A jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének azáltal, hogy nagyobb súlyt adnak a jelennek és a jelenhez közeli időpontoknak, mint a későbbieknek (O’Donoghue–Rabin, 1999), eltérnek a neoklasszikus közgazdaságtan által feltételezett fogyasztói kiadás mintájától. Az impulzivitás nem tervezett költést válthat ki, ami túlköltekezést eredményezhet; a türelmetlenség pedig előrehozott vásárlást idézhet elő, aminek finanszírozása gyakran hitelből történik, és akár eladósodáshoz is vezethet – főként, ha az egyénnek önkontrollproblémái vannak. A türelmetlen egyének mielőbb szeretnék realizálni a hasznosságot, a költségeket viszont jellemzően csak később kívánják viselni (O’Donoghue–Rabin, 1999). Így a jelenbeli fogyasztás jövőbenivel szembeni preferálása a jelen felé torzító magatartású egyének esetében alacsony megtakarítási rátát von maga után (Phelps–Pollak, 1968; Laibson, 1997; Xiao–Porto, 2019). Mindezek alapján a jelen felé torzításnak jelentős jóléti költsége van, amit az egyének kormányzati beavatkozás nélkül csak csekély mértékben képesek csökkenteni (Maxted, 2020). A viselkedési közgazdaságtan kutatói által kidolgozott modellek – a fentiekkel összhangban – azt vetítik előre, hogy a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének túl sokat költenek, túl keveset takarítanak meg, és költséges hitelfelvételekbe bocsátkoznak (Ericson–Laibson, 2018). A jelen felé torzító magatartás tehát az egyéni pénzügyekre komplex módon, annak több tényezőjére is kihat; gyakori vagy tartós megjelenése esetén negatív és hosszú távú befolyása van a pénzügyi pozícióra. Mindez jellemzően az egyén nem alaposan megfontolt, a pénzügyi vonzatokat nem körültekintően mérlegelő döntésének a következménye.

A fent leírtak alapján könnyen belátható, hogy a türelmetlenségnek rövid és hosszú távú hatásai is lehetnek az egyének pénzügyi viselkedésére és helyzetére. Lényeges továbbá, hogy a jelen felé történő torzítás rövid és hosszú távon is érvényesülhet, vagyis bármely időtávon befolyásolhatja az egyének pénzügyeit. Shapiro (2005) és Kuchler–Pagel (2021) hasonlóképpen a rövid távú türelmetlenséget vizsgálja a fizetéstől fizetésig élők esetén, a költés időmintázatára vonatkozóan. Kutatásuk eredményei alapján megállapítják, hogy a jelen felé torzítás következtében a türelmetlenebb egyének amint megkapják a fizetésüket, rögtön többet fordítanak fogyasztásra, majd a következő fizetésig csökken a fogyasztásuk. A szerzőpáros még arra is rámutat, hogy a naiv fogyasztókhoz képest a szofisztikált egyének türelmesebben viselkednek, amikor több forrás áll rendelkezésükre, és a fogyasztási kiadásaik egyenletesebbek a fizetések között. Xu és munkatársai (2025) a jelen felé torzítás eredményeképpen megvalósuló, fizetésnaphoz köthető fogyasztási ciklus vizsgálata során azonosítják a mentális költségvetési korlátot, amelynek betudhatóan a fizetést közvetlenül követő fogyasztásnövekedés után a fogyasztás mérséklődése következik be, még likviditási korlátok hiányában is. Igazolják tehát, hogy a jelen felé torzítás és a mentális költségvetési korlát együttes hatása alakítja a fizetésnappal összefüggő fogyasztási ciklust.

