Számos fejlett országban, ahol a vertikális mobilitás lehetőségét észlelik az emberek, és hisznek is abban, élénk a társadalmi státuszért való rivalizálás, ez pedig a pozicionálási javakra való költésben is megmutatkozik. Az egyének egy része számára a relatív fogyasztás és az ahhoz kapcsolódó vélt vagy várt előnyök annyira fontosak, hogy akár hitellel is kiegészítik a rendelkezésükre álló pénzügyi forrásokat. Rucker– Galinsky (2009) következtetései szerint a pozicionálási javak miatti túlköltekezés a fogyasztói tartozások magas szintjét eredményezi. Így a társadalmi pozíció fenntartását vagy javítását célzó fogyasztás, amint azt Barba–Pivetti (2009) is megerősíti, jelentősen hozzájárulhat az eladósodáshoz és a megtakarítási ráta csökkenéséhez.

A vebleni teória (1899/1979) alapján a társadalmi státusz közvetítésének egy meghatározó eleme a pazarló költekezés, amely a pénzügyi erő fitogtatásául szolgál. Amíg azonban a régmúlt időkben az egyének a rendelkezésükre álló saját pénzügyi forrásokat fordították a pozicionálási törekvéseket elősegítő fogyasztásra, addig az elmúlt néhány évtizedben azok hitellel való kiegészítése is lehetővé vált. A fogyasztási céllal felvehető hitelek körének bővülése, a hitelek viszonylag könnyű és a társadalom széles köre számára való hozzáférése elősegítette, hogy azok az egyének, akik pénzügyi kapacitásaiknál többet kívánnak pozicionálásra fordítani, ezt megtehessék. A fogyasztói hitelek, az áruhitelek, a jelzáloghitelek, valamint a hitelkártya-használat mind hozzájárultak a fogyasztók nagy számának rivalizálásba való intenzívebb bekapcsolódásához, a versengés erősödéséhez, valamint a fogyasztói kiadások jelentős növekedéséhez.

Azok az egyének, akiknek a fogyasztáson keresztüli pozicionálási törekvései erősek, hajlamosak a rendelkezésükre álló forrásoknál többet költeni a mások által is látható javakra, gyakran a viszonylag drágákra is. Következésképpen ők több hitelkártya-tartozással rendelkeznek, és ennek negatív folyományaként nagyobb összegű késedelmes adósságot halmoznak fel. Ez azt jelenti, hogy a státuszkereső magatartás, illetve a relatív fogyasztás erősítésére tett törekvések által indukált költés számottevően hozzájárul az egyének adósságállományához, valamint eladósodásához (Lee–Mori, 2021). A hitelre történő vásárlás lehetősége különösen vonzó azok számára, akik a relatív pozíciójukat szeretnék fogyasztás révén megerősíteni, és annak előnyeit szeretnék élvezni, minthogy a készpénzkiadásokkal járó további pszichológiai terhet el tudják kerülni. A viszonylag magas árú és presztízsű javakra való kompenzációs költekezés, amely többnyire az alacsony jövedelemmel és gyenge önértékeléssel rendelkezők esetében jellemző, arra készteti az egyéneket, hogy hitelből vásároljanak. Így akik a legkevésbé rendelkeznek a relatív fogyasztás erősítését célzó, vagy akár a pazarló kiadásokra fordítható forrásokkal, azok is többet tudnak költeni annál, mint amit megengedhetnének maguknak (Pettit–Sivanathan, 2011). Mindezt megerősítik Di–Su (2024) vizsgálatának eredményei is, amelyek szerint azok az alacsonyabb jövedelmű egyének, akik motiváltak társadalmi státuszuk fokozásában és a jómódúak utánzásában, erősebb presztízs iránti preferenciákkal rendelkeznek, mint az átlagos fogyasztók. Ez relatíve drága járművek vásárlására ösztönözi őket, amiket ráadásul jellemzően hitelből finanszíroznak; ez pedig rosszabb hitelteljesítményt és hitelképességet von maga után.

