Az egyének vélekedései eltérőek arról, hogy preferenciáik miként fognak alakulni a jövőben. Ennek alapján Strotz (1955–1956) és Pollak (1968) két szélsőséges esetet különböztet meg. Az egyik a teljes naivitás, amikor az egyén úgy véli, hogy jövőbeni preferenciái azonosak lesznek a jelenlegiekkel. A másik a teljes szofisztikáltság, amikor az egyén pontosan előre tudja jelezni, hogy a preferenciái miként fognak változni az idő előrehaladtával. Az emberek többsége a valóságban e két szélsőséges vélekedés között helyezkedik el. Ez jelentheti például azt, hogy az egyén tudatában van annak, hogy a jövőben részéről a jelen felé torzítás fog érvényesülni, azonban alábecsüli ennek hatását (O’Donoghue–Rabin, 1999b). A naivitás és a szofisztikáltság mértéke az egyének öntudatosságának szintjét tükrözi. Habár a naiv egyének nem tanulnak a múltbeli preferenciaváltozás tapasztalataiból, O’Donoghue–Rabin (2015) mégis amellett érvel, hogy a naivitás nem feltétlenül vezet esztelen és észszerűtlen magatartáshoz, vagyis nem állítható, hogy a naivitás irreális viselkedést vetít előre. Ezt az is bizonyítja, hogy azok a modellek, amelyekbe legalább bizonyos fokig beillesztik a naivitást, jobban magyarázzák a viselkedést.

Az intertemporális döntések során egy releváns tényező az önkontroll, minthogy egy-egy választás jellemzően több időpontban is befolyásolja a realizálható nyereséget/veszteséget, hasznosságot és jólétet, következésképpen tehát nem jelentéktelen, hogy az egyén mennyiben tudja érvényesíteni hosszú távú preferenciáit azon impulzusokkal szemben, amelyek csak rövid távra nyújtanak számára előnyöket. Rachlin (2000) intertemporális aspektusból úgy tekint az önkontrollra, mint ami a rövid távú öröm feláldozását jelenti a hosszú távú jólét elérése érdekében. Például a pénz jelenbeli elköltéséről való lemondás, és nyugdíjalapba való elhelyezése, hogy nyugdíjasként majd elegendő pénzügyi forrás álljon rendelkezésre az időskori élethez.

Az intertemporális döntések kapcsán különösen fontos, hogy mi jellemzi az egyének önkontrollját, képesek-e önkontrollt gyakorolni, tudatában vannak-e önkontrolljuk mértékének, illetve önkontrollproblémáiknak, és tesznek-e az utóbbiak mérséklése érdekében. O’Donoghue–Rabin (1999b) megállapítja, hogy a szofisztikált egyének teljes mértékben tudatában vannak önkontrollproblémáiknak, és így pontosan tudják, hogyan fognak viselkedni a későbbiekben. Ezzel szemben a naiv egyének egyáltalán nincsenek tudatában jövőbeni önkontrollproblémáiknak, ezért úgy vélik, hogy a jövőben pontosan úgy fognak viselkedni, ahogy azt ők a jelenben szeretnék. O’Donoghue–Rabin (2001) azokat tekintik részlegesen naiv egyéneknek, akik tudatában vannak, hogy a jövőben önkontrollproblémáik lesznek, de alábecsülik azok mértékét.

Az önkontroll gyakorlása releváns a gazdasági jellegű intertemporális döntések és az idő múlásával jelentkező következményeik során, minthogy ezáltal megelőzhetők az egyén gazdasági, pénzügyi, valamint akár társas és környezeti körülményeit érintő súlyos negatív hatások. Önkontrolltechnikák alkalmazásának eredményeként elérhető például, hogy az egyén kevésbé kockázatos pénzügyi döntéseket hozzon (Sekścińska–Rudzinska-Wojciechowska–Jaworska, 2021).

