A kora újkori nyugati utazás legelterjedtebb formája, a peregrináció végső célja közösségi volt ugyan, de nem nemzeti, hanem felekezeti. A tanulmányok kiszélesítésére, illetve befejezésére szolgált egyetemi vagy doktori cím megszerzésével nyugati egyetemen, mivel a magyar protestáns felsőoktatás, amely nem hozott, nem hozhatott létre önálló intézményeket, kollégiumi rendszerben működött az alap- és középfokú oktatással összekapcsolva, és nem volt jogosult doktori címek adományozására. A peregrináció esetében a cél kifejezetten a tanulás volt, rendszerint felekezeti finanszírozással annak érdekében, hogy a visszatérés után a megszerzett tudás az egyházi, illetve ezen keresztül a nemzeti közösség érdekében hasznosuljon. Az oktatás része volt a politikai stúdium, ugyanis a kora újkori politikaelmélet a kontinensen az egyetemi kurrikulumokhoz és professzúrákhoz kötve bontakozott ki, és a maga műfaji és argumentatív keretein belül, a tudományosság követelményeit megtartva tükrözött, illetve mozdított elő Nyugaton társadalmi-politikai változásokat. A korai újkorban a peregrináció során megszerzett politikai tudás azonban nem vált az átalakulás motorjává Magyarországon, sem pedig a hazatért peregrinusok az átalakulás igényének megfogalmazóivá. Az igények megálltak a protestáns vallásszabadság biztosításának tágabb társadalmi összefüggésrendszerbe ágyazott követelésénél.