A hosszú távú türelmetlenség hatásaként említhető a korai életszakaszban vágyott viszonylag magas fogyasztási szint (Gathergood–Weber, 2017), amely maga után vonja a nyugdíjcélú megtakarításokra való alacsony hajlandóságot (Brown–Previtero, 2015). Továbbá a türelmetlen egyének kevesebb likvid megtakarítással rendelkeznek, és alacsonyabb a pénzügyi jólétük (Middlewood és munkatársai, 2018). Mindez arra is utal, hogy a valódi megtakarítási magatartás nem írható le a tradicionális szemléletű életciklusmodellekkel (Modigliani–Brumberg, 1954; Ando–Modigliani, 1963), amelyek azt feltételezik, hogy az egyének életük során, az egyenletes fogyasztás és életszínvonal fenntartása érdekében, racionálisan allokálják jövedelmüket. Thaler (1994) ennek szellemében kiemeli, hogy irreális azt feltételezni, hogy az egyének tudása és képességei elegendőek a megtakarításokhoz kapcsolódó többperiódusú dinamikus maximalizálási problémák megoldásához. Hangsúlyozza továbbá, hogy a racionalitáson alapuló modellek azért sem állnak összhangban a valósággal, mert az emberek gyakran önkontrollproblémákkal rendelkeznek, így a vagyon forrásától és helyzetétől függően eltérően reagálnak. Az alábbiakban a jelen felé torzító magatartás pénzügyi vetületeinek áttekintése a nem tervezett költés, valamint az előrehozott vásárlások és azok finanszírozása alapján történik; ez utóbbi tekintetében kiemelésre kerülnek a hitelfelvételi preferenciák, a tartozások, és azok törlesztésének jellemzői.

A jelen felé torzított preferenciák egyik lehetséges folyománya a nem tervezett költés. Számos ok idézheti elő; azonban e fejezet fókusza szempontjából az a releváns, hogy ez többnyire egy bizonyos időszakra vonatkozó költési terv túllépését jelenti, és így túlköltekezés valósul meg. Az egyik legjobb példa, amelyet Nguyen (2016) vizsgálata is megerősít, hogy a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező turisták – annak ellenére, hogy az utazást megelőzően jellemzően meghatároznak egy keretösszeget a költés tekintetében – hosszú távú pénzügyi szemléletüket és céljaikat szem előtt tartva, a tervezettnél mégis többet költenek a turisztikai célpontokban az őket ért impulzusok, attraktivitások, valamint az utazás izgalma hatására. Nguyen (2016) megállapította továbbá, hogy azon turisták esetében, akiknél erősebben érvényesül a jelen felé való torzítás, nagyobb valószínűséggel valósul meg a túlköltekezés, ami ez esetben azt jelenti, hogy a tényleges költés 10 százalékkal meghaladja a tervezettet. A veszteségkerülőkre viszont kevésbé jellemző a túlköltekezés, minthogy ők egy másik desztinációban történő vásárlást kockázatosabbnak észlelnek. Amennyiben csoportban történik a kiadásról való döntés, tehát például családi vagy baráti körben valósul meg az utazás, akkor az mérsékeli a jelen felé való torzítást. Megemlítendő továbbá, hogy impulzivitás következtében egy nem tervezett költés az egyén ismert vagy megszokott környezetében is felmerülhet. Habár átmenetileg az egyszeri, vagy ritka, de viszonylag magas kiadások is felboríthatják és nehezíthetik a személyes pénzügyek menedzselésének megszokott rendjét, mégis a gyakran előforduló, de kis összegű kiadások jelenthetnek hosszú távon nagyobb mértékű negatív hatást. Ez a fajta költekezés az önkontroll és a tudatosság hiányából eredően olyan területekről vonhat el forrásokat, amelyek az egyének jólétét szolgálnák, illetve, ahol megtakarításra van szükség ahhoz, hogy valamely jószág az egyén számára elérhetővé váljon.

A jelen felé torzított preferenciákból eredő türelmetlenség gyakran vált ki előrehozott vásárlást, illetve fogyasztást, amelynek tovagyűrűző hatásaként az egyén kedvezőtlenebb pénzügyi helyzetbe kerülhet. Ennek hátterében sok esetben az áll, hogy számos piacon, így például a gépkocsik, az okostelefonok, a számítógépek, a háztartási eszközök vagy a ruházati termékek piacán, gyors ütemben jelennek meg az új termékek és innovációk; az egyének pedig szeretnék mielőbb birtokolni és használni az újdonságokat, élvezni azok eredetiségét, előnyeit. Az egyének gyakran hajlamosak előrehozott termék- vagy újdonságcserét megvalósítani, vagyis annak ellenére megvásárolni a piacra éppen bevezetett újdonságokat, hogy a legutóbb vásárolt javaik, illetve újdonságaik még rendeltetés szerint használhatók. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a termék- vagy újdonságcsere a racionálisan indokoltnál előbb valósul meg, valamint, hogy a legutóbb vásárolt újdonság tapasztalati hasznosságához képest az újabb újdonság vonzóbb az egyén számára annak egyediségéből, specifikus funkcióiból, magasabb teljesítményéből, presztízséből, vagy akár eddig meg nem oldott problémához megoldást biztosító voltából eredően. Az újdonságok magasabb hasznosságot és jólétet biztosíthatnak a türelmetlen fogyasztóknak (Kovács, 2024).

