A 18. század közepén az általánosan irányzatalapítónak elfogadott Horace Walpole1, majd a század végén Ann Radcliffe művei nyomán bontakozott ki az a kastélytípus, mely a gótikus irodalomban helyszínből már-már gondolkodó és cselekvő szereplővé nőtte ki magát. A középkorban játszódó vagy – az épületek eredetének köszönhetően – középkori díszletek közé helyezett történetekben a kastély egy labirintusszerű tér, melynek levegőjét titkok és generációról generációra öröklődő sötét emlékek nyomasztják. A rémek lehetnek valóságosak, mint Walpole-nál a The Castle of Otranto (Az otrantói várkastély) című regényben, ahol tényleges kísértetek és megmagyarázhatatlan természetfeletti jelenségek avatkoznak a szereplők életébe; de lehetnek a zaklatott képzelet művei is, melyeket egy hús-vér ember gonoszságától való rettegés teremt meg a kiszolgáltatott főhős fejében, mint Radcliffe Mysteries of Udolpho (Udolpho rejtelmei) című művében. Horace Walpole-nak sok követője akadt, például Clara Reeve2 – aki 1885-ben összehasonlító műfajtörténetet írt a regény és a románc alakulásáról dialogikus formában3 – a The Castle of Otranto „irodalmi ivadékának” tekintette saját, The Old English Baron [A vén angol báró] című 1777-es regényét,4 melynek újításai kevésbé a főhős(nő) karakterrajzában, mint a finomabb középkor-ábrázolásban rejlenek. E két regényt 1808-tól kezdve többször is egy kötetbe szedve adták ki, így hatástörténetük is összefonódik egymással.5

Ann Radcliffe is követte a Walpole által lefektetett műfaji alapokat a Mysteries of Udolphóval, egyúttal tovább is lépett ezeken. Az alapmotívum itt is a középkori kastélyban, a természetfeletti elbizonytalanító jelenlétében fiatal nőt üldöző férfi. Újdonság Wapole-hoz képest a saját, tabusított szexuális érését apránként felfedező női főszereplő, s ez egyúttal későbbi gótikus irodalmi művek sokaságának szolgált mintaként.6 Radcliffe nagyobb hangsúlyt fektet a lelki folyamatok működésére; grafikus jelenetek helyett a sejtetés okozta szorongásra alapoz. Boldog-Bernád István az Arany János és a gótikus irodalom című tanulmányában7 saját fordításában idézi Radcliffe alábbi esztétikai nézetét:

 

Török Zsuzsa Kísértő emlékek – Vachott Sándorné és a gótikus irodalom10 című tanulmányában egy olyan irodalmi jelenséget tárt fel, amely sok tekintetben rokonítható Jósika Júlia fikciós prózájának gótikus elemeivel. Török a gótikus irodalom „domesztikálását” a magyar irodalomban való meghonosítás értelemben használja.11 A szintén elsősorban ifjúsági irodalommal foglalkozó Vachottné gótikus elemeket is tartalmazó fikciós prózája is párhuzamba állítható Jósika Júliáéval, aki a szó másik, „megszelídítés” értelmében is domesztikálja a gótikus narratívákat, kiszűrve a műfajban eredetileg domináns, de saját célközönsége és irodalmi regisztere figyelembevételével már túlságosan szorongáskeltő irodalmi eszközöket, lélektani tartalmakat.

Jósika Júlia 1860-as években született fikciós prózájában a gótikus irodalmi elemek pusztán figyelemfelkeltő díszletté szelídülnek. Az Anna és a Brüsseli népmonda című novellák a műfaj vizuális jegyeit és egyes motívumait felhasználják ugyan, de nem élnek a félelmet keltő és a feszültséget pattanásig fokozó eszközökkel. Mégis, ebben a sematikus formában is megidézik a magyar olvasók által is ismert12 rémregények borzongató misztikumát, amely az esztétikai élvezet helyett – rejtve vagy explicit módon – a nevelés és jellemformálás szolgálatába áll. Jósika Júlia a Pályavezető című nőnevelési tanácsadó könyvében fejti ki az ifjúsági irodalommal kapcsolatos prózapoétikai elveit. Elvárhatónak tartja, hogy ezek a művek a szórakoztatás mellett erkölcsnemesítő célt is szolgáljanak, nyelvi megformáltságukban és képiségükben mértékletesek legyenek.