Az időben stabil és konzisztens preferenciákkal rendelkező egyének intertemporális döntésekre vonatkozó diszkontált hasznossági függvényét Samuelson (1937) a hagyományos közgazdaságtani perspektíva alapján írta fel:

A diszkontált hasznossági modell egyik meghatározó feltételezése, hogy minden olyan tényező, amely az időpreferenciát és a döntés intertemporális jellegét meghatározza, egyetlen egyszerű diszkontrátába tömöríthető. Ez minden periódusra azonos, és azt tükrözi, hogy az egyén intertemporális preferenciái időben konzisztensek. A diszkontráta továbbá pozitív, ami pozitív időpreferenciára utal, vagyis az emberek szívesebben realizálják hamarabb, mint később a javakat, hasznokat. A diszkontráta emellett minden jószágra és az intertemporális döntések összes típusára is ugyanakkora mértékű. A diszkontált hasznossági függvény is minden esetre azonos (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002).

A diszkontált hasznossági modell explicit módon azt is feltételezi, hogy a döntés kimeneteleinek sorozatából származó teljes hasznosság egyenlő az egyes periódusok (diszkontált) hasznosságainak összegével. Így a hasznosság időbeni eloszlását tekintve csak a diszkontálás szempontjából érvényesül súly, amely a későbbi időpontokhoz tartozó hasznosságokat bünteti. Függetlennek tekinti továbbá az egyes periódusokhoz tartozó hasznosságokat, így egy bizonyos periódusban a kimenetel hasznosságára nem gyakorol hatást egyik korábbi vagy későbbi kimenetel megtapasztalása sem. Például az egyén egy adott időpontbeli fogyasztásból származó hasznosságát nem befolyásolja a korábbi periódusokban megvalósult fogyasztása. Mindez azt is jelenti, hogy kizárt bármely preferencia a hasznosságok időbeni mintázatára vonatkozóan (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002).

Az 1980-as évektől kezdődően a viselkedési közgazdaságtannal foglalkozó kutatók egyre több empirikus vizsgálati eredménye mutatott rá arra, hogy a diszkontált hasznossági modell nem valósághű. Thaler (1981) volt az első, aki felismerte, hogy az egyének viselkedése ellentmond a diszkontált hasznossági modell feltételezéseinek. Felhívta a figyelmet arra a téves alapfeltevésre, hogy az egyének preferenciái stabilak, minthogy azok az idő előrehaladtával módosulnak. Az empirikus kutatások arra is rámutattak, hogy a diszkontráta nem tekinthető konstansnak, valamint, hogy meghatározása nem egy egyszerű, egyértelmű és minden körülmények között azonos módon megvalósuló folyamat.

A kutatók nagyon sokféle módon becsülik, mérik a diszkontrátát, ezért a tanulmányokban nagyságára vonatkozóan rendkívül eltérő értékek szerepelnek. Ez több oknak is betudható. Egyrészt abból ered, hogy a kutatók figyelembe veszik azt, milyen döntési területen (pl. pénzügyi, fogyasztási, egészségügyi) vizsgálják a diszkontálást, és ehhez illeszkedve különböző empirikus kutatási módszereket használnak (Lipman–Attema, 2024). A diszkontráták meghatározására alkalmazott módszerek két nagy kategóriába sorolhatók. Az egyik a terepvizsgálatoké, amelyek során az emberek mindennapi gazdasági döntései alapján származtatják a diszkontrátákat. A másik a kísérleteké, amelyekben arra kérik az embereket, hogy értékeljék a valós vagy hipotetikus kimeneteleket magukban foglaló intertemporális kilátásokat (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). A diszkontrátát meghatározó módszerek alkalmazásához gyakran korlátozó feltételeket vagy feltételrendszert társítanak, ez pedig torzítja a becsült diszkontrátákat. A diszkontráták mérésének módszerei eltérnek abban a tekintetben is, hogy azok miként kezelik az intertemporális átváltást, és ehhez milyen operacionalizálási módot választanak (Lipman–Attema, 2024).