Számos, a jelen felé torzító magatartást tanúsító egyén azonban nem rendelkezik azzal a pénzösszeggel, amely a kívánt jószág megvásárlásának finanszírozásához szükséges. Következésképpen hitelfelvétel nélkül alulfogyasztanák a tartós javakat (Bar-Gill–Hayashi, 2021). A jelen felé torzított preferenciák arra ösztönzik az egyéneket, hogy az azonnali fogyasztásukat hitelből finanszírozzák, vagyis a vágyott jószágot mielőbb megszerezzék, költségeit pedig később viseljék (Siemens, 2007; Kuchler, 2015). Ez a fajta indíttatás túlfogyasztást idézhet elő azáltal, hogy az egyének felismerik a jelenbeli hasznok és a jövőbeni költségek közti átváltást (Werthschulte, 2020; Calcott–Petkov, 2022). A jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének számára a korai újdonságcsere hitelből való finanszírozása vonzó a készpénzeshez képest, ennek pedig az elméleti elemzések alapján való magyarázata az, hogy a vásárlás időpontjából tekintve a fogyasztói hasznosságáram ekkor ad magasabb értéket (5.1. ábra). Különösen, ha a törlesztőrészletek viszonylag alacsonyak a vásárlást követő első periódusokban (Kovács, 2024). Több empirikus kutatás (Kuchler, 2015; Barboza, 2018; Chen–Li–Ren, 2020) igazolja, hogy a türelmetlen egyének hajlamosak a vásárlásaikat részben vagy teljesen hitelből finanszírozni. Önmagában a jószág vagy újdonság hitelből történő finanszírozása nem hátrányos a pénzügyi pozícióra, minthogy Akerlof (1991) nyomán feltételezzük, hogy akik hitelkártya-használattal finanszírozzák folyó vásárlásaikat, azoknak nagy valószínűséggel szándékukban áll a következő periódusban rendezni tartozásukat. Ha azonban az újdonságcsere gyakran fordul elő, és az hitelből finanszírozott – figyelembe véve, hogy aránytalanul költséges –, akkor az túlköltekezéshez, illetve, ha a hitel törlesztése nem tud a kívánt ütemben megvalósulni, akkor az akár eladósodáshoz is vezethet. Ha az első periódusokban relatíve magasabbak lennének a hitel törlesztőrészletei, az mérsékelhetné az adósságállományt (Kovács, 2024). A hitelfelvétel szabályozásának lehetőségei azonban erősen függnek attól, hogy az egyének tudatában vannak-e rövid távú türelmetlenségüknek és viselkedési hibáiknak (Kuchler–Pagel, 2021).

 

A jelen felé torzítás és a hitelkártya-adósság között erős korreláció áll fenn. Habár a jelen felé torzító egyének alábecsülik a hitelkártya-használatból eredő hitelfelvételi hajlandóságukat, mégis nagyobb valószínűséggel rendelkeznek hitelkártya-tartozással, és az – az időben konzisztens preferenciákkal rendelkező egyénekhez képest – szignifikánsan magasabb is az ő esetükben (Meier–Sprenger, 2010). Az önkontrollproblémák tovább növelhetik a hitelkártya-tartozás mértékét (Limerick–Peltier, 2014). A jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyéneket a pénzügyi műveltség csekélyebb szintje jellemzi; ez hozzájárul a hitelek vissza nem fizetéséhez és az adósság felhalmozásához. Azonban a jelen felé torzító magatartással összefüggő önkontrollproblémáknak jelentősebb hatásuk van a fogyasztói tartozásokra, mint az alacsonyabb szintű pénzügyi műveltségnek (Gathergood, 2012; Ottaviani–Vandone, 2018). A türelmetlen fogyasztók a vásárlási döntések során a pénzügyi műveltség jelentőségét is alábecsülik (Meier–Sprenger, 2013). Az önkontrollproblémákkal rendelkező egyének részben azért adósodnak el nagyobb valószínűséggel, mert magasabb költségű hiteleket vesznek fel (Gathergood, 2012). Chen–Li–Ren (2020) arra mutatnak rá, hogy a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének nagyobb valószínűséggel halmoznak fel folyószámla-tartozásokat, és ők hajlamosabbak is ezen adósságokat nagyobb mértékben felhalmozni. Azt is megállapítják, hogy amikor nem rendelkeznek a jelenben vágyott javak megvásárlásához szükséges pénzösszeggel, akkor előnyben részesítik a folyószámla-tartozásokot és a későbbi magas kamatokat. Az adósság azonban törlesztési késedelmet idézhet elő, főként az alacsony jövedelműeknél.