Az önkontroll fenntartásának képességét Hoch–Loewenstein (1991) szemlélete alapján a vágy és az akaraterő relatív erőssége határozza meg. A hosszú távú tervek, célok, előnyök felé törekvést az akaraterő mozgatja, míg a vágy az azonnal realizálható nyereségek irányába hat. Amennyiben ez utóbbi érvényesülése túlhaladja a hosszú távra vonatkozó döntések inspirációinak mértékét, akkor annak következménye többek közt túlfogyasztás, túlköltekezés, vagy akár eladósodás is lehet. Hoch–Loewenstein (1991) több önkontrollstratégiát is megfogalmaz, egyrészt a vágy mérséklésére irányulókat, másrészt pedig az akaraterő fenntartására, erősítésére vonatkozókat. Mischel–Cantor–Feldman (1996) hasonlóképpen úgy véli, hogy az önkontroll gyakorlásához erőfeszítés szükséges annak érdekében, hogy a rövid távú preferenciák érvényre jutása helyett a hosszú távúak fenntartása valósulhasson meg. Az önkontroll így egyfajta önszabályozásnak is tekinthető, amelynek során az egyének jellemzően irányítják és kontrollálják tevékenységüket, viselkedésüket. Az intertemporális döntések elemzése szempontjából releváns, hogy Thaler–Shefrin (1981; 1988!) a rövid és a hosszú távú preferenciák ellentétét emeli ki, ami a tervező és a cselekvő egyén konfliktusaként is értelmezhető. Amíg ugyanis a tervező előrelátó, és a hosszú távú hasznosság maximalizálására törekszik, addig a vele együtt létező cselekvő sokkal inkább rövidlátó és impulzív, valamint az azonnali nyereségek maximalizálását akarja elérni.

A fentiekhez képest újabb lényeges, valamint mélyebb és kifinomultabb összefüggéseket tartalmaz Loewenstein–Carbone (2024) szemlélete. Ők az érzelmi és pszichológiai reakciók, vagy másként benyomások jelentőségét emelik ki, amelyek azért gyakorolnak erőteljes hatást a viselkedésre, mert azonnal érvényesülnek. Önkontroll gyakorlása során az emberek képesek ellenállni a benyomások viselkedési impulzusainak, amelyek lehetnek például érzelmek, fiziológiai motivációs érzések, úgymint éhség, álmosság vagy fájdalom, valamint kognitív motivációs érzések, amelyek a figyelemhez, emlékezethez és információfeldolgozáshoz kapcsolódnak. Továbbá felhívják a figyelmet arra, hogy a benyomások nem kapnak megfelelő súlyt az idődiszkontálással összefüggő, önkontrollról szóló tanulmányokban.

Az önkontroll gyakorlása meghatározó az egyén önmagához való viszonya és gazdasági, pénzügyi helyzetét érintő súlyos negatív hatások elkerülése, megelőzése szempontjából. Fontos azonban kiemelni, hogy előnyei mellett az önkontroll növekvő költségekkel is jár. Ez utóbbi annak tudható be, hogy az önkontroll képessége egy korlátozott erőforrás, és egyre költségesebbé válik az alkalmazása, amint a kognitív terheltség fokozódik (Wilkinson–Klaes, 2012). Az önkontroll gyakorlása, illetve jelentős erőfeszítéssel való fenntartása így nem valósulhat meg tartósan; Laran (2010) is említi, hogy az önkontrollgyakorlást követően megengedőbb, elnézőbb időszakra van szükség, amikor élvezeti tevékenységek is méltányoltak. Kiemeli továbbá, hogy ez a viselkedési inkonzisztencia az önkontroll szerepének fontosságára mutat rá.

