„Érzelgős vénkisasszonyok elsötétített szobában”. Adalékok a Nyugat és a spiritizmus kapcsolatához.

Frigyes Karinthy, for example, compares the phenomena of the airplane and the astral body in his text Csoda (Miracle), and while he exhorts the former as an invention that advances the prosperity of mankind, he sees no use for the latter. Dezső Kosztolányi also alludes to spiritism in several of his texts and even participated in séances himself: not only in his youth, but also later, in the months of writing Édes Anna (Anna Édes), but the motif of nécromancie also plays a role in the closing chapter of Aranysárkány (The Golden Kite). In Zsolt Harsányi’s portrait of Jack London, the question comes up repeatedly in relation to the American writer’s father, who was widowed at an early age and went to spiritualist séances in his grief.

In his study entitled Magyar századvég (The Hungarian End of the Century, 1937), Gábor Halász devotes only one brief detour to the topic, and he does it under a very suggestive title: chapter Moon Sick Men of a Worldview is about the New Gnosis. Beyond the First World War and its consequences, and sensing the prelude to the Second World War, he does not discover any redemption in these trends. Those who would still follow them are only chasing illusions and deceiving themselves: “The old faith and the old philosophy are dead; we no longer believe in miracles and systems, but we do believe in the power of the soul; salvation in the individual grasping of secrets, in gnosis. Cramps, emptiness, mystical effects, substitutes for replacing religious devotions – the end of the century is in full swing.”

A századfordulón azonban más volt Schmitt státusza, legalábbis a nyugatosok körében. Az 1900-as évek elején ugyanis az újgnosztikus bölcselő a fővárosi Akadémia Kávéházban tartott előadásokat, ahol hallgatói között találjuk a fiatal Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Juhász Gyulát, Mohácsi Jenőt, Zalai Bélát és Csáth Gézát. Ahogy azt Halász is fölemlegeti idézett tanulmányában, Schmitt 1887-ben Hegel-pályadíjat nyert, s fölkeltette Trefort Ágoston vallási és közoktatásügyi miniszter érdeklődését. Állami ösztöndíjat kapott a budapesti egyetemen, majd Berlinben tanult és doktorátust szerzett. Egy ideig az igazságügyi minisztériumban dolgozott könyvtárosként, ám miután anarchista nézeteket kezdett terjeszteni és az egyházat is keményen bírálta, a hatalmon lévő német kormány diplomáciai lépéseket kezdeményezett ellene. A filozófus ezt követően alapította meg az Állam nélkül című anarchista, időszaki kiadványát, illetve tartott előadásokat az Alföldön és Budapesten. Népszerűségét mutatja, hogy nem pusztán a fiatal nyugatos nemzedék hallgatta őt az Akadémia Kávéházban, hanem – amint az Juhász Gyula egyik 1918-as cikkéből kiderül – az 1905-ös orosz forradalmat követően egy időre Európában vándorolgató Trockij is.2

1925-ben már Karinthy Frigyes is a Halász Gábor tanulmányában foglaltakhoz hasonló konklúzióra jut, amikor megkérdőjelezi az újgnózissal kapcsolatba hozható irányzatokat. Ő azonban a kiemelt szövegben elsősorban a spiritizmusról beszél, mely talán a „legmeredekebb” a tanítások közül, hiszen egyenesen a túlvilági létre vonatkozóan kíván bizonyítékokat felmutatni. A modern spritizmus szoros kapcsolatban állt a teozófiával is, a „spiritizmusban benne rejtőzött a későbbi »isteni bölcsesség«, a teozófia gyökere is. Abból a szellemtani irányzatból, amely a francia Allan Kardec (1804–1869) tanítására támaszkodva a reinkarnációval magyarázta a szellemek nyilatkozatait, nőhetett ki az új hajtás, a teozófia, amely a szellemtan kereszténységre való alapozását a keleti bölcselet felé mozdította el.”3 Mikos János, az Országos Spiritualista Szövetség alapítója, a Rejtelmes Világ című spiritiszta folyóirat szerkesztője pedig a következőképpen foglalta össze az irányzat lényegét: „a szellemekről szóló tan, és a lélek halhatatlanságának bizonyítéka; kutatja az ember létezésének okát, származását és végrendeltetését; foglalkozik továbbá a természetben előforduló rejtelmes tünemények törvényszerűségével, az embereknek cselekményeikért való felelősségével és végre a két létállapot, t. i. a földi és más világi lények vagy is emberek és szellemek egymásközti közlekedésével.”4