A hitelkártya-használat mellett a jelzáloghitel szerepe is rendkívül jelentős, mivel általa a relatíve legnagyobb értékű személyes vagyontárgyak, az ingatlanok válhatnak elérhetővé a szükséges forrással nem rendelkező egyének számára. Ez azt is maga után vonja, hogy a jelzáloghitelek jelentik a legnagyobb adósságterhet az egyének, háztartások számára. A jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének nagyobb valószínűséggel választanak alternatív jelzálogtermékeket, másfelől pedig az alternatív jelzáloghitellel rendelkező egyének egyik meghatározó jellemzője a jelen felé való torzítás (Gathergood–Weber, 2017). A jelen felé torzító egyének azért hajlamosabbak a (kockázatosabb) alternatív jelzálogtermékeket választani, mert előnyösnek találják, hogy a kezdeti törlesztési periódusokban alacsony a fizetési kötelezettségük, a hiteltörlesztés későbbi időpontjainak pedig viszonylag kis súlyt adnak (Cocco, 2013). Mindez maga után vonja, hogy a jelen felé torzító egyének nagyobb valószínűséggel buknak bele a jelzáloghitel-törlesztésbe, ami azt is tükrözi, hogy ők naivok az időpreferenciáikat illetően (Atlas–Johnson–Payne, 2017).

A hiteltartozások felmerülése és felhalmozódása mellett releváns az adósság-visszafizetési mintázatok megértése is. Ehhez jelentősen hozzájárulhat annak megfontolása, hogy mi jellemző az egyének jelen felé való torzításának öntudatosságára. Ez a problémakör azért is lényeges, mert számos egyén nem tartja magát az önmaga által meghatározott adósságtörlesztési tervhez; ezt a viselkedést pedig leginkább a jelen felé történő torzítás magyarázza. Az egyének gyakran túl nagy összegű hitelt vesznek fel, amit aztán nem tudnak visszafizetni, annak ellenére, hogy valóban csökkenteni szeretnék adósságukat. A jelen felé torzító egyéneknek vonzó az adósság törlesztésének jelen periódusról következőre való halasztása. Ez a viselkedés lehetővé teszi számukra, hogy elkerüljék a fogyasztás csökkentését az aktuális fizetési periódusban, amikor az különösen értékes számukra. Továbbá az adósság egy periódussal későbbi törlesztésének költsége viszonylag alacsony. Mindezek miatt az egyének hajlamosak késleltetni az adósságuk törlesztését, különösen a naivok. Azonban a naiv egyének nincsenek tudatában jövőbeni türelmetlenségüknek; következésképpen vissza akarják fizetni a tartozásukat a következő fizetési periódusban, amelyről ők – tévesen – azt gondolják, hogy türelmesebbek lesznek. Ez nem valósul meg, és amikor később ugyanazzal a döntési helyzettel szembesülnek, akkor ismét késleltetni akarják az adósság visszafizetését. Így a naiv egyének gyakran nem tartják be a fizetési tervüket – függetlenül a türelmetlenségi szintjüktől, nem fizetik vissza az adósságukat, annak ellenére, hogy tervük és törekvésük is van erre. A szofisztikált egyének tudatában vannak a jövőbeni türelmetlenségüknek, és ezt számításba is veszik jövőbeni terveiknél, így képesek csökkenteni tartozásuk mértékét, elkerülni az ismételt késedelmes fizetést. A szofisztikált egyének közül a türelmetlenebbek adósságuk törlesztése érdekében többet fogyasztanak és kevesebbet takarítanak meg. Az adósság-visszafizetés mérséklődik a türelmetlenség magasabb szintjével szofisztikált egyének esetén. Szofisztikált egyének esetén a tervezett visszafizetéstől lényegesen kevésbé tér el a valódi visszafizetés a naivokhoz képest. Az adósság-visszafizetési magatartást illetően tehát a jelen felé torzítás mértéke és a szofisztikáltság szintje is meghatározó magyarázó tényezők (Kuchler, 2015; Kuchler–Pagel, 2021).

