Kína rendelkezik ugyan nyersanyagkészletekkel, de már az 1990-es években nettó energiaimportőr lett az erőteljes keresletoldali növekedés miatt (Energy Institute, 2024). Szénkészletekben gazdag és termelés tekintetében világelső, például 2023-ban azzal a 4710 millió tonna szénnel, amit kibányásztak (a világ kitermelésének 52%-a), de így is nagy mennyiségben kényszerül importálni szenet többek között Indonéziából, Ausztráliából vagy éppen Oroszországból (Energy Institute, 2024). A szén általában jól helyettesíthető energiaforrás, így ellátásbiztonsági kockázata viszonylag alacsony (Balmaceda, 2018). Viszont a kínai piac hatalmas mérete valamelyest átírja az elméletet, mert a nagy mennyiség miatt a kormányzat helyettesítési korlátokba ütközne, ha gyorsan kellene új forrásokból beszerezni az energiahordozót. Emiatt a szakpolitika alakítása folyamatos kockázat és fejtörés tárgya, hogy a kormányzat csökkentse az ország importfüggését .

A gond az olaj és földgáz esetében sokkal nagyobb, hisz Kína készletei és termelése relatíve alacsony a fogyasztásához képest: a földgázfogyasztás 2023-ban 405 milliárd m3, míg termelése csupán 234 milliárd m3, az olaj esetében 4198 és 16577 ezer hordó per nap ez a két érték (Energy Institute, 2024). Tehát Kína lényegében olajfogyasztásának pusztán negyedét, földgázfogyasztásának felét tudja saját termelésből fedezni. Mindebből következett, hogy a kormányzat már 2003-ban kidolgozta az első, olajimportra vonatkozó stratégiáját (Zhao, 2014). Mind az olaj, mind a földgáz fogyasztása növekedett a 21. században, bár kitettségét a kormányzat igyekezett tompítani azzal, hogy diverzifikált módon szerzi be ezeket az energiahordozókat (Wu, 2014). Az ellátással kapcsolatos kockázatok azonban így is jelentősek, legyen szó az Egyesült Államok ellenőrzése alatt lévő Malaka-szoros központi szerepéről az olajszállítmányozásban (Zhang, 2011) vagy éppen a volatilis földgázárakról egy orosz–ukrán háború kontextusában. Bár a fosszilis tüzelőanyagok kiváltása vágyálomnak tűnt, főleg egy viszonylag alacsony jövedelmű ország esetében, köztudott volt, hogy a megújulók általában javítják az egyes országok ellátásbiztonságát (Vakulchuk, Overland, Scholten, 2020), ami Kína esetében is helytálló (Denjean, Cassisa, 2016; Feng, 2024).