A második rokokó divatjának központi figurája III. Napóleon felesége, Eugénia volt. A francia császárné rajongott Mária Antónia stílusáért, gyűjtötte a személyes tárgyait és nagyban inspirálódott az öltözködéséből. Érdeklődése nem korlátozódott a kései rokokóra, az irányzatot teljes pompájában igyekezett beépíteni a császári udvar arculatába – a bútorokat, épületdekorációs elemeket is ideértve.2 Mivel Eugénia császárné – Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné mellett – Európa egyik legnagyobb divatikonja volt, így a francia divaton keresztül hamarosan mindenhol általánossá vált a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó nők körében a szoros fűzés, a mély dekoltázs; elterjedtek az egyre szélesedő acélvázas krinolinok, bő ruhaujjak és gazdag fodrok.3 Bécsben természetesen örömmel üdvözölték a 18. századi abszolutizmus dicsőségét némán hirdető, rokokó elemekből építkező, de modern francia divatot. A francia udvar másik nagy divatikonja éppen a párizsi osztrák nagykövet felesége, a magyar grófi származású Pauline von Metternich hercegnő volt, aki nem mellesleg Eugénia császárné közvetlen környezetéhez tartozott,4 így a francia és osztrák divatirányzatok közti harmóniát még az 1859-ben kitört szárd–francia–osztrák háború sem bontotta meg.

A francia gyökerű második rokokó bécsi támogatottsága elégséges magyarázatul szolgál tehát a magyar nemzeti divatot követő pesti társaság elutasító magatartására az idegen divattal szemben – még akkor is, ha maga Eugénia császárné is tett gesztusokat a magyar divat felé –, már ha hihetünk a Vasárnapi Ujság 1860-as beszámolójának:

 

1860. február 12-én a Vasárnapi Ujság illusztrált vezércikket közölt a magyar férfi díszöltözet történetéről.8 A testvérlap Nővilág ezzel párhuzamosan a magyar női divatot köszönti. Jósika Júlia utolsó Eredeti divattudósításában örömmel üdvözli a magyaros öltözet immár mindent elsöprő térhódítását, egyúttal – olvasói igény híján – a továbbiakban lemond a francia divat közvetítéséről:

 

Meglepő módon a magyar viselet okozta zsongás közepette a Nővilág késlekedett az új divatszakember kinevezésével. Rendszeresen közölték a legfrissebb pesti divatképeket és azok leírását, de Heckenast-Bajza Lenke első divattudósítása – egyben hittétele a magyar viselet mellett – csak két hónappal később, április elején jelent meg, ekkor még név nélkül. A szerző méltatta elődjének színvonalas és közkedvelt munkásságát, egyben le is zárta azt:

 

Az új divattudósító nevének kezdeti elhallgatása minden bizonnyal kiadói fogás volt az érdeklődés felkorbácsolására. 1860. április 29-én tüntették fel először Heckenast-Bajza Lenke nevét az Eredeti divatjelentésen. Ehhez rövid szerkesztői megjegyzés is társult, miszerint – a Nővilág drágulását elkerülendő – Bajza Lenke „honleányi áldozatból” (ti. ingyen) veszi át a rovat szerkesztését; egyúttal biztosították az olvasókat arról, hogy Jósika Júlia továbbra is a lap munkatársa marad. A rendesen júliusban közzétett, második félévre vonatkozó előfizetési felhíváson már megjelent Heckenast-Bajza Lenke neve is, méghozzá nagyobb betűkkel szedve, mint Jósika Júliáé. Összességében véve az 1860-as évfolyamot még Jósika Júlia novellái, külföldi beszámolói és egyéb cikkei uralták, azonban az 1861-es évfolyamra vonatkozó decemberi előfizetési felhívásról már lekerült a neve, és 1861-től az időközben főmunkatárssá előlépett Heckenast-Bajza Lenke fokozatosan kiszorította a Nővilágból.

Az új sodor elvetette a párizsi divat beszivárgását; az ún. „magyartalan”, csak a francia ízlésnek megfelelő „bizarr” elemek beépítését a magyar öltözetekbe. Ostorozta a nyugati divat gyakori és radikális változásait, szemben a hagyománytisztelő, állandóságra törekvő magyar viselettel, melyet kényelmi és esztétikai szempontból is a párizsi divat fölé helyezett. Hívei azonban nem zárkóztak el bizonyos módosításoktól, melyek az eredetileg díszöltözetnek tervezett ruhákat mindennapi viselésre alkalmassá tették. 1860 nyarára a divatjelentések tanúsága szerint már teljesen általánossá vált a magyaros viselet kortól, nemtől, lakóhelytől és társadalmi állástól függetlenül. Heckenast-Bajza Lenke divattudósításainak gyenge pontja a – Vajda által első novelláskötete kapcsán is kritizált – nyelvi megformálatlanság. Döcögős, olykor értelemzavaróan alulszerkesztett mondataiért12 azonban bőségesen kárpótolta az olvasót a magyar közélet ismert asszonyai által viselt „szebbnél szebb ősmagyar öltözékek” leírásával.13 Az előfizetőknek nyilvánvalóan többet jelentett a saját köreikben ismert nevekkel és rendezvényekkel találkozni, mint egy-egy jeles márkiné vagy belga hercegnő szereplése magyar hölgyek számára lényegtelen, ám igényesen leírt gálaesteken.

Mégis hiába teltek meg a hetilapok, a boltok és a szalonok nemzeti divatcikkekkel, a magyaros viselet reneszánsza a pesti és vidéki öltözködésben mindössze pár évig tartott. Hiába küzdöttek a divattudósítások szerzői a magyar viselet felszínes divattal való összemosása ellen, hiába dolgozott a sajtó a ruházat nemzeti ideológiával való feltöltésén és állandósításán. Az 1857-es első báli megjelenések után 1858-ban beszivárgott a nappali viseletbe is, majd 1860-ban csúcsosodott ki egészen kiszorítva a divatlapokból és a társasági eseményekről a francia divatot. Ez a kizárólagosság azonban csupán egy évig tartott, 1862-ben pedig már Alexandra angol hercegné ruháit kezdték utánozni a magyar hölgyek is. 1865-ben egyre lankadt a honleányi lelkesedés a női ruházkodás terén, 1868-ra pedig egészen kikopott a divatból.14

A nemzeti viselet hirdetése a – Bécsben is népszerű – párizsi divat darabjai helyett; a saját hagyomány felértékelése az idegen áramlatokkal szemben egy rövid időre a nyelv megőrzésével került azonos szintre a nemzeti egység megtartásának narratívájában. A magyar öltözet általános, az egész népre kiterjedő elterjesztésének nemzetmegtartó eszménye végül pontosan annak bizonyult, amit a leginkább megvetett: egy-két évadon át meghatározó, a külsőségeken túllépni képtelen divatnak.