Mielőtt Margit halála után a grófnőnek átadott levélre rátérnék, érdemes elidőzni a virágoskertjében az elhibázott életéről mesélő, halálra készülő asszony gyászos alakján, melynek előképét Jósika Júlia Való és Költött – Novellák és vázlatok gyűjteménye első kötetében 1863-ban megjelent A fekete asszony1 című elbeszélés címszereplőjében látom.

A Margit karakterével való párhuzam és a gótikus elemek visszatérő használati módja miatt szükségesnek tartok rövid kitérőt tenni A fekete asszony irányába. A Brüsszelben játszódó történet a század közepére egyre népszerűbb nagyvárosi gótika világát idézi meg. Az elbeszélő lakásvásárlás előtt áll; olcsó, de felújítható ingatlant keresve érdeklődik egy málló vakolatú, de valaha tekintélyes, lakatlan ház iránt. A fekete asszonynak nevezett tulajdonos városi pletykák tárgya: állítólag őrült, senkivel nem érintkezik, és – habár nem lakik a házban – sosem fogja eladni. Az elbeszélő felkeresi őt közeli otthonában, és a városi épület hátsó traktusában kialakított illatos, napsütéses virágoskertben ülnek le beszélgetni. A titokzatos háztulajdonos itt elmeséli az életét az idegen asszonynak. Az élet esélyeiben Margit a kertjében ismerős férfinek mesél, azonban magát a történetet az olvasó a nőrokonhoz címzett leveléből ismeri meg – ily módon A fekete asszonyhoz hasonlóan ebben a betéttörténtben is a nők egymás közti bizalmas hangvétele domborodik ki az ügyvédnek tett nyilatkozat helyett.

A fekete asszony lassú enyészetnek áldozatul eső háza és személye a faképnél hagyott menyasszony toposzára épül. A gazdag, de puritán családban, a világtól elzárva nevelkedő lány őszintén szerelmes a számára kijelölt vőlegénybe. Berendezik a fiatalok leendő brüsszeli otthonát, megszervezik az esküvőt, azonban az esküvő napján a szépen felöltözött menyasszony és az összegyűlt násznép hiába várja a vőlegényt. Csak egy levél érkezik helyette: a vőlegény megszöktette a menyasszony féltestvérét, és útban vannak Amerikába. (Később kiderül, hogy hajótörésben oda is vesztek.) A menyasszony ágynak esik, majd felépülvén egy ideig nagyszüleinél, azok halála után egyedül, cselédek nélkül él az egyik brüsszeli házában (többet is örökölt). A házasságára berendezett házat pontosan úgy hagyja, ahogy a meghiúsult esküvő napján volt; sem eladni, sem bérbe adni, sem felújítani nem hajlandó. Az elbeszélés zárlata a ház teljes pusztulását vetíti előre:

 

A leginkább szembeötlő motivikus hasonlóságok mellett – oltárnál faképnél hagyott menyasszony, változatlanul hagyott ház, lassú enyészet az időbe fagyva – más, apróbb elemek is azonosak, sok helyen pedig éppen ellenpólusai egymásnak. Mindkét nőnek meghalt az anyja, az apja újranősült, és innen származik egy féltestvére. Mindkét nőt ez a féltestvér árulja el a vőlegénnyel szövetkezve – bár a motiváció eltér: az egyik esetben pénz, másikban szerelem. Mindkét nő levélben értesül az esküvő lemondásáról, és annak elolvasása után elájul, majd hosszú betegségbe esik. Később, magányos éveiben mindkét nő a házához fogad egy fiatalt – és itt már erős a kontraszt: míg Miss Havisham a szép, fiatal lányon keresztül bosszút áll a férfiakon, addig a fekete asszony egy kertészlegényt vesz a házához, akinek önzetlen jótevője, és akinek a színpompás virágoskertjét köszönheti. Miss Havisham háza sötét, arcát nem érheti a napfény, a fekete asszony ragyogó napsütésben mesél. Miss Havisham megsárgult fehér menyasszonyi ruhát hord, a fekete asszony örökös gyászruhában jár. Ezek a kontrasztok a Jósika Júlia-szöveget Dickens regényéhez képest határozottan új történetként pozicionáló szerzői gesztusnak tekinthetők. A misztikus köd eloszlik az omladozó ház és az őrültnek tartott nő körül, helyette nagyon is hétköznapi nyomorúságot mutat meg az elbeszélő. És itt is motoszkál az erkölcsi tanítás, ha nincs is didaktikusan kifejtve: a megbélyegzett ember talán nem gonosz, őrült vagy nevetséges, csak boldogtalan. Nem meglepő, hogy a Pályavezetőben az ilyen jellegű előítéletekkel kapcsolatban is megtalálható az erkölcsi lecke, mégpedig a Férjhezmenés4 című fejezetben, melybe a korábbi Vén leányok5 című cikkét is bedolgozta. (Erősíti az üzenetet a novella kötetbeli kontextusa: A fekete asszonyt a tiszteletre méltó vénlány-tematikánál maradva a Miért nem ment férjhez Ágota néni?6 című elbeszélés követi.)