A diszkontráta kalkulált értékeinek különbözősége abból is származik, hogy a zavart okozó tényezők körét tekintve az időpreferencia mérése során nagy a változékonyság. Továbbá a vizsgálatok eltérő mértékben veszik figyelembe a diszkontráták kiszámítását zavaró tényezőket, mint amilyen például a jövőbeni kimenetelek bizonytalansága. Mindehhez hozzáadódik, hogy az intertemporális döntések különböző típusai és területei eltérő tényezőkön, megfontolásokon alapulnak, következésképpen azok más-más módon befolyásolják a választásokat (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). Emellett a keretezésnek és a vizsgálatban részt vevők összetételének is jelentős hatása van a diszkontráta becsült értékére; például a diszkontráták általában nagyobbak a jellemzően korlátozott likviditású csoportok, mint a diákok esetében – ezek az eredmények azt tükrözik, hogy a vizsgálatban részt vevők döntései nem teljesen függetlenek a külső körülményektől. Ez esetben a jelenlegi empirikus mérések nem biztos, hogy lehetővé teszik a preferenciaparaméterek megfelelő azonosítását, bár különböző külső korlátok mellett hasznosak az egyének intertemporális viselkedésének megértéséhez (Matousek–Havranek–Irsova, 2022).

Az időtényező közvetlenül és több szempontból is összefügg a diszkontráta mértékével. Az objektív idő számításba vétele és a szubjektív időészlelés közötti különbség eltérő diszkontrátákat eredményez. Továbbá az egyéni időészlelés rést idéz elő az idődiszkontálás és a „tiszta” időpreferenciák között. A jelen időpont szerepe meghatározó az időpreferenciák szempontjából, azonban az időtartamok közötti késedelmek, például 1 hét vagy 1 hónap, diszkontrátái statisztikailag nem különböztethetők meg. Következésképpen az objektív idő helyett a szubjektív időészlelés közvetlen mérése alapján történő diszkontrátabecslés más következtetésekhez vezethet, még akkor is, ha ezek valódi pénzbeli jutalmakkal végzett kísérletekből származnak (Bradford–Dolan–Galizzi, 2019). Az időtényezőhöz kapcsolódó másik releváns megállapítás, hogy az idő előrehaladtával az egyének jellemzően növekvő fogyasztást, vagy legalábbis a fogyasztásból eredő növekvő hasznosságot preferálnak; ez azonban csökkenő marginális hasznossággal jár, ami pedig felfelé torzítja a diszkontrátát. A jövőbeni magasabb fogyasztás finanszírozásához nagyobb pénzösszegre van szükség, azonban lehetséges, hogy az egyének ennek érdekében önkontrollprobléma miatt nem tudnak elegendő jövedelmet megtakarítani; így szívesen fogadnak olyan elköteleződési módot, illetve megoldást, amely lehetővé teszi, hogy a jövedelemükhöz vagy az abból származó megtakarításukhoz csak később férjenek hozzá, ne pedig azonnal. Ez a hatás lefelé torzítja a diszkontrátát (Wilkinson–Klaes, 2012). Tekintettel arra, hogy az intertemporális döntések során jellemzően számolni kell a jövőbeni kimenetelekkel, következményekkel és körülményekkel is, azok esetében viszont bizonyosság többnyire nem érvényesül, így a diszkontrátákat jelentősen befolyásolja a bizonytalanság is. Lényegesen magasabb a diszkontráta akkor, ha a jutalmak biztosak, ahhoz képest, mint amikor bizonytalanság van (Keren–Roelofsma, 1995). Mindemellett az idő előrehaladtával változik a diszkontráta. Például az életkor és a diszkontálás között meglehetősen bonyolult összefüggés áll fenn. Az idősek erősebben diszkontálnak, mint a fiatalabbak, és a középkorúak diszkontálnak a legkisebb mértékben (Harrison–Lau–Williams, 2002; Read–Read, 2004).