A 20. század fordulóján megszaporodott a spiritiszta szeánszok, szellemidézések száma is. Több olyan kör alakult, ahol médiumok segítségével próbáltak érintkezésbe lépni a túlvilággal.5 Karinthy egyik legjobb barátja, Kosztolányi Dezső például fiatalkorában, illetve később, az Édes Anna című regényének megírásakor szintén részt vett ilyen eseményeken.6 1926 februárjában például felkereste Domokos Lászlót, s arra kérte, hogy vigye el őt egy szeánszra: „Igen tisztelt barátom, ismerőseimtől hallottam, hogy ön komolyan foglalkozik a spiritizmussal, vagy érintkezik olyan körökkel, melyek ezt mívelik. Hálás, nagyon hálás lennék önnek, ha egy séance-ra bejuttatna. Fiatalabb koromban sok spiritisztával érintkeztem, de azóta a kapcsolat megszakadt közöttünk. Most akkori tapasztalataimat szeretném ellenőrizni, nem a nyilvánosság, hanem önmagam számára. Ha tehát igazán kedves óhajt lenni hozzám, hívjon vagy hívasson meg egy séance-ra, akármikor és akárhová. Ígérem, nem leszek túlságosan a terhükre.”7

Domokos kezdetben állami végrehajtó volt a szegedi pénzügyigazgatóságnál, majd pénzügyi fogalmazó, illetve segédtitkár lett. Miután áthelyezték Budapestre, tanácsjegyző, később pénzügyi titkár, de voltak írói és újságírói ambíciói is, így több lapban publikált. Szegeden többek között Kosztolányi régi egyetemi társával, Juhász Gyulával barátkozott, 1918–1919-ben pedig Jászi Oszkár egyik vezető munkatársa lett. 1928-ban írta meg A szellem élete – Az evangéliumi tanítás a 20. század világosságában című művét, melyet Kosztolányinak is elküldött. Korábbi felesége a reformpedagógiai tevékenységéről híres Löllbach Emma volt – az első magyar „Új Iskola” alapítója –, aki szintén kapcsolatban állt spiritisztákkal és teozófusokkal,8 édesapja (Domokos korábbi apósa) pedig az a Löllbach Gusztáv volt, aki többek között a Magyarországon élő antropozófusok baráti köre hazai ágazatának első vezetőjeként tevékenykedett.9

Kosztolányi Édes Anna című regényében többször előfordul a szellemidézés motívuma, s leírásai valóban azt tükrözik, hogy a szerző tapasztalatokkal rendelkezett a szeánszokat illetően. A VIII. fejezet végi jelenetben például Vizyné meghalt kislányával szeretné fölvenni a kapcsolatot; de az író másik közismert művének, az Aranysárkánynak a záró fejezetében is szerepet kap a szellemidézés motívuma, amikor Hilda faggatja apját a túlvilágról. Mindezek ellenére nem állíthatjuk, hogy Kosztolányi spiritiszta lett volna – többen ironikusan értelmezik az említett jeleneteket is –, de valószínű, hogy élete több szakaszában nyitottan fordult az újgnosztikus tanok, illetve egyáltalán az életreform-mozgalmak felé, melyek erősen meghatározták a korszak mindennapjait. A Bácsmegyei Naplóban közölt, 1920-as évekbeli cikkeiből azt is tudjuk, hogy olvasta a Spiritica című folyóiratot, de örömmel fogadta Domokos újgnosztikus könyvét is, mellyel kapcsolatban megjegyezte: „szép, megindító könyvedet hálásan köszönöm. A villamosbeli kijelentésemet félreértetted. Agnosticus vagyok, de nem fennhéjázó. Szeretem a latin világosságot, de barátjaimat még jobban szeretem.”10