Az intertemporális döntések többsége jellemzően a jelenbeli és jövőbeni költség-haszon átváltás mérlegelésével is együtt jár. Továbbá, a kimenetelre a választás vagy valamely tevékenység elvégzésének időpontja is befolyással van. Így nem irreleváns, hogy az egyén minél előbb, vagy inkább egy későbbi időpontban kíván aktivitást mutatni. A halogatás azt jelenti, hogy az egyén vár, amikor meg kellene tennie valamit. Ez akkor fordul elő, ha a tevékenységnek azonnali költsége van, vagyis az egyénnek időt, energiát vagy pénzügyi forrást kellene befektetnie a tevékenység elvégzésébe. Az egyén azért halogat, mert a késedelem költségét alacsonynak észleli. Ez annak ellenére előfordul, hogy az egyén a halogatott tevékenységek megvalósításával egyébként hosszú távú előnyökhöz, hasznokhoz juthat, a tevékenységek elvégzésének késleltetése pedig negatív következményekkel járhat, továbbá az egyén mindezeknek tudatában is van. Halogatást idézhet elő például az is, ha az egyén számára új alternatívákat nyújtanak, vagy ha fontosabb célokról való döntésről van szó (O’Donoghue–Rabin, 1999b; 2001). A halogatás ellentéte a „túl korán cselekvés”, amikor az egyén megtesz valamit, habár várnia kellene; ekkor a tevékenységből azonnali nyereség származik (O’Donoghue–Rabin, 1999b). A valóságban a legtöbbször azonban nemcsak arról kell dönteni, hogy mikor teljesítsen az egyén egy feladatot, minthogy a döntési helyzet ennél jellemzően komplexebb, hanem arról is, hogy melyik feladatot teljesítse, illetve mennyi időt és energiát fektessen az adott feladat teljesítésébe (O’Donoghue–Rabin, 2001).

Az aktivitás időzítése összefügg az öntudatosság szintjével. A szofisztikált egyén aggódik a jövőbeni viselkedése miatt, vagyis úgy véli, hogy el fog térni attól, ahogy jelenlegi szándéka szerint a jövőben viselkedni szeretne. Így a szofisztikált egyének hajlamosak előrehozni a dolgokat, vagyis korábban vagy most megcsinálni valamit, annak ellenére, hogy később lenne célszerű, vagyis érdemes lenne várni. Ebből adódóan a várakozás mindig kevésbé vonzó a szofisztikáltaknak, vagyis a szofisztikáltság a halogatás ellen hat. Másképpen kifejezve: a halogatás az öntudatosság magasabb szintjénél kevésbé jellemző. Számottevő halogatás nem fordulhat elő tökéletes szofisztikáltság esetén, de felmerülhet akkor, ha az egyén csak egy kicsit is naiv. A naiv egyén viszont bízik jövőbeni viselkedésében, vagyis úgy véli, valóban úgy fog viselkedni a jövőben, ahogy azt jelenleg gondolja. Ezért a naiv egyének az azonnali költséggel járó tevékenységeket hajlamosak elhalasztani, az azonnali nyereséggel járókat pedig előrehozni (O’Donoghue–Rabin, 1999b; 2001).

A jelen felé torzítás függ az egyének öntudatosságától, vagyis attól, mennyire vannak tudatában annak, hogy preferenciáik az idő múlásával változni fognak. O’Donoghue–Rabin (1999a; 1999b; 2001) a halogatást a jelen felé torzítás szempontjából is elemzik. Kiemelik, hogy amíg a naiv egyének valamely feladat teljesítését hajlamosak halogatni, a szofisztikált egyének bizonyos körülmények között azt akár előbb is teljesíthetik, mint az időben konzisztens preferenciákkal rendelkező egyének, mivel felismerik azt, hogy ha most halogatnak, akkor később még inkább fognak. A jelen felé torzítás tehát nem feltétlenül vezet halogatáshoz. A legtöbb esetben azonban érvényes, hogy a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének jobban halogatnak, mint a jelen felé nem torzítók, függetlenül attól, hogy a jelen felé torzító egyén naiv vagy szofisztikált. Miután több elméleti tanulmány (O’Donoghue–Rabin, 1999a; 1999b; 2001) is rámutatott arra, hogy a halogatás a nagy fokú türelmetlenség következménye, Reuben–Sapienza–Zingales (2015) tesztelte először empirikusan az összefüggést laboratóriumi és terepen megvalósuló mérésével. Az empirikus vizsgálatok eredményei összhangban állnak az előbb említett elméleti munkákkal, amelyek szerint amikor a késedelem költséges, a türelmetlen egyének jobban halogatnak, mint a türelmesek.

