14. Összegzés

Az intézmények közötti együttműködés jelentősen megkönnyíthetné az iskolatáskát az átmenet szempontjából. Az intézmények összehangolt szakmai munkája nagyban segíthetné a kezdeti kudarcok enyhítését. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a feleknek nyitottabbá kellene válniuk egymás munkájának megismerésére és elismerésére, a követelmények összehangolására. Mindemellett elengedhetetlenül fontos, hogy tisztában legyenek a gyermekek életkori sajátosságaival. A kutatás eredményei azt mutatják, hogy vannak hiányosságok az együttműködés sikerességét illetően – ebben mind az óvodapedagógusok, mind a tanítók egyetértenek. A vélemények között nem tapasztalható szignifikáns eltérés. A kapcsolattartásnak számos formája megvalósítható, érdemes lenne a gyermekek megismerésére irányuló módszereket előnyben részesíteni.

A válaszadó óvodapedagógusok (N = 1232) harmada úgy érzi, hogy nem az óvoda feladata a gyermek felkészítése az iskolára, és módszereit tekintve az iskolának kellene közelítenie az óvodai neveléshez. Az iskolában több időt kellene fordítani a játékra, és nem szabadna elvárni, hogy a gyermekek egyszerre 45 percen keresztül folyamatosan koncentráljanak. A válaszadó tanítók (N = 1348) száz százaléka elismeri a játék fontosságát az alsó tagozatban, és biztosítja a játék lehetőségét az óra keretein belül is. A kutatási eredmények alapján a válaszadók figyelmet fordítanak a lemaradások, hiányok pótlására – annak ellenére, hogy feszített tantervvel kell dolgozniuk. A tanítók nagy része úgy véli, hogy az óvodapedagógusok nem tartanak foglalkozásokat a gyermekeknek arra hivatkozva, hogy ők nem tanítanak az óvodában. Ahol megvalósulnak a tevékenységek, ott sem kötelezőek, így a gyermekek képességei jelentősen el vannak maradva. Az ellentmondásokból érzékelhető, hogy a részt vevő felek nincsnek tisztában egymás munkájával, lehetőségeivel. Érdemes lenne megvizsgálni, miért távolodott el egymástól az óvoda és az iskola, mi gátolja az összefonódást, és milyen módon lehetne változásokat elérni a gyakorlatban.

Az óvoda felkészítő tevékenységét a válaszadó tanítók (N = 1348) csupán fele tartja eredményesnek. Az óvodában maradt gyermekek fejlesztésének szükségességét illetően szignifikáns különbséget mutatnak a kutatási eredmények. A legtöbb pedagógus szerint szükséges lenne külön foglalkozni velük a fejlődésük érdekében, de olyan is van, aki szerint elegendő, ha bekapcsolódnak a többi nagycsoportos mindennapi tevékenységébe. A válaszadó óvodapedagógusok (N = 1232) közel kétharmada jelezte, hogy bár fontosnak tartja, nem tudja megvalósítani a velük való külön foglalkozást. Az okok között leggyakrabban a vegyes csoportban működést említették. Mind az óvodapedagógusok, mind a tanítók egyéni válaszaikban kitértek arra, hogy a vegyes csoportösszetétel nem megfelelő az eredményes felkészítéshez. Az óvodapedagógusok véleménye szerint ennél a csoportösszetételnél nem jut elegendő idő a nagyok fejlesztésére sem, nemhogy a maradókkal való külön foglalkozásra, mert így nem tudják lefoglalni a kisebbeket. A pedagógusok heterogén csoportokban szerzett tapasztalatait, gyakorlatát, módszereit, annak okát, hogy nem érzik hatékonynak a munkájukat ebben a csoportösszetételben, érdemes lenne vizsgálni, tekintve, hogy a pedagógusok jelentős részét érinti. A felmérésből kiderült, hogy az óvodákban szignifikánsan nagyobb a heterogén csoportok száma, a település nagyságától függetlenül. A válaszadó óvodapedagógusok 65,75 százaléka dolgozik vegyes csoportban.

Az óvodapedagógusok esetében szignifikáns összefüggés tapasztalható az intézmény iskolafelkészítésének sikeressége és a közigazgatási egység között. Ennek hátterét is érdemes lenne feltárni.

A szakirodalmak és a kutatási eredmények is azt igazolják, hogy az iskolába készülő gyermekek között jelentős képességbeli különbségek tapasztalhatók, és a különbségek akár években is számlálhatók. Fazekasné dr. Fenyvesi Margit az iskolaalkalmasságot a végrehajtó funkciók oldaláról vizsgálná – olvasható a vele készített interjúban. Érdemes lenne ebben az irányban is elindulni, ebből a nézőpontból ugyanis még nem vizsgálták az iskolaérettség kérdését. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy mindezt ki kell egészíteni a mozgásfejlettség vizsgálatával. A végrehajtó funkciókon keresztül vizsgálná meg a beszédet, az orientációt és a munkamemóriát.

Különösen nagy a lemaradás a hátrányos helyzetű gyermekek esetében. Ennek csökkentése kiemelt feladata kellene, hogy legyen az óvodáskori nevelésnek – ezt a célt szolgálja az óvodai nevelés kiterjesztése is hároméves kortól. Magyarországon az óvodai nevelés teljes körűvé tétele csak akkor tudna valódi javulást hozni a hátrányos helyzetű gyermekek kora gyermekkori nevelésében, ha megfelelő mennyiségű férőhelyet tudnának biztosítani, ami minőségi nevelési programmal párosulna. Emellett a valódi szülőtámogatás („parenting”) biztosítása is kulcsfontosságú lenne (Lannert, 2014). Esetükben ez ugyanis kiemelten fontos. Nem elég a gyermekeket befogadni, a családokat is segíteni, támogatni kell, hogy otthon is minőségibb környezetet tudjanak nyújtani gyermeküknek.