Barboza (2018) empirikus vizsgálati eredményei a fent leírtakkal összhangban igazolják, hogy a jelen felé torzított magatartás jelentősen hozzájárul a hitelkártya-tartozások vissza nem fizetéséhez, minthogy a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének hajlamosak halogatni adósságuk törlesztését, és ez az adósság teljes visszafizetését is gátolja. Azok az egyének, akiknek önkontrollproblémáik vannak és hitelkártyát használnak, nagyobb valószínűséggel halmoznak fel hónapról hónapra tartozást, és mulasztják el visszafizetni a teljes adósságukat. Továbbá a naiv egyénekre inkább jellemző a hitelkártya-adósság felhalmozása, mint a szofisztikáltakra. A naiv fogyasztó folyamatosan rosszul vetíti előre a jövőre a magatartását a jelenbeli magatartásának megfigyelésével. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy majdnem mindig azt gondolja, hogy a jövőben a jelenlegitől eltérően fog viselkedni. Az ilyen típusú fogyasztók jellemzően figyelmen kívül hagyják a hitelkártya-használat során a hitelre történő vásárlás valós költségeinek megfontolását. A naiv egyének esetében jellemzően van egy küszöbértéke a hitelkártya-adósságnak, amelynek elérése után az egyén már nem képes tartani a törlesztési tervét, függetlenül a kezdeti szándékától. Ha egyszer a folyamat elindul, nagyon nehéz leállniuk a naivoknak. Így a naiv egyén a törlesztési tervétől való elszakadással a saját csapdájába esik bele. A szofisztikált egyének nagyobb valószínűséggel tartják magukat a törlesztési tervükhöz hitelkártya-használat során. Abból a célból használják a hitelkártyát, hogy növeljék a jelenbeli fogyasztásukat, de ezt szem előtt tartva a következő periódusban mérsékelik a fogyasztásukat annak érdekében, hogy törleszteni tudják az előző periódusban keletkezett adósságukat. A fogyasztók ezen köre gyakran használ hitelkártyát, de képes menedzselni adósságait.

Nem csak a hitelből való finanszírozásnak van jelentősége a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének pénzügyi viselkedésére. A fentiekben a hitelkártya-használathoz kapcsolódóan már történt utalás arra, amit Brown és munkatársai (2023) kutatási eredményei expliciten is kimutatnak: a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező fogyasztók annál többet költenek, minél többet használják készpénzt helyettesítő fizetési eszközeiket. A digitális fizetés a fogyasztók túlköltekezéséhez vezet, még akkor is, ha az nem jár együtt hitellel. A készpénzt helyettesítő fizetési eszközök gyengébb likviditási korlátot idéznek elő (egy hónapon belül), mivel bármely időpontban hozzáférést adnak a bankszámlaegyenleghez. Ez hatással van a jelen felé torzított preferenciákkal rendelkező egyének költésére, az időben konzisztens preferenciájú egyénekére viszont nem.

Az időtényezőhöz kötődik egy másik döntési torzítás is, amelynek gyakran van befolyása az egyének pénzügyi viselkedésére, ez az elsüllyedt költség hatása. Ennek személyes pénzügyi vonatkozásaival lényegesen kevesebbet foglalkozik a szakirodalom, mint a jelen felé torzított preferenciákéval, így még számos kutatási rés kapcsolódik hozzá. Az egyik legfontosabb megállapítást az elsüllyedt költség hatásának vonatkozásában Arkes–Ayton (1999) teszi, e szerint az egyének figyelembe veszik korábbi kiadásaikat, amikor fogyasztási célú kiadást terveznek. Ez egy széleskörűen elfogadott felismerés, azonban arról mégis viszonylag keveset tudunk, hogy ez miként valósul meg a különböző javak, egyéni jellemzők, döntési kontextusok és gazdasági körülmények függvényében. Az elsüllyedt költségek egyéni döntésekben való szerepe nem új jelenség, napjainkban mégis kiemelt jelentőségük van a magas inflációs ráta és a bizonytalan gazdasági kilátásokból adódóan. Az emberek ilyen körülmények között hajlamosak például elhalasztani az általuk használt tartós javak (pl. gépkocsi, háztartási gépek) újra való cserélését, amennyiben annak fenntartására vagy javítására fordítottak az elmúlt években. Az új jószág viszonylag magas ára és a reáljövedelem észlelt csökkenése arra ösztönözheti az egyént, hogy egy ideig még tovább használja az általa birtokolt jószágot. Az új jószág árának el nem költésével valamennyire mérsékelheti a bizonytalanság érzetét az egyén azáltal, hogy az el nem költött összeg továbbra is rendelkezésére áll, hozzáférhető számára. Az elsüllyedt költség hatása azonban nemcsak tartós javak, hanem szolgáltatások vonatkozásában is érvényesülhet, például előfizetési díjakon (Iyengar–Park–Yu, 2022) és hűségprogramokon (Ashley–Gillespie–Noble, 2016) keresztül; az internetalapú szolgáltatások elterjedésével pedig újszerű jelentősége és (tovagyűrűző) hatása lett az elsüllyedt költségeknek.