Frederick–Loewenstein–O’Donoghue (2002) 42 tanulmány áttekintésével ad képet arról, hogy az empirikus vizsgálatok során miként becsülik meg a diszkontrátát. A felmérések nagy részében pénzügyi jutalom szerepel, és a diszkontráta kalkulációja is a pénzügyi mennyiségeken alapul. A diszkontráták ilyen módon való kalkulálása Wilkinson–Klaes (2012) szerint félrevezető, mivel azt feltételezi, hogy a hasznosság lineárisan növekszik a pénzügyi összeggel; ez a feltételezés ellentmond mind a tradicionális modellnek, mind a kilátáselmélet (Kahneman–Tversky, 1979) elveinek. Ha pedig a hasznossági függvény konkáv, akkor a hasznosság diszkontrátája lényegesen alacsonyabb, mint a monetáris diszkontráta (Chapman, 1996).

Az empirikus vizsgálatok alapján kalkulált diszkontráták összességében relatíve magasak, a piaci kamatlábakat meghaladják; ehhez a zavaró tényezők feltehetően jelentősen hozzájárulnak, minthogy azok emelik a diszkontráták becsült értékét (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). A magas diszkontráták érzékenyek a specifikus kísérleti módszerek elemeire, mint például a választás vagy a fizetési hajlandóság. A diszkontráták továbbá különböznek a szélesebb választási kontextus szempontjából, úgymint a diszkontált javak természete és jelentősége (Bartels–Urminsky, 2011).

Az intertemporális döntésekre fókuszáló empirikus vizsgálatok eredményei arra mutattak rá, hogy az egyének preferenciái, megítélései és magatartásformái eltérnek a diszkontált hasznossági modell által feltételezettől. Több anomáliát azonosítottak és írtak le a tématerület kutatói, azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az anomáliák nem feltétlenül sértik azokat a normákat vagy elveket, amelyekről az emberek úgy gondolják, hogy be kellene tartaniuk őket (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). Az egyik anomália, amit Thaler (1981) ismert fel, a jelhatás, amely azt fejezi ki, hogy a nyereségek erősebben diszkontáltak, mint a veszteségek. A magasabb diszkontráta nyereségekre való alkalmazásának hátterében az áll, hogy a veszteségek erősebb hatást váltanak ki az egyénben, mint a nyereségek, ahogy ezt a kilátáselmélet (Kahneman–Tversky, 1979) is állítja. Így a hasznossági függvénynek nagyobb a rugalmassága a veszteségekre, mint a nyereségekre (Loewenstein–Prelec, 1992). Mizak és munkatársai (2021) experimentális vizsgálatának eredményei azonban arra mutatnak rá, hogy a nyereség-veszteség aszimmetria függ a megfontolásra kerülő kimenetel nagyságától. Úgy találják, hogy a veszteségek nyereségekhez képest lassabb diszkontálása csak kis összegek esetén érvényes; nagyobb összegeknél viszont nem igazolt az aszimmetrikus értékelés. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a különböző összegű veszteségek diszkontálása viszonylag állandó, a kisebb nyereségek diszkontrátája viszont növekszik a nagyobb nyereségekéhez képest. Ezek alapján tehát a veszteségkerülés nem általánosan érvényes, az intertemporális döntések vonatkozásában pedig csak bizonyos körülmények között. Egy más szemszögből viszont, Bilgin–LeBoeuf (2010) szerint, a jelhatás időbeni veszteségkerülésnek is tekinthető, minthogy empirikus eredményeik alapján a veszteségeket megelőző időtartamok rövidebbnek tűnnek, mint a nyereségeket megelőzők; ha pedig rövidebbnek észleli az egyén az időtávot, akkor kisebb diszkontrátát alkalmaz. Az időbeni veszteségkerülés azért következhet be, mert a hatás észlelt, szubjektív mértéke nagyobb, vagy mert a veszteségek nagyobb figyelmet vonzanak, mint a nyereségek. Az emberek nem szeretik, ha a veszteség „ott lebeg a fejük felett”, és inkább azt preferálják, hogy késedelem nélkül elviselik a veszteség fájdalmát, így hamarabb túlesnek rajta. Tehát inkább az azonnali veszteséget preferálják, nem pedig a később megvalósulót. Furrebøe (2020) experimentális kutatási eredményei arra mutatnak rá, hogy a jelhatás egyéni szinten erősebben érvényesül, mint aggregált szinten, valamint nem is mindig állnak összhangban egymással.