A halogatás azonban nemcsak a jelen felé torzított preferenciákkal függhet össze. A jövőbeni önkontrollproblémákkal kapcsolatos naivitás például ahhoz vezethet, hogy az egyén túlzottan optimista lesz azzal kapcsolatban, hogy milyen hamar teljesít egy feladatot, így halogatja annak teljesítését (O’Donoghue–Rabin, 2001). Bekövetkezhet továbbá az egyén korlátozott figyelme vagy nem tökéletes emlékezete miatt (Ericson–Laibson, 2018). A késedelem oka lehet még a tervezési tévedés (Kahneman–Tversky, 1979) is, amikor az egyén alábecsüli, hogy mennyi időre van szüksége az adott feladat elvégzéséhez. Ez jellemzően annak tudható be, hogy az egyén vélekedései helytelenek arról, mennyi erőfeszítésre, munkára van szükség a feladat teljesítéséhez.

Azok az egyének, akik csak mérsékelten halogatnak, nem a belső önkontrolljuk miatt képesek erre, hanem mert kialakítottak bizonyos kereteket annak érdekében, hogy felülkerekedjenek halogatási hajlamukon. Ez megvalósulhat belső és külső elköteleződés alapján is. A belső elköteleződés az egyén által kialakított szabályokhoz kötődik, például meghatároz magának egy reális, de relatíve korai határidőt. A külső elköteleződés kevésbé kontrollálható az egyén által, és így hatékonyabb, mivel nem függ annyira az akaratától. Hátránya viszont a rugalmasság hiánya, ha az egyén körülményei változnak. Példa rá az, ha az egyén mások felé egy olyan aktivitást vállal, amelyhez el kell végeznie azt a tevékenységet, amely a halogatás tárgya lehet (O’Donoghue–Rabin, 1999b). A belső vagy időközi határidő mérsékelheti a halogatást, de nem minden esetben vezet eredményre (Ericson–Laibson, 2018). A szofisztikáltakra is jellemző lehet az elköteleződés. Mivel ők úgy vélik, hogy preferenciáik az idő előrehaladtával változni fognak, ezért határozhatnak úgy, hogy kizárnak a jelenben gyengének vélt, de a jövőben esetlegesen vonzónak tűnő alternatívákat (Frederick–Loewenstein–O’Donoghue, 2002). Azonban Laibson (2015) nézete szerint külsődleges előnyök nélkül az elköteleződés korlátozza a választási lehetőségek körét. Annak ellenére, hogy hasznos eszközei lehetnek a halogatás mérséklésének, nehezíthetik az idő allokálását, amely érzéketlen az idő haszonlehetőség-költségére. Arra a következtetésre jut, hogy a jelen felé torzító egyének gyakran azért nem vállalnak elköteleződést, mert annak észlelt előnyei nem haladják meg a költségeit, az alacsonyabb rugalmasságból pedig indirekt veszteségük származik.

Koch–Nafziger (2011) amellett érvelnek, hogy a jelen felé torzított preferenciákhoz köthető önkontrollproblémák mérséklését elősegíthetik a célok mint referenciapontok; a célok önszabályozó hatása mellett rámutatnak azok korlátjaira is. A célok erősítik az egyének motivációját, valamint befolyásolják a jövőbeni kimenetelekhez kötődő észleléseit. A célok tekinthetők olyan referenciapontoknak, amelyekhez az egyének egy adott feladat, tevékenység kimenetelét mérik, feltételezve, hogy veszteségkerülők. Egy kihívást jelentő, jövőbeni teljesítményre vonatkozó cél az egyént arra sarkallja, hogy erősebben törekedjen, többet tegyen elérése érdekében, és a cél nem teljesítésétől való félelem jellemzően motiválja. Minél erősebb a jelen felé torzítás, annál magasabb cél szükséges a motiváció felébresztéséhez. Az önszabályozásnak azonban korlátai vannak, mert egy magasabb cél növeli ugyan az egyén motivációját, de csak egy bizonyos pontig. Amennyiben nagyon erős a jelen felé torzítás, akkor a célok nem adnak elégséges motivációt az önkontrollproblémák felszámolásához, és így az egyén feladja az önmaga szabályozására való törekvését.