Az orosz konyha fantasztikus sokszínűségét számos tényezőnek köszönheti. Itt van először is Oroszország földrajzi adottsága. Hatalmas kiterjedésének köszönhetően domborzatára a mélységek és szélsőséges magasságok egyaránt jellemzőek. Éghajlatai között megtalálható a sarkvidéki, a szubarktikus és a mérsékelt éghajlati öv is, attól függően, hogy az ország melyik részén járunk. Vízrajzát tekintve elmondható, hogy partjait jó néhány tenger mossa, földjét legalább százezer folyó és tó tarkítja. Ezek a természeti adottságok már eleve garantálják a nyersanyagok és ételfélék változatosságát. Vannak területek, ahol egész évben bőséges az élelmiszer-választék, máshol nagyon szegényes az alapanyag-kínálat, sőt még azok megfelelő tartósításáról is gondoskodni kell, hogy mindig elegendő élelemhez lehessen jutni. Ismert adatok szerint a X–XI. században iráni eredetű szkíta lovasság katonái és a mongolok honosították meg Oroszföldön a hagyományosnak számító konyhatechnikai eljárásokat. Ilyen a zöldségfélék – főként a káposzta, uborka, vöröshagyma – erjesztése és bizonyos tejtermékek, például a kefir készítése. Az orosz konyha ekkor még igen egyszerű volt: alapját sült hal, gomba, zöldség- és gabonafélék képezték. Idővel a szláv, európai és közép-ázsiai kulináris hatások keveréke is beszivárgott, amelyre még az I. Péter cár (1682–1725) által hivatalossá tett kereszténység is rányomta a bélyegét. Az Oroszország területén vándorló és letelepülő népcsoportok alakították tovább a konyhát, amelyre mindig igaz volt, hogy nyitott szemmel és örömmel fogadta be más népek ételeit. Nagy Katalin cárnő (1762–1796) nyugati szakácsokat bízott meg az orosz konyha modernizálásával. Nagy áttörést jelentett a Napóleoni háborúk ideje (1799–1815), amikor a francia szakácsok új alapanyagokkal, új és kifinomult ételekkel ismertették meg az orosz honfitársaikat. Az orosz gasztronómiában mindig is megfigyelhető volt a társadalmi rétegződés szerint elkülönülő konyha is. Lehetett beszélni a moszkvai vagy a pétervári konyháról éppúgy, mint a XIX. század végéig a jobbágykonyháról. Előbbire az igényesebb, gazdagabb és elegánsabb ételkínálat, míg utóbbira az egyszerűbb, ízes, de tartalmasabb ételek voltak a jellemzőek. Az egységes orosz konyha kialakulása a XIX. század közepére tehető, amikor lezajlott a jobbágyfelszabadítás, számtalan vasútvonal épült ki, amellyel az alapanyagok az elszigeteltebb területekre is eljuthattak. Ezzel együtt az orosz gasztronómia megőrizte ősi hagyományait. Változatlan maradt a levesek, előételek, a kelt tészták, elsősorban a kenyérfélék és a böjti ételek (zöldség, gomba, halak) túlsúlya. A mindennapi étkezés az ősi formákat követte, akár több napra előre megfőzött, általában savanyú és tartalmas leves, hozzá a hagyományos kovásszal készített rozskenyér. Szintén erre az időre datálhatjuk az orosz konyha tipikus étkezési rendjét, amelyre jellemző, hogy a reggelit 6–8 óra tájban fogyasztják, a tízórai 10–11 közé esik. Ebédidő 14–15 óra között van, és az uzsonna 17–18 órai, angoloktól átvett, de jelentősen oroszra szabott teázás. Vacsorázni késő este, 20–21 óra között szokás. A főétkezés – éppúgy, mint hazánkban – náluk is az ebéd, amely több fogásból áll: előétel, leves, húsétel, desszert.