Az anomáliák egy másik fajtáját képezi a mérték vagy nagyságrendi hatás, amely szerint a kis összegű kimenetelek erősebben diszkontáltak, mint a nagy összegűek. A nagyobb összegek alacsonyabb rátával való diszkontálásának (Hardisty–Appelt–Weber, 2013) hátterében az áll, hogy a hasznossági függvény rugalmasabb a nagyobb abszolút értékű kimenetelekre (Loewenstein–Prelec, 1992). Ugyanakkor a mérték vagy nagyságrendi hatás azt az intertemporális döntés során megjelenő torzítást is jelenti, hogy a kimenetel mértékének egynél nagyobb konstans tényezővel történő megszorzása esetén a preferenciarendezés megfordulhat, ezzel a korábbi és kisebb alternatíva helyett a későbbi és nagyobb válik preferálttá. Ennek alapján előfordulhat például az, hogy valaki most a 10 dollárt választja az egy év múlva szerezhető 20 dollár helyett, azonban a most elérhető 100 dollár helyett az egy év múlva szerezhető 200 dollárt preferálja (Rambaud–Fernández–Oller, 2023).

Hardisty–Appelt–Weber (2013) vizsgálatai a jelhatás és a nagyságrendi hatás közti interakciót igazolják: a nagy összegű nyereségek kisebb mértékben diszkontáltak, mint a kis összegűek, a nagy össszegű veszteségek viszont erősebben diszkontáltak, mint a kis összegűek. Ez a veszteségek tekintetében jelen felé torzítást fejez ki, vagyis azt a preferenciát, hogy a veszteségek mostanra megszűnjenek. Megállapítják továbbá, hogy mivel a jelen felé torzítás nem arányos a lehetséges nyereségek és veszteségek nagyságával, így annak a diszkontálás más motivációs tényezőihez képest nagyobb szerepe van a kis összegű intertemporális döntések esetében, mint a nagy összegűeknél. A jelen felé torzítás tehát a nagy összegű nyereségek mérsékeltebb diszkontálását vetíti előre a kis összegű nyereségekhez képest, a nagy összegű veszteségeknek viszont az erősebb diszkontálását a kis összegű veszteségekhez viszonyítva. Ez volt az első kutatás, amely bizonyította, hogy a kimenetel nagyságának diszkontrátákra gyakorolt hatása nyereségek és veszteségek esetén ellentétes, valamint ehhez magyarázatot is adott. Breuer–Soypak–Steininger (2024) hasonlóképpen úgy találja, hogy az intertemporális döntések során a pozitív és a negatív kimenetelek értékelése eltérő. A pozitív kimenetelekre a nagyságrendi hatás érvényesül, vagyis negatív kapcsolat áll fenn a kimenetel nagysága és a diszkontráta között, negatív kimenetelek esetén pedig fordított nagyságrendi hatás valósul meg. Ez utóbbit tekintve a szubjektív diszkontráta növekszik a hitel nagyságával. A fordított nagyságrendi hatás gyengül, ha az egyén anyagilag nehezen bírja el a jövőbeni negatív kimeneteleket, de a késleltetési keretben továbbra is erős marad. Wang–Wang–Keller (2015) különböző döntési kereteket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy amikor nem objektív, hanem szubjektív időészlelés valósul meg, akkor a nagyságrendi hatás eltűnik. Az önkontroll nagyságrendi hatásra gyakorolt befolyását vizsgálva Ballard és munkatársai (2017) megállapítják, hogy az önkontrollt csökkentő tényezők, mint a zsigeri tényezők, mérsékelik a nagyságrendi hatást.

