A jelen felé torzított preferenciák érvényesülésének meghatározó szerepe van a különböző időpontokhoz kapcsolódó nyereség-veszteség átváltás választásban. Előidézhetik azt is, hogy az egyén az idő előrehaladtával megváltoztatja korábbi elhatározását, illetve preferenciarendezését a jelen és a jövő nyereség-veszteség átváltásának újragondolásával, újraértékelésével. A jelen felé torzítás hatásaként tehát hajlamosak az egyének áthágni korábban meghatározott törekvéseiket, céljaikat (Angner, 2012). Például új tartós jószág vásárlásakor az egyének többnyire úgy vélik, illetve tervezik, hogy hosszú távon fogják használni azt, azonban egy idő után, még a fizikai elavulásukat megelőzően, gyakran mégis új termékre cserélik, ha annak magasabb teljesítményéből, újszerű jellemzőiből vagy akár egyediségéből várt hasznossága meghaladja a még használt jószágból származó realizált hasznosságot (Kovács, 2024a).

A jelen felé torzítás azt is kifejezi, hogy az egyén hajlamos rövid távon türelmetlen lenni, és így viszonylag magas diszkontrátát alkalmaz, hosszú távon viszont türelmesebb, ami alacsony diszkontrátát von maga után (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). Az emberek többségére jellemző a türelmetlenség abban az értelemben, hogy a nyereségeket hamar szeretnék realizálni, a költségeket viszont csak később kívánják viselni (O’Donoghue–Rabin, 1999b). Az egyén türelmetlenségét azonban a jelenbeli és jövőbeni identitása közti anticipált kapcsolat is befolyásolja. Minél instabilabb időben az egyén identitása, vagyis minél kevésbé kapcsolódik jövőbeni önmagához, annál nehezebben hajlandóak lemondani az azonnali előnyökről annak érdekében, hogy nagyobb, halasztott előnyöket biztosítsanak a jövőbeni énjüknek (Bartels–Urminsky, 2011). Az inspiráltságnak azonban pozitív hatása van, türelmesebbé teszi az egyént az intertemporális választások során (Guo–Liang–Yu, 2024). Amennyiben a humán ügynökök, tanácsadók szerepét a döntéshozatalban mesterséges intelligencia veszi át, úgy az időbeni késedelmet az egyén hosszabbnak véli, és ez a türelmetlen viselkedést ösztönözi (Li és munkatársai, 2025).

Az egyének többnyire „rövidlátók” (Dowling–Chin-Fang, 2007). Egyénenként azonban eltérő, hogy a jelen felé torzítás milyen mértékben érvényesül, például milyen gyorsan kívánják megszerezni az általuk vágyott jószágot, továbbá pedig a türelmetlenség kontextusfüggő is (Zauberman–Urminsky, 2016). Experimentális vizsgálati eredmények igazolják például azt, hogy nagyobb kognitív terhelés alatt erősebben érvényesül a jelen felé torzítás (Israel–Rosenboim–Shavit, 2021). A jelen felé torzított preferenciák érvényesülésének gyakoriságát és kihatását az is bizonyítja, hogy Wang–Rieger–Hens (2016) mind az 53 általuk vizsgált országban igazolja a jelen felé torzítást. Az idődiszkontálásra vonatkozó kutatási eredményeik rövid távon nagyobb heterogenitást mutatnak, mint hosszú távon – ez összhangban áll a Frederick–Loewenstein–O’Donoghue (2002) által leírtakkal. Megállapítják továbbá, hogy az idődiszkontálás különbözőségeihez a kulturális tényezők szignifikánsan hozzájárulnak.