A Szép reményeket 1861-ben adták ki három kötetben, az 1860-ban megkezdett folytatásos sajtómegjelenés befejeztével. Már 1862-ben elő lehetett fizetni az első magyar fordításra is, erről tanúskodik a Pesti Napló hirdetése:

 

Hász-Fehér Katalin vonatkozó cikke alapján magyarul először 1924-ben jelent meg Mikes Lajos és Telkes Béla fordításában Nagy várakozások címmel.9 Habár Dickens művei az 1860-as években a magyar olvasók körében is népszerűek voltak,10 nem tudom egyértelműen megválaszolni azt a kérdést, hogy a Szép remények pontosan mikor került először teljes terjedelmében magyarul az olvasók kezébe. Ily módon az sem egyértelmű, hogy a fekete asszony és Miss Havisham alakja közti párhuzam megképződhetett-e a kortárs olvasó fejében is, vagy eredeti kontextusában ez az összefüggés nem értelmezhető. Jósika Júlia azonban könnyen hozzáférhetett az eredetihez akár már az első megjelenés évében. Könyvtári jegyzék híján nem tudni, a birtokában volt-e a kötet, mindenesetre legalább egy Dickens szerkesztette lapot járathattak, hiszen a Household Wordsből fordította a Hölgynaptárról szóló fejezetben már említett Fekete csütörtök – Vázlat Ausztráliából11 című szöveget – habár a Szép remények nem itt, hanem Dickens másik lapjában, az All Year Roundban12 jelent meg.

Ha a korábban már tárgyalt Anna vagy A fekete asszony című novellákat gótikus irodalmi kísérletezésnek tekintem, akkor ezek készítették elő Az élet esélyei Margit-cselekményszálát. Sokkal kiforrottabban és a műfajt szorosabban követve épít feszültséget, vészjósló és sötét hangulatot, és sikeresebb a tragikus hősnő karakterének rajza is. Értelmezésem szerint az idősödő Margit megfestéséhez a szerző főként azokat a jegyeket kölcsönözte a fekete asszonytól, amelyek a leginkább kontrasztot alkottak Miss Havisham alakjával, ezáltal Az élet esélyeiben már nehéz lenne felfedezni a dickensi alakot.

Margit levele kevés meglepetést tartogat, inkább megerősíti azokat a feltételezéseket az első fejezetben elcserélt gyermekkel kapcsolatban, amelyeket az olvasó addig is sejthetett, a szereplők számára azonban még a levél elolvasása után is egy ideig rejtve marad a teljes igazság. Az egyetlen valóban váratlan fordulat az, hogy Margit Sándornak nem a szeretője volt, hanem a felesége. A titkos esküvő tökéletes gótikus díszletek közt megy végbe. Az egészet Margit fivére, Edömér szervezi meg Sándorral szövetkezve, a menyasszony tudta nélkül. Egészségügyi utazásra hivatkozva viszi magával húgát, akit éjjel egy erdőben omladozó, régi templomromhoz vezet. Ott már várja a vőlegény egy pappal, és csak ekkor válik világossá Margit számára, hogy férjez megy szerelméhez.

 

A házasság tétje a cselekmény szempontjából az, hogy Ferenc nem egy bukott nő törvénytelen fiát, hanem a grófnő törvényes örökösét keresve kezd el saját maga után nyomozni. Ez a nyomozás nem a detektívregények szüzséjét követi, hiszen a titok az olvasó számára ismert, csupán az a kérdés, hogy mikor jön el a szereplők számára katartikus pillanat, ami Ferenc meggazdagodásával és az ezt követő – immár társadalmi konvenciót nem sértő – lánykéréssel mindkét család boldogságát garantálja.

A Második könyvben Ferenc nemesi származásáról elejtett célzásnak, ezáltal a rejtély korai leleplezésének lehet egy olyan funkciója, hogy a későbbiekben az olvasó figyelmét a nyomozásról a szereplők sorsára, döntéseikre és azok következményére irányítsa. Ez az értelmezés összhangban van a regény címével is: milyen születéstől meghatározott és egyéni döntéseken alapuló összetevők határozzák meg egyes emberek esélyeit az életre? Jósika Júlia utolsó regényében tökéletesítette azt az addig folyamatosan finomított elbeszéléstechnikát, ami által a – vélhetően fiatal olvasóknak szánt – regény „jó erkölcsi iránya” úgy bontakozhat ki, hogy közben nem válik zavaróan didaktikussá. Jósika Júlia fikciós prózája lényegében olvasmányos illusztrációként is értelmezhető az 1863-as Pályavezetőhöz vagy a korábbi életvezetési témájú cikkeihez. Az ott bemutatott követendő és elutasítandó viselkedésminták szinte mindegyikére található példa regényeinek és novelláinak egyikében. Az Olvasás fejezetben az erkölcsnemesítő könyvek unalmas mivoltára vonatkozó humoros önreflexióval dicséri a regények tanulságait:

 

Irma és Áda sorsának fentebb már részletezett alakulása ugyanígy beilleszthető ebbe a mintába: normakövetéssel, állhatatossággal, apróbb kihágásaik tudatosításával és korrekciójával elérik, hogy érzelmi preferenciáikra nézve is kompromisszummentesen illeszkedjenek be a társadalomba – aminek végső formája egy 19. századi lányregényben természetesen a jó házasság.

Jósika Júlia utolsó regénye nemcsak a sokféle forrásszöveg felhasználása általi mozaikos jellege miatt, de tanító, erkölcsnemesítő jellege miatt is reprezentatív példája a szerző fikciós prózájának. Összefoglalja, egyben finomra csiszolja korábbi műveit, és megvalósítja az ideális ifjúsági regénynek azt az eszményét, amit a Pályavezetőben olvasásra ajánlott könyvekről szólva lefektetett. A Jósika Júlia által ideálisnak tartott ifjúsági regény persze nem esztétikai szöveg, hanem a társadalmi normák indoktrinációját segítő, szórakoztató és erkölcsnemesítő fikciós prózai mű.