Az egyének számára nem közömbös, hogy döntéseik kimenetele milyen későbbi időpontokban realizálódik; ezzel függ össze a diszkontált hasznossági modell egy további anomáliája. Loewenstein (1988) megállapítása szerint az alkalmazott diszkontráták mértékét jelentősen befolyásolhatja az, hogy a kimenetel megvalósulási időpontjának változását valamilyen időbeli referenciaponthoz képest az egyén gyorsulásként vagy késedelemként keretezi. Ehhez kötődően a késleltetés-gyorsítás aszimmetria azt fejezi ki, hogy az egyén a nyereséget erősebben diszkontálja, a veszteséget pedig kevésbé, ha késleltetik, mint ha ugyanabban az intervallumban annak realizálását felgyorsítanák. Így a késleltetett nyereségekhez magasabb diszkontráta társul, mint a késedelem nélkül realizálhatókhoz. A veszteségek pedig mérsékeltebben diszkontáltak késedelem esetén, mint ha gyorsabban következne be a megvalósulásuk ugyanazon az intervallumon (Scholten–Read, 2011; Rambaud–Fernández–Oller, 2023). Loewenstein–Prelec (1992) a késleltetés-gyorsítás aszimmetriát a kilátáselmélethez (Kahneman–Tversky, 1979) köthető referenciaponttól való függés és veszteségkerülés alapján magyarázza. Az emberek alkalmazkodnak a várható kimenetelekhez, így egy adott időpontra vonatkozó referenciapont magában foglalja mindazt, amit akkor várhatóan nyerni vagy veszíteni fognak. Egy összegnek a várt időpontban való megszerzése így semleges értékű az egyén számára, mert ehhez már megtörtént az alkalmazkodása. Ugyanezen okból eredően a várt összeg realizálásának elmaradása veszteséget jelent, amit nyereséggel kell kompenzálni egy későbbi időpontban. A korábbi veszteséggel szembeni ellenérzés növeli a kompenzáló nyereség nagyságát, ami annak erősebb diszkontálásához vezet. Ezzel szemben ha a nyereség realizálása ugyanezen az intervallumon felgyorsul, akkor a korai nyereségnek kell kompenzálnia a későbbi veszteséget. A későbbi veszteséggel szembeni averzió növeli a kompenzáló nyereség nagyságát, ami annak mérsékelt diszkontálását eredményezi.

A diszkontált hasznossági modell szerint az egyének az idő előrehaladtával csökkenő kifizetéseket, illetve hasznosságokat preferálnak a nem diszkontált teljes hasznosság változatlan feltételezése mellett, minthogy a későbbi időpontokhoz tartozó kifizetések erősebben diszkontáltak (Wilkinson–Klaes, 2012). Az egyének azonban valójában az időben növekvő kifizetéseket, illetve hasznosságokat preferálják (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002), vagyis a 20, 40, 60, 80, 100 sorozatot ítélik meg kedvezőbben a 100, 80, 60, 40, 20 sorozattal szemben. E mögött az áll, hogy az emberek általában a jólétük, valamint a jóllétük fokozására törekednek, tehát magasabb jövedelemre, jobb pénzügyi helyzetre, nagyobb megelégedést biztosító – de nem feltétlenül magasabb szintű – fogyasztásra, valamint jobb testi-lelki egészségre és kedvezőbb életkörülményekre.

