A digitalizáció térfoglalása (és a pandémia idején egyedülésige) erősíti tehát az öncenzúrát. Az akadémiai szabadság ugyanis nemcsak illiberális autokráciákban áll a kultúrharc kereszttüzében. A társadalmi igazságosság kérdésköréhez kapcsolódó viták és az identitáspolitikai törekvések konfliktusainak egyik kiemelt helyszínei az egyetemek, elsősorban a bölcsészkarok és társadalomtudományi fakultások. Emellett az Egyesült Államokban is terjed az olyan (tag)állami jogalkotás, amely megtiltja bizonyos, például a kritikai fajelmélet (critical race studies) vagy éppen a szociológia (a társadalmi igazságosság túlzottan doktrinernek ítélt felfogását tükröző) diszciplínák oktatását.1 Összességében a kollégák, hallgatók vagy egyes társadalmi csoportok által elutasított vagy vitatott, népszerűtlen vélemények, esetenként tudományos álláspontok körül kialakuló konfliktusok a karrier előrehaladását akadályozzák, és a megkövetelt „biztonságos tér” elveinek megsértése zaklatási eljárásokhoz is vezethet,2 így könnyen elbizonytalanodik az egyetemi oktató, hogy bizonyos (a tudomány és az oktatás szempontjából egyébként esszenciális viták alapjául szolgáló) kérdésekkel foglalkozzon-e – különösen úgy, hogy a hallgatók rögzíthetik az osztálytermi beszélgetéseket, és azokból kontextuson kívüli kivonatokat is közzétehetnek.3 A kultúrharc dúlása közepette az oktatók balról és jobbról is veszélyeztetve érezhetik magukat, és egy ilyen környezetben eltűnik a spontaneitás és a szenvedély az előadásokból, és a kilúgozott óvatosság és az öncenzúra lép a helyükbe.4 Különösen az egyetemi tudásiparban egyre nagyobb arányban foglalkoztatott, sok nyugati egyetemen kifejezetten többségben lévő határozott idejű munkaviszonyban álló vagy junior oktatók-kutatók esetében merül fel ez nehéz kérdésként.