Talán az sem véletlen, hogy későbbi levelei között fönnmaradt Henry Thomas Hamblin Within You is the Power (Benned van az erő) című ezoterikus alapművének gépiratos fordítása.11 Adatunk van továbbá arról is, hogy időnként jósoltatott magának. 1923 őszén például az alábbi nyilatkozatot tette a Színházi Élet hasábjain: „Külföldön ismeretlen emberek gyakran színésznek néznek, a jósnő azonban nem tévedett, tenyerembe tekintve azonnal kijelentette, hogy nem vagyok színész, hanem művész és amint ő kifejezte magát, »magasabb szellemi foglalkozású ember«. […] Eltalálta, hogy egyik szenvedélyem az úszás, a másikról nem mertem vallatni és nem nyilatkozott. Kijelentette, hogy három testvérem van. Azt feleltem, hogy csak kettő van. Erre ő rázta a fejét, azt mondta, hogy három testvérem van, az egyik meghalt. Valóban. (A szellemek országában a halottak is élnek.) Semmi általánosságot nem engedtem meg, mindig adatokat, számokat követeltem és egyetlen hibás választ se adott. […] a jövőmről is jósolni akart, megtiltottam. Azt mondtam, hogy a jövőmet nagyon jól ismerem, napról napra azon dolgozom, hogy megváltoztassam.”12

Az író kapcsolatba került a két világháború közötti időszak híres „tisztánlátó médiumával”, Kele Jánossal is. „Egyszer összehoztam Kelét minálunk a már bemutatott Gyöngyössy Erzsébet színésznővel, és eljött Kosztolányi Dezső, akit nagyon érdekelt Kele János, »és ezek a dolgok«, mondta könnyedén. Tulajdonképpen ő kért, hogy ismertessem meg Kelével. [… aki] folyamatosan növekvő szomorú döbbenettel nézte a költőt. Egyszerre csak felugrott, és engem magával vive a fürdőszobába rohant. – A torkom! – mutatta elkínzott fintorral – a torkom! – hogy tudniillik fáj, ég – ennek az embernek a torka! … Meleg vizet kért, és öblögetett, s kis kortyokban nyelte, lassan megnyugodott. Kosztolányi évek múlva, amint ez közismert, torokrákban szenvedett. Kele hajlamos volt arra, hogy átvegye a betegségek tüneteit – ettől sokat szenvedett –, ha valakit nagyon figyelt, annak fájdalmai jelentkeztek benne” – idézi föl Török Sándor emlékeit Havasi János.13

Kosztolányi élete utolsó éveiben, már halálos betegen ismét jóshoz fordult. Füst Milánnénak mesélte el az esetet, akivel azt is megosztotta, hogy a jövendőmondó szerint „karácsonyra minden rendbe jön északon”. „Ezt külön emlékszem, hogy ezt mondta, hogy északon. Mi az, hogy északon. Hogy úgy képzelte, fönt Skandináviában, Norvégiában. […] És ettől ő megnyugodott” – nyilatkozta később Füst felesége.14 Az írót ugyanis betegségével a stockholmi Radiumhemmet intézetben kezelték, ahol 1934 és 1936 között háromszor is járt rádiumbesugárzáson.