Az időpont/késedelem hatás annak egy példája, amikor az emberek intertemporális problémák esetében másként döntenek ugyanabban a helyzetben annak eltérő bemutatásából vagy keretezéséből eredően. Az egyének például alacsonyabb diszkontrátákat alkalmaznak azokban a helyzetekben, amikor időpontnak, határidőnek egy konkrét dátum van megadva, ahhoz képest, mint amikor időtartam. Ez annak tudható be, hogy a jövőre vonatkozó idő észlelése befolyásolható, így például az időszak hosszabbnak tűnik, ha az időtartamban és nem pedig dátummal kerül meghatározásra (Read és munkatársai, 2005; LeBoeuf, 2006). Ezt LeBoeuf (2006) azzal magyarázza, hogy az egyének a dátumot egy viszonylag absztrakt időpontnak tekintik, és az addig tartó időszak hosszát akár nem is mérlegelik, hanem inkább az intervallum végpontjára irányítják a figyelmüket; ezzel szemben amikor időtartam van megadva, akkor a döntéshozó előtt álló időszak hossza kerül kiemelésre, aki erre is fókuszál. Így amikor az időtartamot hosszabbnak vélik, nagyobb diszkontráta alkalmazására kerül sor. LeBoeuf (2006) más indokokat is említ, amelyek az időtartam és az időpont alapján meghatározott eltérő időészlelés mögött állhatnak. A dátumot jellemzően viszonylag hosszú időintervallumok megadása esetében használják, az időtartamot pedig inkább rövid időintervallumok leírásához kapcsolódóan alkalmazzák. Az egyén így a különböző módokon megadott jövőbeni időkeretet másként értékeli az emlékezetében rögzült információk, benyomások alapján, és ez a mentális összehasonlításra is kihat. Fontos kiemelni azt az újdonságot, hogy Fernández és munkatársai (2025) amellett érvelnek, és empirikusan is igazolják, hogy az időpont és az időtartam nem szétválaszthatók; azokat az egyén együtt értékeli, döntéseit mindegyik befolyásolja, amelyik arra utal, hogy a két tényező kölcsönösen függ egymástól.

A jövőbeni idő észlelése nemcsak attól függ, hogy az egyén számára az időszak hossza vagy záró időpontja az észlelt információ, hanem attól is, hogy számára a várható kimenetel nyereség vagy veszteség, és ezek realizálásához milyen motivációs tényezők kapcsolódnak. Bilgin–LeBoeuf (2010) alapján az egyének bizonyos körülmények között a nyereségeket időben közelebbinek észlelhetik, mint a veszteségeket. Ez az aszimmetria betudható annak, hogy amikor az egyének számára nyereség van kilátásban, akkor sokkal inkább a célra, valamint a tevékenységük, illetve az intervallum végpontjára fókuszálnak, míg ha várhatóan veszteséggel fognak szembesülni, akkor az addig következő időintervallum kapja a figyelmet. Ebből eredően a veszteségkorlátozott intervallumok az egyén számára hosszabbnak tűnhetnek, mint az azonos hosszúságú nyereségvégpontúak, minthogy a jövőbeni intervallumra és annak időtartamára való összpontosítás viszonylag hosszúnak tűnhet a végpontra történő koncentráláshoz viszonyítva. Másfajta okfejtés alapján viszont az vetíthető előre, hogy a veszteségek közelebbinek tűnnek a nyereségekhez képest. Ha ugyanis a nyereség kilátása pozitív várakozással jár, a veszteségé pedig negativitást magában hordozó aggódással, félelemmel, akkor az egyén a veszteségeket sietteti, hogy mielőbb túlessen rajtuk, és így minimalizálja a félelmét, a nyereségeket pedig késlelteti, hogy maximalizálja a belőle származó élvezetet (Loewenstein, 1987). Bilgin–LeBoeuf (2010) experimentális vizsgálatának eredményei megerősítik, hogy az egyének számára a veszteségeket megelőző időszakok rövidebbnek tűnnek, mint az ugyanolyan hosszúságú, de nyereséggel végződő intervallumok; ez az időbeni veszteségkerülés. A szerzőpáros több olyan tényezőt is meghatároz, amely ezt a jelenséget magyarázza, kiemelve, hogy ezek nem egymást kizáró faktorok, valamint, hogy ezek együttes hatásai ingadozásokat idézhetnek elő a jövőbeni időészlelésben. Egyrészt az intervallum végi veszteség nagyobbnak észlelt szubjektív mértéke közelebb hozza azt. Másrészt a veszteségek jellemzően nagyobb figyelmet keltenek fel, mint a nyereségek, így az egyén veszteségek esetén az intervallum végpontjára fókuszál, és kevésbé foglalkozik a közbenső intervallummal, mint a nyereségek kapcsán. Ezáltal – a két esetben azonos időszak esetén – a veszteségekhez kapcsolódó intervallum hossza – a mérsékelt figyelemből adódóan – rövidebbnek tűnik a nyereségekéhez képest. Harmadrészt az összefüggések egyfajta alkalmazkodási szemléletnek is megfelelnek. Ha az egyén úgy érzi, veszély fenyegeti, akkor az alkalmazkodás részeként hajlamos eltúlozni a veszély közelségét; ez annak érdekében következik be, hogy az egyén mozgósítsa a szükséges erőforrásait a megküzdés érdekében. Bilgin–LeBoeuf (2010) mindezek alapján arra a következtésre jut, hogy a veszteségek nyereségekhez képest észlelt időbeni közelsége összefüggésben áll a veszteségkerüléssel, ami részben magyarázhatja is a jelhatást, vagyis azt, hogy az egyének a jövőbeni nyereségeket erősebben diszkontálják, mint a veszteségeket. A veszteségek közeli bekövetkezésének érzete kedvező hatásokat is előidézhet, így például mérsékelheti az egyén türelmetlenségét, halogatási hajlamát, valamint előidézheti az alkalmazkodásra tett korai törekvéseit.