A társadalmi pozíciójuk fenntartásában vagy javításában erősen involvált egyének hajlamosak túlköltekezni a pozicionálási javak vonatkozásában; ez elsősorban a könnyen elérhető hitelek miatt valósulhat meg. Így tehát olyan javakat is magukhoz tudnak kapcsolni, amelyeket a jövedelem szintjük alapján nem engedhetnének meg maguknak (Scott, 2007). A relatív pozíció javításában fokozottan motivált egyének hajlamosak kockázatot vállalni a társadalmi státuszért való rivalizálás során, ami akár többletbefektetést is jelenthet céljaik elérése érdekében (Friehe–Mechtel, 2013). Továbbá az egyének hajlamosak kockázatosabb pénzügyi döntéseket hozni, például jelzáloghitelre házat venni, azért, hogy pozicionálási aspirációikat kövessék. Ez utóbbi azonban részben a könnyen elérhető hiteleknek is betudható, amelyek által hosszú távon rugalmasabbá és összetettebbé vált a fogyasztás, a megtakarítás és a hitelfelvétel allokációja (Holt–Greenwood, 2012).

Az egyéneknek akkor is gyakran lehet szükségük hitelre fogyasztásuk finanszírozásához, amikor azt észlelik, hogy a magas vagy növekvő jövedelemmel rendelkezők fokozzák a pozicionálási javakra való költésüket, és nem szeretnék, hogy saját relatív pozíciójuk gyengüljön (Christen–Morgan, 2005). A saját források hitellel való kiegészítésének betudhatóan az adósság jövedelemhez viszonyított aránya az alacsony és közepes jövedelmű egyének körében a legmagasabb (Barba–Pivetti, 2009). Amikor tehát a társas összehasonlítás, a fogyasztás mások általi láthatósága és a relatív pozíció javítása fontos az egyén számára, akkor hajlamos hitelfelvételre (Kamleitner–Hoelzl–Kirchler, 2012). Wisman (2009) arra hívja fel a figyelmet, hogy ha a magasabb státusz elérése érdekében valaki túl sokat költ a jelenbeli fogyasztására, akkor később nehéz lehet fenntartania a fogyasztói kiadások szintjét. Ez különösen érvényes lehet abban az esetben, ha az egyén hitelfelvétellel egészíti ki saját pénzügyi forrásait. A relatív pozíció erősítését célzó jelenbeli költés azonban úgy is tekinthető, mint a státuszba történő egyfajta befektetés; minthogy a mások által látható fogyasztás, a pozicionálási javakon keresztül közvetített magasabb státusz tovagyűrűző hatásának eredményeképpen számos előny érhető el. Azonban mindezt nehéz empirikusan nyomon követni és vizsgálni.