Bár Karinthy Frigyes azt állította, hogy távol áll „a misztikus és gnosztikus és spiritisztikus elemektől, szektáktól, és »tudományos« kutatóktól”,15 a kérdéskörhöz való hozzáállása ambivalenciát mutat. Egyfelől mintha le akarná leplezni a misztikus babonákat, másfelől élénken foglalkoztatják az ismeretelméleti és pszichológiai problémák, illetve egyáltalán: a „végső kérdések”. Mindezt igazolja az is, hogy nyomon követte a spiritizmus és a teozófia hazai fejlődését, amire egyes nyilatkozatai, valamint több szövegének elejtett utalásai engednek következtetni.16 Ezúttal azonban egyetlen szöveget emelnék ki: a Nyugatban 1925-ben közölt Csoda című tanulmányt. Karinthy itt filozófiai érveléssel közelít tárgyához, s logikailag felépített, feszes szerkezetű szövegben fejti ki szkepticizmusának okait. Már a címadás – Csoda – is iróniával fűszerezett hitetlenkedésről árulkodik, maga a gondolatmenet pedig a „csoda” kifejezés definíciójával indul. Az író első körben leszögezi, hogy a gnosztikus irányvonalak ellentétei az egzakt filozófiának, mint ahogyan a csodavárás is ellentéte a fogalmiságnak és az ok-okozatiságnak. „Legáltalánosabban olyan tapasztalt vagy elképzelt eseményt szoktunk így nevezni [csoda], aminek »nem tudjuk magyarázatát adni«, amit a fennálló és általánosan alapul vett szemléleti formába nem tudunk beilleszteni. Ez a fennálló szemléleti forma, a mai (európai) ember számára a körülbelül hatezer éve dívó ok- és okozat összefüggést veszi alapul, csodának tehát az olyan eseményt nevezné, ha lehetségesnek tartaná, ami független az ok és okozat törvényétől” – állapítja meg, majd megjegyzi: „Ilyenformán a »csoda« nem is volt eddig tárgya az egzakt filozófiának – csak az okkultnak. Viszont az okkult (gnosztikus) filozófiának nem lévén módszertani alapfeltétele a fogalommeghatározás, a »nem okkult« (úgynevezett agnosztikus) elme számára nem adhatott soha megemészthető és megvilágosító képet, elhatározó és végleges állásfoglalást a csodával szemben.”17

Milyen asszociációkat kelt bennünk a csoda fogalma? – teszi fel a kérdést a továbbiakban a szerző. A csoda valami, ami felfelé irányul; ami szabad és ismeretlen; illetve összefüggésbe hozható az emberiség természeti katasztrófákra adott első reakcióival, amikor már nem ijedtünk meg, de még nem értettük a jelenségeket. Összességében két fő mozzanat jellemzi a csodát: a félelem és a várakozás. Várakozás annyiban, amikor még nem történt meg a csoda, de meg kellene történnie. Ugyanakkor csoda az is, amikor valami a megszokottól, vagyis a korábbi ok-okozati tapasztalattól függetlenül nem történik meg. A csodától egyfelől jót várunk (az utóbbi példa tehát valami rossz elmaradásának reményét fejezi ki), ugyanakkor – a nagy várakozás ellenére – a csodának mégis váratlannak kell lennie. Karinthy számára ez a logika a csecsemő és az ősember magatartását idézi fel, nevezetesen a „lehetségesnek tartani a lehetetlent” mentalitását.

Érvelésének ezen a pontján a Nyugat szerzője a Bibliából vesz példákat, s Jézus Krisztus csodatetteiről beszél. Karinthy azt is megállapítja, hogy emberi logikánk szerint ami jó volt, és ami bevált, ami örömet adott és gazdagított, annak a jelenségnek ismétlődnie kellene. Így például ismétlődnie kellene a csodálatos kenyérszaporításnak, és ezzel párhuzamosan el kellene tűnnie az éhezésnek a Földről. Hitetlen Tamás alakját ugyancsak felemlegeti, s megjegyzi: a csoda csak akkor lehetne tény és valóság, ha maradandóvá válna és ismétlődne. Egy bizonyos szempontból nézve voltaképp a repülőgép is csoda, hiszen az ember ily módon képessé vált a levegőbe emelkedésre. Karinthy spiritizmus-kritikája akkor válik igazán nyílttá, amikor mindezeket követően felteszi a kérdést: miért nem tudunk a spiritizmussal komolyan foglalkozni? „A spiritizmusnak nem az a baja, hogy valószínűtlen tényeket állít – a spiritizmusnak az a baja, hogy azokat a nagyon is valószínű tényeket, amiket állít, nem tudja kimutatni ismert tényekre való hatásában” – fejti ki válaszként.18