Az idődiszkontálás a tradicionális modellekben úgy jelenik meg, hogy a diszkontfüggvény additív abban az értelemben, hogy a teljes intervallumot részintervallumokra osztva nem módosul a diszkontálás mértéke (Dhami, 2016). Ez a jellemző a valóságban gyakran sérül, minthogy az idődiszkontálás teljes mértéke egy időintervallumon belül növekszik, ha az intervallum rövidebb időszakokra tagolódik; ez a szubadditív diszkontálás (Read, 2001). Ennek értelmében az egy évre, vagyis 12 hónapra vonatkozó diszkontráta alacsonyabb, mint a negyedéves bontás alapján számított átlagos diszkontráta. Így a szubadditív diszkontálás során, amint azt Rambaud–Torrecillas (2014) is kiemeli, a kumulatív diszkontált érték kisebb a több részre osztott intervallumok esetében.

A diszkontált hasznossági modell szerint a diszkontráta állandó, vagyis az egyén bármely időtávon ugyanazt a mértékű diszkontálást alkalmazza. Thaler (1981) azonban rámutatott arra, hogy az emberek hajlamosak megsérteni az állandó diszkontálást; példája szerint a többség a mai egy almát preferálja a holnapi kettő helyett, azonban az 51. napon majd a két almát preferálja az 50. napon elérhető eggyel szemben. Ez a közös különbségek hatása, amely valójában a stacionaritás megsértése, minthogy a stacionaritás megköveteli a kimenetel–idő párokra vonatkozó preferenciáinak változatlanságát, ha minden időintervallum azonos mértékben módosul (Dhami, 2016), vagy másként kifejezve, ha a korábbi és a későbbi kifizetések ugyanolyan mértékben tolódnak el a jövőre. Thaler (1981) empirikus kutatási eredményei alapján az emberek nagy része a későbbi nagyobb nyereséget preferálja a hamarabb realizálható kisebb nyereség helyett, azonban ha a korábbi kisebb nyereség elérhetőségi időpontja a jelenhez közeli, akkor az egyén már a korábbi kisebb nyereséget preferálja a későbbi nagyobb helyett. Ez a jelenség azt is tükrözi, hogy rövid távon az egyének – türelmetlenségükből eredően – hajlamosak magas diszkontrátát alkalmazni, hosszabb távon viszont alacsonyabb diszkontrátával kalkulálnak, mivel türelmesebbek.