A szakirodalomban a jelen felé torzított preferenciák megnyilvánulása során a türelmetlenség mellett az impulzivitás is megjelenik mint mozgatóerő. Azonban ezek a fogalmak a jelen felé torzítással foglalkozó publikációkban csak elvétve kerülnek tisztázásra, annak ellenére, hogy ez szükséges lenne az írásművek mögötti kutatómunka transzparenciája és az olvasó szempontjából egyaránt. Rambaud–Torrecillas (2016) cikkük elején mindkettő jelentését világossá teszik; a türelmetlenség értelmezését néhány korai meghatározó közgazdasági munka alapján eredeztetik, az impulzivitást pedig pszichológiai és pszichiátriai tanulmányok alapján, minthogy az az addikcióhoz kapcsolódó tényező. E megközelítésmód kerül követésre az alábbiakban. A türelmetlenséget gazdasági kontextusban Fisher (1930) úgy határozta meg, mint a szükségletek kielégítésének előrehozott időzítésére vonatkozó preferenciát. Később pedig Koopmans (1960) tekintette a türelmetlenséget az aggregált hasznosság csökkenésének az idő függvényében. Az impulzivitás lényege viszont sokkal inkább a kockázatos döntéshozatal, amelyet az azonnali nyereségek realizálásának lehetősége indukál, annak ellenére, hogy a döntésnek hosszú távon negatív következményei lehetnek, amelyek kevés figyelmet vagy jelentőséget kapnak. Impulzivitás esetén tehát fokozott az érzékenység a nyereség irányában, míg mérsékelt a negatív kimentelek vonatkozásában (Ainslie, 1975; Moeller és munkatársai, 2001). Az impulzivitás a döntéshozatal során azt is jelenti, hogy az egyén a korábbi kisebb nyereséget választja a későbbi nagyobbal szemben (Hamilton és munkatársai, 2015). Továbbá lényeges megemlíteni Loewenstein és munkatársai (2001) viselkedési közgazdaságtani perspektívájú vizsgálata alapján is az impulzivitás meghatározását. Az impulzivitás azt a mértéket fejezi ki, amennyire a cselekvések nem tervezettek és spontánok; továbbá azt vonja maga után, hogy az egyén nehezen tudja kontrollálni rövid távú időpreferenciáit. Következtetéseik szerint a diszkontáló magatartást az impulzivitás mellett két további érzelmi tényező is befolyásolja, a kényszeresség és a gátlás. A kényszeresség azt fejezi ki, hogy tervkészítés valósul meg, és ehhez ragaszkodik az egyén. A gátlás pedig az a képesség, hogy az impulzív magatartás akadályozásra vagy kontrollálásra kerül. Számos kutató (pl. Kuchler–Pagel, 2021) a türelmetlenséget és az impulzivitást szinonimaként használja, minthogy az impulzivitásban is benne rejlik az, hogy az egyén szeretne valamit minél előbb használni, élvezni, tehát a vágya tárgyához való hozzáférési idő lerövidítésére törekszik. Az impulzivitást így implicit módon a türelmetlenség egy formájának tekintik; ez valószínűleg nagyrészt annak tudható be, hogy a viselkedési közgazdaságtani kutatások fókuszában a döntések megnyilvánulása, az alternatívák választása, valamint azok következményei állnak, és mérsékeltebb figyelmet kapnak a választások mögötti mélyebb pszichológiai összefüggések. A két fogalom szinonimaként való használata elterjedt például az egyének személyes pénzügyeit érintő tanulmányokban, így a jelen felé torzított preferenciák által előidézett vásárlási döntésekkel összefüggő túlköltekezésekhez kapcsolódóan.

Más nézetek szerint nem a türelmetlenség vagy az impulzivitás a jelen felé torzítás előidézője, hanem azt a jövővel kapcsolatos bizonytalanság mozgatja (Casari–Dragone, 2011). Ha az egyén a bizonyosságot preferálja, akkor amennyiben elérhető, a jövőbeni bizonytalan fogyasztás helyett a biztos jelenbeli fogyasztást részesíti előnyben. Viszont ha csak bizonytalan jövőbeni fogyasztás van kilátásban, akkor az egyén sokkal inkább a várható hasznossággal összhangban cselekszik, és látszólagos preferenciaváltás valósul meg. Maga a bizonyosság tehát jellemzően erősen preferált (Andreoni–Sprenger, 2012).

A diszkontált hasznossági modell anomáliáinak felismerésével több kutató is egy, a valóságot jobban leíró modell megalkotására tett törekvéseket. Strotz (1955–1956) volt az első, aki a diszkontált hasznossági modell állandó diszkontrátája miatt alternatívák kidolgozását javasolta. Megjegyezte továbbá, hogy a preferenciák időben nem mindig konzisztensek, valamint, hogy az egyének szisztematikus hibákat véthetnek a döntéshozatal során. Annak ellenére, hogy közgazdasági–matematikai formalizálással nem írta le, miként épüljön be a diszkontálás az intertemporális döntéseket kifejező modellekbe, felhívta a figyelmet az idő előrehaladtával csökkenő diszkontrátákra. Mindez hozzájárult a hiperbolikus diszkontálás alapjának kidolgozásához; rövid távon az egyének hajlamosak türelmetlenebbek lenni – viszonylag magas diszkontrátát alkalmazva, hosszú távon viszont türelmesebbé válnak – így a diszkontrátájuk csökken. A jelen felé torzítást Phelps–Pollak (1968) formalizálta és építette be elsőként a hasznossági függvénybe. Azonban a viselkedési közgazdaságtanban a Laibson (1997) által kidolgozott hiperbolikusan diszkontált hasznossági függvény terjedt el széleskörűen, ami a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező fogyasztók hasznosságáramát írja le, feltételezve, hogy a diszkontálás során a jelennek relatíve nagyobb súlyt adnak, mint bármely jövőbeni időpontnak, és a hasznosságáramuk maximalizálására törekednek. A kvázihiperbolikusan diszkontált hasznossági, vagy másként béta-delta függvény általános alakja (diszkrét időfüggvény alapján):

 

