Az élő, online vagy rögzített előadásokból és feladatokból álló oktatás amellett, hogy alapvetően írja át a hagyományosan (régiónként és kultúránként eltérő mértékben, de valamennyire a legtöbb helyen) a vitára és a valós idejű, személyes interakcióra építő tudásgenerálás és -átadás rendszerét, egy további következménnyel is jár: minden, ami elhangzik, potenciálisan rögzített és visszakereshető. Azon túl, hogy olyan magánjogi kérdések merülnek fel, hogy kinek a tulajdona például egy rögzített előadás: értékesítheti, elérhetővé teheti-e ezt az egyetem az előadó beleegyezése nélkül (adott esetben a halála után), a kamera jelenléte közismerten megváltoztatja a jelen lévők viselkedését. Noha a hallgatók (akik a közösségi médiától kezdve az interneten használt platformok sokaságán megszokták, hogy amellett, hogy fogyasztók, „termékek is”) általában kevésbé érzékenyek a magánszféra beszűkülésére (ez leginkább a jogvédők és a hivatásszerű adatvédők prioritása), az öncenzúra kétségbevonhatatlan. Ráadásul az állandó megfigyelés állapota a tanulás folyamatában fontosnak tartott kockázatvállaló, kísérletező gondolkodást és feladatmegoldást is korlátozni látszik. Emellett az oktatástechnológiai metrikára, a formalizált számonkérésre alapozott tudásmérés mindenhatóságával és hasznosságával kapcsolatban is merülnek fel aggályok).1 A digitális tanterem panoptikonjában legalább négy, az akadémiai szabadságot különböző formában fagyasztó őrtorony található: a kormányok nemzetbiztonsági szolgálatai; az autoriter rendszerekből érkező diákok hazájának kormányai; a hallgatók szülei; és az egyetem, illetve az egyetemi polgárok egyes közösségei.