Egy további anomáliaként említhető, hogy a diszkontált hasznossági modelltől eltérően a valóságban nem függetlenek egymástól a különböző időpontbeli fogyasztások, valamint, hogy a jövőbeni kifizetések eloszlása nem irreleváns az egyének számára (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). A korábbi periódusokban megvalósult jószágfogyasztás mennyisége, minősége és a belőlük származó hasznosság befolyásolja a későbbi fogyasztási döntéseket és az azokból származó hasznosságot. Továbbá a jövőbeni periódusokra tervezett fogyasztás szintje, minőségi jellemzői és hasznossága is hatással van a jelenlegi választásokra.

Az egyéni jellemzők, a döntési helyzet és a kontextus mind hatással vannak a diszkontálásra (Dhami, 2016). Az intertemporális döntések összefüggnek az egyén jelenbeli és jövőbeni önmagához köthető költség-haszon átváltásokkal. Empirikus kutatások igazolják, hogy az identitás észlelt stabilitásának mértéke összefügg azzal, mennyire hajlandó és képes az egyén a jövőbeni énje javára lemondani az azonnali fogyasztásról. Mindez a diszkontálásban is megjelenik: akik jobban kapcsolódnak jövőbeni önmagukhoz, vagyis stabilabb identitással rendelkeznek, azok alacsonyabb diszkontrátát alkalmaznak (Zauberman–Urminsky, 2016). A különböző személyiségjegyek eltérő módon befolyásolják a diszkontálást. A nagyobb fokú impulzivitás és extrovertáltság, valamint az alacsonyabb intelligencia magasabb diszkontrátát von maga után; ezek a tényezők azonban jellemzően csak kismértékű hatást gyakorolnak (Keidel és munkatársai, 2021). Az intertemporális választások során meghatározó szerepe van a mentális megjelenítésnek is. A közeli jövőt az egyén konkrétabbnak észleli, míg a későbbi jövő sokkal inkább absztrakt jellegű számára. Az absztrakt mentális értelmezés pedig jobban képessé tesz a nehezen összehasonlítható tényezők, alternatívák, körülmények és kimenetelek értékelésére. Egy adott jövőbeni időtartamot hosszabbnak észlelve pedig a diszkontálás erősebben valósul meg (Zauberman–Urminsky, 2016). Továbbá az egyének hajlamosak úgy vélni, hogy a jelenhez képest a jövőben több erőforrás áll majd rendelkezésükre, valamint, hogy az idejük nagyobb mértékben növekszik majd, mint a pénzügyi forrásaik, ezért az időt erősebben diszkontálják, mint a pénzt (Zauberman–Lynch, 2005).

A diszkontált hasznossági modell fentiekben áttekintett anomáliáit a 4.1. táblázat foglalja össze. Fontos kiemelni Frederick–Loewenstein–O’Donoghue (2002) azon észrevételét, hogy azok a preferenciaminták, amelyek a diszkontált hasznossági modell anomáliáinak tekinthetők, nem feltétlenül sértik azokat a normákat vagy elveket, amelyekről az egyének úgy gondolják, hogy be kellene tartaniuk. Nem tisztázott azonban, hogy az anomáliák bármelyikét hibának kellene-e tartani. Minthogy az áttekintett anomáliák esetében az egyéneknek a várható kimenetelek valóságban megtörténő, szubjektív észlelése a meghatározó, nem pedig az információkerülés, a figyelmetlenség vagy a döntésegyszerűsítés domináns, így nem indokolt azokat negatívitást kifejező hibáknak tekinteni, sokkal inkább csak a tradicionális modelltől való eltérésnek.