A szakirodalomban megoszlanak a nézetek a tekintetben, hogy társadalmi szinten a nagyobb vagyoni és jövedelmi egyenlőség vagy egyenlőtlenség fokozza a pozicionálási javakra való ráfordítás mértékét. Wisman (2009) érvelése szerint azokban a társadalmakban, közösségekben, ahol jövedelmi, vagyoni szempontból nagyobb az egyenlőtlenség, ott az egyéneknek nagyobb összeget szükséges fordítaniuk a fogyasztásra, ha a relatív pozíciójukat erősíteni kívánják, és magasabb státusz benyomását szeretnék kelteni. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy nagyobb mértékű hasonlóság esetén könnyebb kitűnni, így alacsonyabb mértékű költés is elégséges lehet a relatív fogyasztás növeléséhez. Fokozott egyenlőtlenség esetén viszont jelentősebbnek kell lennie a relatív pozíció erősítésébe való befektetésnek, hogy az valóban észlelhető legyen. Wisman (2009) argumentációjának fontos eleme még, hogy az egyenlőtlenség csak akkor vonhatja maga után a relatív fogyasztás növelését célzó kiadások emelkedését, ha az egyének erősen hisznek a vertikális mobilitás lehetőségében, és tesznek is ennek érdekében. Azokban a társadalmakban, ahol a vertikális mobilitást rugalmasabbnak vélik, a növekvő jövedelemkülönbségek a társadalmi hierarchia csúcsán lévőket kivéve mindenkit arra ösztönöznek, hogy relatív pozíciójuk javítása céljából a fogyasztási kiadásaikat is fokozzák. Ehhez azonban a társadalmi hierarchia alsóbb rétegeibe tartozóknak jövedelmük nagyobb hányadát kell a fogyasztáshoz kötődő státuszaspirációik elérésére fordítaniuk (Solnick–Hemenway, 1998; Dupor–Liu, 2003). Mindez azt vonja maga után, hogy az alacsony és közepes jövedelmi szinttel rendelkező egyének, háztartások viszonylag keveset takarítanak meg, valamint a hitelfelvétel következtében adósságot halmozhatnak fel (Wisman, 2009). Az a nézet, hogy a nagyobb mértékű társadalmi egyenlőség fokozza a pozicionálási javakra való ráfordítást, azon alapul, hogy az alacsonyabb státuszú egyének motiváltak relatív pozíciójuk erősítésében, és a pozicionálási javakra való költéssel viszonylag könnyen tudják erősíteni státuszukat a relatív fogyasztásuk erősödésének betudhatóan (Hopkins–Kornienko, 2009; Ordabayeva–Chandon, 2011).

A relatív pozíció gyengülésének elkerülése érdekében az egyének akár arra is hajlamosak lehetnek, hogy a magasabb jövedelmi szinttel rendelkezők fogyasztói kiadásainak változását kövessék. Ha tehát a magasabb jövedelműek növelik a fogyasztói kiadásaik mértékét, akkor a közvetlenül alattuk állók is többet fordítanak fogyasztásra, minthogy döntésüket a módosult referenciaponthoz illesztik. Ha az alattuk állók is szeretnék elkerülni a relatív pozíciójuk csökkenését, akkor ők is hasonlóképpen tesznek (Frank–Levine–Dijk, 2014). Ezzel az alsóbb társadalmi rétegekbe tartozók a jövedelmük nagyobb hányadát költik pozicionálási célú fogyasztásra (Bertrand–Morse, 2016), azonban a kiadások növelése a megtakarítások kárára is történhet (Drechsel-Grau–Schmid, 2014). Megjegyzendő továbbá, hogy bizonyos egyének számára a relatív pozíció fenntartása annyira fontos, hogy még akkor sem csökkentik a pozicionálási javakra történő ráfordításokat, amikor csökken a jövedelmük (Trezzini, 2016). Mindezek alapján belátható, hogy azon egyének számára, akiknek a fogyasztáson keresztüli pozicionálási aspirációik erősek, a relatív fogyasztás fenntartása jelentős pénzügyi terhet jelent, valamint bizonytalanságot von maga után. Azonban a magasabb költés – a relatív fogyasztás bármely tényezője idézi is elő – viszonylag alacsony megtakarítási rátát von maga után (Wisman, 2009; Friehe–Mechtel, 2013). Az előrelátó és veszteségkerülő egyének azonban megtakarítanak, hogy később elkerüljék a relatív pozíciójuk gyengülését (Harbaugh, 1996).