Végezetül tételesen összeveti a két „csodát”, azaz a repülőgépet és asztráltestet mint kollektív „tapasztalatokat”. Míg a repülőgép felfedezése olyan újfajta tudást adott számunkra, amelyet hasznosítani is tudunk a mindennapokban, addig az asztráltestről szóló kinyilatkoztatások nem vitték előrébb az emberiséget. Ha valóban járnak köztünk kísértetek, akkor ennek a ténynek sokkal nagyobb változást kellett volna okoznia történelmünkben, mint a repülőgép felfedezésének. „A kísértetek, akik állítólag, keresték velünk az érintkezést, ezelőtt nyolcvan évvel megtalálták – szent isten, hát miért keresték, még mindig nem lehet észrevenni? Hiszen azóta műszereknek kellene lenni, amiket az ő szükségletük szerkesztett meg, amiknek segítségével bármikor, bármelyikkel, bármelyikünk érintkezhet – annyi jelentősége csak lett volna a nagy felfedezésnek, ha valóban megtörtént, hogy ennyire inspiráljon bennünket? Ehelyett émelygős, unalmas, elavult misztikus és primitív vallási ideológiák lomtárából felszedett »harmónium« hangulatot látunk és néhány érzelgős vénkisasszonyt, az »elsötétített« szobában” – vonja le a következtetést a szerző.19

Többen állítják, hogy valaminek a tagadása még az adott paradigmában való mozgást jelenti. Az ateizmus is csak a hit vonatkozásában értelmezhető. Karinthy Frigyes filozofikusabb érvelése arra is bizonyíték, hogy minden szkepticizmusa ellenére foglalkozott az újgnosztikus irányvonalakkal, köztük a spiritizmussal. Mindezt az is elárulja, hogy a Csoda című írásában név szerint utal a Fox nővérek esetére, melyet a spiritizmus kiindulópontjaként aposztrofál. A mozgalom kezdete valóban 1848-ra vezethető vissza (Karinthy 1842-t ír!), amikor is egy metodista lelkész, John D. Fox az észak-amerikai (USA, Kalifornia) Hydesville-ben családjával együtt egy szellem jelenlétét érzékelte. A jelenés kopogtatással válaszolt kérdéseikre, s kiderült: annak a kereskedőnek (másutt házaló, Charles B. Rosna) a szelleme látogatta meg Foxékat, akit korábban épp a házban gyilkoltak meg, a pincében pedig meg is találták földi maradványait. Fox felesége és két lánya mindezen felbuzdulva spiritiszta szeánszok szervezésébe kezdtek, és rövid időn belül igen nagy népszerűségre tettek szert. „1855-re a 28 milliós amerikai népességből kb. egymillióan voltak meggyőződve arról, hogy a szellemekkel való kommunikáció lehetséges.”20

Az esettel foglalkozott többek között René Guénon is A spiritiszta tévedés című művének – mely elsőként 1923-ban látott napvilágot – „A spiritizmus eredete” fejezetében.21 Nem tudjuk, Karinthy vajon ismerte-e a vele kortárs metafizikus és misztikus író, filozófus és orientalista működését, miután csak a „Csoda” című cikk megjelenése után tíz évvel találunk nyomokat Guénon magyarországi recepciójára vonatkozóan. Elsőként az Erdélyi Helikonban említik nevét,22 illetve majd csak az 1940-es években fedezik fel igazán, nem utolsósorban Hamvas Béla közvetítése révén. Guénon szerint az 1840-es évtized, amikor a Fox-családnál megjelent a szellem, olyan zavaros időszaka volt a történelemnek, amely táptalajt adott a különböző természetfeletti jelenségekben való hiedelmek számára. Maga a szellemjárás egyébként nem számított újdonságnak, az igazi nóvum a család viselkedése volt: a szellemidézés módszerének a felfedezése, valamint mindennek egyfajta performansszá alakítása.