A hiperbolikusan diszkontált hasznossági függvény a jelen felé torzító hatást tükrözi, vagyis, hogy az egyének az azonnali fogyasztást és a rövid távon realizálható előnyöket preferálják a jövőbeni fogyasztással és a hosszú távon elérhető előnyökkel szemben. Ez hiperbolikus diszkontálással épül be Laibson (1997) hasznossági függvényébe oly módon, hogy az egyén a jelenhez közelebbi időpontokhoz tartozó fogyasztásoknak relatíve nagyobb súlyt ad, mint a későbbi időpontokhoz tartozóknak (O’Donoghue–Rabin, 1999b). A hiperbolikus diszkontálás fogalmát gyakran abban az értelemben is használják, hogy az egyént csökkenő időpreferencia jellemzi (Frederic–Loewenstein–O’Donoghue, 2002).

O’Donoghue–Rabin (2015) kiemeli, hogy a jelen felé torzítást leíró modell, ahogy minden más diszkontáló modell is, a hasznosság(ok realizálásának) időpontján, valamint időbeni ütemezésén alapul, nem pedig a vásárlások vagy a pénzügyi kifizetések időpontján. Felhívják a figyelmet arra is, hogy a jelen felé torzítás a szembetűnő rövid távú diszkontálásra vonatkozik, és egy nagyon rövid ideig tartó türelmetlenség is elegendő az exponenciális diszkontálás alkalmazásának meg nem feleléséhez, mindez pedig összhangban áll a jelen felé torzítással.

A (4.2.) összefüggést a jelen felé torzítás és a hiperbolikus diszkontálás hatásainak és következményeinek feltárására alkalmazzák az egyének fogyasztását és megtakarítását illetően. Kovács (2024a) azt vizsgálja, hogyan befolyásolják a jelen felé torzított preferenciák a különböző típusú termékinnovációk megvásárlásából és korai újdonságcseréjéből származó fogyasztói hasznosságáramot, ha az innovációk gyors ütemben jellenek meg a piacon, valamint mindez milyen rövid és hosszú távú következményekkel jár az egyén szempontjából. Például a funkcionális és szimbolikus hasznosságot egyaránt nyújtó újdonságok esetében, mint a gépkocsi vagy a mobiltelefon, habár a türelmes egyén

search

hasznosságárama magasabb az innováció megvásárlásának időpontjából

search

, mint a türelmetlen fogyasztóké

search

, ami a türelem és az innováció hosszú távú használatának, birtoklásának előnyét tükrözi, a türelmes fogyasztó mégis csak rövid távon vagy bizonyos ideig tud magasabb hasznosságáramot elérni, mivel a türelmetlen fogyasztó hajlamos az újabb innováció adaptációjára (4.2. ábra). Így a türelmetlenség hosszú távon akár előnyösebb is lehet, mert a korai újdonságcsere magasabb fogyasztói hasznosságáramot nyújt, és a rivalizálás során megakadályozza a relatív pozíció gyengülését. Egy további vizsgálati szempont azonban az, hogy ez milyen pénzügyi terhet jelent a jelen felé torzító fogyasztóra.

 

A hiperbolikus diszkontálást kritikával is illetik. A legfőbb kritika az, hogy pszichológiailag nem megalapozott. Ez azonban alapvetően egy leíró, nem pedig egy magyarázó elmélet. Továbbá felvetődik a kérdés, hogy miért alkalmazzák ezt a diszkontálási módot, különösen amiatt, hogy a jólétet nem optimalizálja (Wilkinson–Klaes, 2012). Rubinstein (2003) azt hangsúlyozza, hogy a hiperbolikusan diszkontált hasznossági függvény alkalmazását leginkább az experimentális vizsgálatok eredményeinek a tradicionális diszkontált hasznossági modellekkel való össze nem egyeztethetőségével indokolták. Felhívja a figyelmet arra, hogy a hiperbolikus diszkontálást nem igazoló empirikus bizonyítékok is kimutathatók. Rubinstein (2003) elismeri ugyan, hogy a jelennek adott nagyobb súly megjelenik a hiperbolikusan diszkontált hasznossági függvényben, azonban a döntéshozatali folyamat pszichológiai vonatkozásának lényegét hiányolja belőle, ami pedig a jelen felé torzítás kulcselemét jelenti; így csupán a tradicionális diszkontálási megközelítés kisebb mértékű módosításának tekinti a hiperbolikusan diszkontált hasznossági függvényt. O’Donoghue–Rabin (2015) egy más aspektusból pedig azt említi, hogy a jelen felé torzítás nem vetíti vagy jelzi előre a magatartást, függetlenül a hasznossági függvénytől, a döntés időpontjától és a korlátozó tényezőktől. A jelen felé torzított preferenciák következtében érvényesülő viselkedés tanulmányozásával viszont jobban megérthetők, ezáltal pedig kiszámíthatóbbak és pontosabban előrejelezhetőek a hasonló kontextusban meghozott döntések.