A ténylegesen érvényesülő nemzetpolitikával való összevetés után érdemes Irínyi nemzetdefinícióját a korszak szellemi-ideológiai környezetében is megvizsgálni. Abban a március 15-i 12 pont szerkesztője nem volt egyedül, hogy napjainkban kaotikusnak ható módon a „nemzet” és „nemzetiség” fogalmakat szinonimaként használta, mégpedig az államot alkotó politikai közösségre értve. Az Úti jegyzetekben papírra vetett alapelve szerint egy nemzethez a közös hazán és annak nyelvi egységén túl „közös politikai élet, közös kormány, közös intézmények, közös törvény, ’s a’ közös jelenen kivül még a’ közös múlt is” kell.1 Ezt célkitűzésként fogalmazta meg, nem a status quo leírásaként, hiszen az egységesítő feladat még előttünk állt.2 A közösségek definiálására Irínyi a „népek”, „népiségek” és „nemzetek” kifejezéseket használta. Népek alatt Magyarország hat „klasszikus”, mai fogalmaink szerinti nemzetiségére utalt, míg a népiséget a politikai adminisztráció által elhatárolt kiváltságos területek lakosságára értette, mint amilyen a székely, a jász, a szász, a kun, a horvát és (talán maradékelv alapján) a magyar; illetve például az egykorú francia, eltérő kultúrájú határszéli provinciák „fél-német, fél-olasz, fél-spanyol” lakossága.3 Nemzet(iség) szerinte viszont csak az államot alkotó magyar lehet (a francia mintának megfelelően), hozzátéve, hogy „szélesebb értelemben”, amikor az államnemzetről van szó.4 Abban tehát Irínyi sem tért el hazai kortársaitól, hogy a „magyar” jelzőnek két jelentést adott: egyrészt az állam polgáraként (magyarországi) lehetett magyarnak lenni, másrészt a magyar nemzetiség, azaz kultúrnemzet részeként.5