Karinthy számára azonban az igazi csoda a megváltás maradt. Meglátása szerint mind a leíró tudomány, mind a vallásbölcselet arra jut, hogy – az író szavaival élve – „sárból vagyunk és sárrá kell válnunk, mert állati származásunk bélyegét viseljük s az állatok sárból lettek és sárrá változtak ama Törvény szerint. S ha mégis várjuk a csodát, akkor ezt a valamit, amit várunk, nem magyarázhatjuk másképpen, mint úgy, hogy az Ember jelt és utasítást kapva valahonnan, megfellebbezte ezt az ítéletet és akarja annak megváltoztatását.”23 A csoda lényege Karinthy számára a szabad akarat, valamint az a tény, hogy a jövő nem tükörképe a múltnak, hanem mindenkor alakítható. Míg Európában az arisztotelészi hagyomány a meghatározó – s a kereszténység is csak ennek a világszemléletnek része –, addig Ázsiában az okkultizmus – ahogyan a nyugatos szerző írja – „hadd kísérletezzen tovább a lélekkel, mely eddig még nem váltotta meg a testet.”24

Harsányi Zsolt Jack Londonról írt szövegében szintén felbukkan a kérdéskör, méghozzá az amerikai író édesapjával kapcsolatban. A Nyugat szerzője ugyanis London életútját beszéli el, folyamatosan párhuzamba állítva azt egy elképzelt magyar író létlehetőségeivel, érzékeltetvén: a „magyar ugaron” sokkal könnyebb egy tehetségnek elkallódni, mint a jenkik földjén. Jack London apja korán özvegyen maradt, sok árvával és jókora hozománnyal. Bánatában spiritiszta szeánszokra kezdett járni, ahol – ahogy azt Harsányi könnyedebb stílusú írásában összefoglalja – „megismerkedett egy Flora Weldmann nevű lánnyal, Ohio egyik alapítójának jómódú unokájával és addig idézte elholt felesége szellemét, amíg ezt a lányt elvette. Csak polgári esküvővel, mert felekezeten kívüliek voltak mind a ketten.”25

Harsányi nemhogy szkeptikus a spiritizmussal kapcsolatban, hanem egyenesen szemfényvesztő hókuszpókusznak tartja, s mind London apját, mind mostohaanyját voltaképp ideggyengének és személyiségzavarosnak bélyegzi. Míg a férfit naivnak és betegesnek nevezi, az asszonyt babonásnak és alacsony intelligenciájúnak, sőt azt is megállapítja róla, hogy „valami súlyos terheltséget hord magában”, illetve azért lett spiritiszta, mert „a szellemektől akarta megtudni az akkoriban ott is nagyon divatos lutri nyerőszámait”.26 Miután férje – aki szintén élvezte mind a lutrit, mind a „szellemfaggatást” – mindebben partnere volt, így aztán mire Jack London tízéves lett, a család kellőképpen elszegényedett. Sokáig épp az író kétkezi munkájából éltek, aki már gyerekfejjel mostohábbnál mostohább körülmények között kényszerült dolgozni. Mindezek után nem lehetett véletlen, hogy egész életében „materialista volt testestül-lelkestül, minden metafizikának indulatos ellensége”, aki „egész világát a tények könyörtelen vegyi és matematikai viszonyára alapította.” Elve volt: „nem félni a valóság farkasszemétől és tényeket csak tényekre építeni.”27

Végezetül hadd térjünk vissza Halász Gábor már idézett, 1937-es összefoglaló tanulmányához! Túl az első világháborún és annak következményein, valamint a második világháború előszelét is érzékelve ugyanis már nemcsak hogy szkepticizmussal fogadják sokan az életreform mozgalmakkal együttjáró szellemi divatirányzatokat, hanem semmiféle megváltást nem fedeznek fel a gnózisban. Halász és nemzedéke már nem gondolja, hogy ezek a tanítások megoldást nyújtanának a 20. század első évtizedeiben tetőző (és azóta is folyamatosan újratermelődő) problémákra. Aki még követné őket, mindössze illúziókat kerget, önmagát áltatja, pótcselekszik, hisz lényegében csak a századvégi dekadencia gyűrűzik tovább: „A régi hit és a régi filozófia meghalt, csodákban és rendszerekben nem hiszünk többé, de a lélek erejében igen; a titkok egyéni megragadásában, a gnózisban a megváltás. Csömör, üresség, misztikus hatások, áhítatpótlékok – a századvég teljes üzemben van.”28