A szakirodalmak és az erre vonatkozó kutatások (Bowlby & Ainsworth, 1965; Beardslee & Gladstone, 2001; Masten, 2001; Blum, 2002; Saltzman et al., 2011; Fagan & Palkovitz, 2007; Verlinden et al., 2000; Huffmann et al., 2000; Booth & Crouter, 2008; Csapó, 2015) mind azt igazolják, hogy a családi háttér jelentős hatással van a gyermek későbbi teljesítményére, iskolai beválására, ezért is fontos, hogy alaposan megismerjük magát a gyermeket és közvetlen környezetét. Az intézmények (óvoda, általános iskola) és a szülők közötti együttműködés hatékonysága érdekében elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet és bizalom a felek között. A család és az intézmény együttes erőfeszítései hozhatnak valódi eredményt. A kutatás kiemelten foglalkozik a családi háttér szerepével az iskolaalkalmasságot tekintve. A családi háttér fontosságát illetően a kutatási eredmények nem mutattak szignifikáns eltérést. A vélemények ebben a tekintetben megegyeznek: a pedagógusok és a szülők egyaránt elismerik a család fontosságát. A kutatásból az is kiderült, hogy a válaszadó pedagógusok többféle módszer együttes alkalmazásával próbálják formálni a kapcsolatot a rájuk bízott gyermekek családjával.

A családok iskolára való készülődését illetően az eredmények azt mutatják, hogy a válaszadók (N = 1213) otthon is készülnek az iskolakezdésre. Ennek egyik módja a mindennapos meseolvasás elalvás előtt. A szülők jelentős része (59 százalék) olvas rendszeresen gyermekének. A kutatás korlátja, hogy a válaszadó szülők mintája az iskolai végzettséget illetően nem reprezentatív, nagyrészt értelmiségiekből tevődik össze. Így a következtetések levonásánál ezt figyelembe kell venni. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a szülők iskolai végzettsége befolyásolja-e, hogy mit és milyen rendszerességgel olvasnak gyermeküknek.

Az iskolakezdéskor jelentkező nehézségek szép számmal jelen vannak a gyermekek iskolai életében is: hamar elfáradnak, nehezen tudnak figyelni, és finommotorikájuk fejletlensége miatt megterhelő számukra az írás előkészítésének folyamata, majd gyakorlása. A gyermekek átlagosan kétféle nehézséggel küzdenek iskolakezdéskor. A kapott adatokból az is kiderült, hogy az unalom hátterében feltehetően a képességek meglétének hiánya, fejletlensége állhat. A többség azért unatkozik az órákon, mert nem érti a feladatot, vagy éppen képtelen fenntartani a figyelmét. A keze hamar elfárad, így még nehezebb egy helyben ülni az iskolapadban. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy esetükben is az iskola elvárásaival van-e a probléma.

Az eredmények az óvodában maradt gyermekek (N = 488) fejlődését illetően nem túl biztatóak. A kutatásban résztvevők közül csupán a gyermekek 15,57 százaléka kezdte sikeresen az iskolát. Fontos lenne annak vizsgálata, hogy mi állhat ennek hátterében, és milyen módon lehetne hatékonyabbá tenni az óvodai munkát.

Sor került az óvodapedagógusok és a tanítók egyéb szakirányú végzettségének felmérésére is. Az eredmények alapján a végzettségek száma a szakmai tapasztalattal szignifikánsan növekszik ugyan, de csupán gyenge pozitív összefüggés tapasztalható. A korrelációs együttható gyenge pozitív összefüggést jelez, ami feltehetően annak is köszönhető, hogy az óvodapedagógusok 38 százaléka és a tanítók 49 százaléka nem rendelkezik más szakirányú végzettséggel, a szakmában eltöltött éveitől függetlenül. Ez tehát nem csak a pályakezdőkre igaz, akik számára most nyílnak meg a lehetőségek a fejlődésre.

Jelen kutatás eredményei olyan témáról is szolgálnak információval, amelyet hazai kontextusban még nagyon kevesen vizsgáltak, és a nemzetközi szakirodalomban sem találtam kutatási eredményeket. Annak felmérése, hogy foglalkoznak-e az óvodapedagógusok az óvodában maradt gyermekek megnövekedett igényeivel, hiánypótló, és kiindulópontként szolgálhat további kutatási célok megfogalmazásához.

Az iskola jelen helyzetében a megnövekedett terheket és a feszített, túlszabályozott tantervet tekintve nehezebben tud alkalmazkodni. Nem az óvodai nevelés iskolásabbá tételéről van szó – vétek lenne ennek megvalósítása. Ugyanakkor a halasztók számára meg kell adnunk a támogatást, különösen azért, mert leginkább a hátrányos helyzetű gyermekek maradnak az óvodában. Számukra is biztosítani kell a lehetőséget a fejlődésre, módot kell találnunk a felzárkóztatásukra, hogy később a társadalom hasznos tagjaiként boldogulni tudjanak. Ugyanis a kiemelkedés, egy jobb élet reménye számukra még mindig a tanulásban rejlik.

Egy huszonöt év tapasztalattal bíró óvodapszichológus véleménye szerint „nagyon nagy szükség lenne iskolaérettséget támogató programra az óvodában, de jó lenne talán a kollégáknak egy kis segítség ezzel kapcsolatban, amire támaszkodhatnak. Megadja a kezdő lépéseket, ami a sikerek következtében megadja a motivációt, és később ők is bővítenék ezeket a gyakorlati megoldásokat. A kezdetekhez mindenképpen kell a támogatás.”