Az elsüllyedt költség hatásának szakirodalmában széleskörűen elterjedt az a nézet, hogy az elsüllyedt költségeknek a döntéshozatal során való figyelmen kívül hagyása a korábban befektetett források pazarlásának tekinthető. Arkes (1996) igazolja is az elsüllyedt költség hatásának ilyen módon való érvényesülését, vagyis, hogy az egyének meg akarják előzni, hogy a már befektetett erőforrások pazarlásra kerüljenek, és mások azt gondolják róluk, hogy ők pazarolnak. Soman–Cheema (2001) experimentális kutatási eredményei azonban rámutatnak arra, hogy az egyének gyengíthetik, vagy akár ki is küszöbölhetik az elsüllyedt költség hatását a döntéshozatali folyamatból, amennyiben nem várt jövedelemhez jutnak. Kiemelik azonban, hogy ez a kompenzáció csak akkor valósulhat meg, ha az egyének az elsüllyedt költségek természetét a jövedelemükhöz hasonlónak tekintik.

Az elsüllyedt költségek hatása az idő előrehaladtával mérséklődik, vagyis amortizáció valósul meg. Amint az elsüllyedt költségek az amortizáció következtében egy bizonyos alsó szint alá esnek, az egyének érzéketlenné válnak velük szemben, és már nem befolyásolják a további döntéseket és viselkedést (Dhami, 2016). Több tanulmány (Gourville–Soman, 1998; Okada, 2001; Liu–Chou, 2021) is rámutat arra, hogy az idő és a használat előrehaladtával az egyének mentálisan amortizálják a tartós javak megvásárlásának fix költségeit. Azonban eltérőek a megállapítások arról, hogy miként valósul meg az értékcsökkenés. Sharma–Pandey (2020) experimentális vizsgálatai szerint az egyének a javak árát a fizetést követően diszkrét módon, nem pedig folyamatosan amortizálják, amikor időbeni eltérés van a vásárlás és a fogyasztás között, tehát például online vásárlás esetén. Heath–Fennema (1996) arra a következtetésre jut, hogy az idő előrehaladtával az amortizáció lineárisan valósul meg, és az optimálistól elmaradó döntésekhez, így a jószág túlzott használatához vezet, hogy a beszerzési árért annak haszna kiaknázásra kerülhessen, de akár a jószág kihasználatlansága is bekövetkezhet, amikor az egyének felismerik, hogy az elsüllyedt költségek nem fizetődnek ki. A szerzőpáros kiemeli, hogy a mentális amortizáció pszichológiai szempontból hasznos folyamat, mert az egyének hajlamosak a költségeket az előnyökhöz kapcsolni, és a múltbeli költségeket nem veszteségnek tekintik. Továbbá a mentális amortizáció alakulását egyedi események (Heath–Fennema, 1996) és egy új termék piaci megjelenése (Okada, 2001) is befolyásolhatja.