A társadalmi hatások és a pozicionálási törekvések befolyásolják az egyének jövedelemallokációját is. E tekintetben Charles–Hurst–Roussanov (2009) megállapítása az egyik legfontosabb, ami szerint a magasabb relatív pozíció érdekében tett törekvések pénzügyi forrásokat vonnak el a bensőleg hasznosabb területekről, mint az egyészségügy vagy az oktatás. Ez egyúttal azt is tükrözi, hogy az egyének kisebb súlyt adnak az önmagukat belülről építő tevékenységeknek, területeknek, mint a külsődleges, mások számára is látható jegyeknek. A szakirodalomban nincs konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyének miként osztják meg jövedelmüket a pozicionálási és a nem pozicionálási javak között. Hirsch (1976), akitől a javak ezen kategorizálása származik, úgy véli, az egyének jövedelmük nagyobb arányát költik pozicionálási javakra, ha jövedelmük növekszik. A fogyasztás marginális hasznosságának csökkenése ellenére ez azért következhet be, mert nagyobb relatív fogyasztás szükséges a magasabb társadalmi pozíció eléréséhez. Charles–Hurst–Roussanov (2009) hasonlóképpen magasabbnak tartja a pozicionálási javakra való ráfordítást növekvő jövedelemszint esetén, de arra nem utal, hogy ez magasabb hányadát is jelenti-e a jövedelemnek. Kamleitner–Hoelzl–Kirchler (2012) pedig arra a következtetésre jut, hogy a fogyasztási célú hitelt felvevő egyének több forrást allokálnak a pozicionálási javakra, és kevesebbet a nem pozicionálási javakra. Ezzel szemben Frank (1985) amellett érvel, hogy a magasabb jövedelemnek kisebb hányadát fordítják pozicionálási javakra; a nem pozicionálási javak közé számítja a megtakarítást is, és rámutat arra, hogy a jövedelmi hierarchiában felfelé való elmozdulás magasabb megtakarítási rátával jár együtt. Az alacsony jövedelem viszonylag nagy hányadának pozicionálási javakra való fordítása (Banerjee–Mullainathan, 2007; Ordabayeva–Chandon, 2011) akkor lehet érvényes, ha az egyének nagyon elkötelezettek relatív pozíciójuk javításában.

Todorova (2013) nézete szerint azonban a fogyasztói kiadásokat nem lehet úgy szétválasztani, hogy azok alapvető szükségletek kielégítését, tehát a biológiai túlélést célozzák, vagy azon felüli igényeket elégítsenek ki. E mögött az áll, hogy a fogyasztás egyik területét sem tartja társadalmi kontextuson kívülinek, vagyis minden jószágnak van az alapszükségleten felüli, a társas környezet felé irányuló vonatkozása is. Az élelmiszerek esetében például a zöldség-, valamint a húsfogyasztás preferálásának is van üzenete, továbbá ez utóbbi esetében sem irreleváns a választott minőség (pl. csirkeláb vagy lazac). Következésképpen a rutin és a diszkrecionális költés közé nem lehet biológiai alapon és élesen határt húzni. Továbbá minél magasabb a jövedelem, az alaptermékek közül annál több tekinthető pozicionálási jószágnak. Todorova (2013) úgy véli, a pozicionálási törekvések hitelből való finanszírozásának lehetősége azzal jár, hogy az egyének a kapcsolódó szokásaikat meghosszabbítják, fogyasztási kiadásaikat növelik, és elhalasztják fogyasztási mintázatuk változtatását. Mindez nagyban ösztönözte, hogy a relatív fogyasztással összefüggésben az optimális adózás (Aronsson–Sjögren–Yadav, 2025) kidolgozására is történnek törekvések.

A neoklasszikus közgazdaságtan szerint a gazdasági helyzet nem befolyásolja, hogy az egyének miként allokálják jövedelmüket a javak között, minthogy a preferenciák, az ízlések stabilak. A valóságban azonban az egyes javakból származó hasznosságra hatással van az, hogy a gazdaság éppen a recesszió vagy a növekedés szakaszában van-e. Minthogy a pozicionálási javak hasznossága nem, vagy nem csak azok benső értékéből származik, így recesszió idején, amikor az egyének észlelik, hogy mások kevesebbet költenek ezekre a korlátozott pénzügyi forrásaik miatt, ők is kevesebbet fordíthatnak rájuk, megőrizve relatív pozíciójukat. A nem pozicionálási javakra így több jövedelem allokálható; ugyanakkor a megtakarítás szándéka, illetve mértéke is növekedhet, mivel a kockázatkerülés erősebbé válik (Kamakura–Du, 2011).