfűtött légkörben született meg az az illúzió, hogy a kultúra helyettesítheti a hatalmat, és ebből következően a politikát is.”4 A politika különböző érdekek és világképek által szabdalt és alapvetően esetleges világa helyén egy olyan világot képzeltek el, ahol minden egy magasabb rendű egység kibontakozásának irányába mutat. A politika ebben a helyzetben legfeljebb ezen felsőbbrendű célok megvalósításának eszköze lehetett, és nem a békés együttélés rendje, vagy annak garanciája. Az uralommal szembeni általános szkepszis és pártokkal vagy mozgalmakkal szembeni prüdéria ennek volt általános kifejeződése, ami azonban nem a politika gyengülését vonta maga után, hanem sokkal inkább annak féktelenségét és gátlástalanságát, amit aztán már sem a polgárok, sem az elit, sem a kultúra nem volt képes ellensúlyozni, és végül katasztrófába torkollva omlott össze a nemzetiszocializmus totális vereségével. Ez a végkifejlet aztán a német különút végét hozta el, amelynek révén leszámoltak a politika, azaz a demokrácia és a liberalizmus megvetésével és kultúrának való alárendelésével, ezért ma Németország már nem egy sikertelen eszme, hanem egy sikeres demokrácia. „Először a Szövetségi Köztársaság, majd a teljes Németország is a Nyugat részévé vált. A ’Sonderweg’, a német különút végül csatlakozott a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság és a törvényesség főáramához. A kultúra civilizáció elleni lázadása véget ért. Már nincs értelme úgy gondolni a kultúrára, mint ami pótolhatja a politikát.”5