Amikor az egyén már pénzt fektetett valamely tevékenységbe, eszközbe vagy jószágba, és hajlamos további forrásokat is ráfordítani, akkor az elsüllyedt költség csapdájába kerül (Arkes–Blumer, 1985). Minél több forrást áldozott már rá, annál valószínűbb, hogy továbbra is szeretné azt megtartani (Mcafee–Mialon–Mialon, 2010). Az elsüllyedt költség csapdája azt is előidézheti, hogy az egyén folytatja alulteljesítő tevékenységbe, eszközbe vagy jószágba való befektetését. Amikor valaki elutasítja egy ilyen eszköz vagy jószág eladását, azért, mert veszítene az érte fizetett és az eladás esetén érte kapható összegek különbsége alapján, akkor az eredeti beruházás elsüllyedt költségét nagyra becsüli; az az észszerű, ha az egyén megtartja az eszközt vagy jószágot, amikor úgy véli, számára jelenleg ez az elérhető lehető legjobb beruházás, és eladja akkor, amikor pedig úgy véli, már nem az. Ebből következően tehát az elsüllyedt költségek tiszteletben tartása az egyén számára költséges lehet (Angner, 2012). Az internetalapú szolgáltatások elterjedésével egy újszerű kontextusban jelent meg az elsüllyedt költségek csapdája. Számos program, platform és egyéb szolgáltatás, vagy azok valamely verziója előfizetési díj alapján érhető el; ezt a felhasználók többnyire elsüllyedt költségnek tekintik. Ebből adódóan valamely kiegészítő funkciók, magasabb szintű előnyök elérése érdekében hajlamosak további kiadásokra, hogy érezhessék kezdeti kifizetésük, az előfizetési díj amortizációját. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elsüllyedt költségek csapdájába esnek (Iyengar–Park–Yu, 2022).

Az időtényezőhöz kötődő további döntési anomália a kivetítési torzítás, amely esetében a jelenbeli döntésnek kihatása van a jövőre. Amikor az egyének azt feltételezik, hogy a jövőbeni preferenciáik a jelenbeliekhez nagyon hasonlóak lesznek, többnyire tévesen vélekednek, mivel ilyesmi nem valósul meg (Loewenstein–O’Donoghue–Rabin, 2003), így ez a döntéshozó egyének személyes pénzügyeit is érinti. Amennyiben az egyén pénzt fektetett valamely tevékenységbe, eszközbe vagy jószágba, és az – az időközbeni preferencia- és ízlésváltozásából eredően – a jövőben nem nyújtja számára a várt hasznosságot, úgy a befektetett összeg pszichológiai szempontból nem térül meg, ami azt is jelenti, hogy a döntéshozatal időpontjában, a később realizált hasznossághoz képest, relatíve nagy volt a ráfordítás mértéke. A kivetítési torzítás egy más vonatkozásban negatívan is befolyást gyakorolhat a döntéshozó egyén pénzügyi helyzetére, főként, ha relatíve magas árú tartós jószágot (pl. gépkocsit) vagy ingatlant vásárol, és azt részben vagy teljes mértékben hitelből finanszírozza. A tartós javak és az ingatlanok választása esetén az egyének többnyire az általuk aktuálisan észlelt vagy vágyott társadalmi státusz kifejezésére is törekszenek, ebből eredően pedig hajlamosak a jelenlegi pénzügyi helyzetüknél, illetve a rendelkezésükre álló saját pénzügyi forrásaiknál, megtakarításaiknál nagyobb, gyakran számottevően nagyobb értékű jószágot vagy ingatlant magukhoz kapcsolni, minthogy a jelenben úgy gondolják, a későbbiekben is az lesz majd számukra a preferált. Így azonban az egyének az aktuális preferenciáik alapján pénzügyi szempontból gyakran „túlvállalják” magukat, minthogy a hitel törlesztése nagy terhet jelent számukra, például a devizában felvettek esetén a kedvezőtlen árfolyamváltozás miatt, vagy, mert az annak befizetése után megmaradó jövedelemhányad csak alacsony életszínvonalú megélhetést tesz lehetővé, megtakarítás pedig nem, vagy csak kis mértékben valósulhat meg. A kivetítési torzítás kapcsán lényeges még a pénzügyi önkontroll is. Egyrészről abból a szempontból, hogy az egyén a jelenbeli döntését követően a továbbiakban is eleget tesz-e pénzügyi kötelezettségeinek; vagyis például a megfelelő ütemben törleszti-e hiteltartozását. Másrészről pedig, hogy az egyén tartja-e magát a pénzügyi terveihez, tehát például megtakarítja-e jövedelmének tervezett hányadát, mértékét, vagy a pillanatnyilag ható vonzerők miatt feladja hosszú távú pénzügyi céljait.