A mentális számvitel Thaler (1999) perspektívájában kapcsolódik Kahneman–Tversky (1979) kilátáselméletéhez. Az értékfüggvénynek, ami alapján az egyének döntéseik kimenetelét észlelik, három olyan releváns jellemzője van, amely a mentális számvitel vonatkozásában meghatározó. Az egyik, hogy az értékfüggvény a nyereségeket és a veszteségeket valamely referenciaponthoz való viszonyítással határozza meg. A másik, hogy a nyereségek és a veszteségek egyaránt csökkenő érzékenységűek. A harmadik pedig a veszteségkerülés, amely alapján, ha ugyanakkora mértékű veszteséget és nyereséget tekintünk, akkor a veszteség jobban fáj annál, mint amennyi örömöt a nyereség okoz. Ezek az összefüggések befolyásolják azt, hogy az egyének miként észlelik költségeiket és bevételeiket, valamint hogyan döntenek a lehetséges további költségeikről és bevételeikről. Lényeges azonban, hogy Kahneman–Tversky (1984) és Thaler (1985) szerint a költségeket nem feltétlenül kell veszteségnek tekinteni.

Prelec–Loewenstein (1998) kettős mentális számviteli modellt javasol, amiben az emberek úgy hozzák létre mentális számláikat, hogy összekapcsolják a jószágfogyasztásból származó örömöt az érte történő fizetés fájdalmával. A modell szerint a fogyasztás minden alkalma felidézi annak költségének fájdalmát, valamint a fogyasztást finanszírozó kifizetés minden lépése együtt jár a fogyasztásról való kellemes gondolatokkal. E modell alapvető feltételezése, hogy az emberek csak a jövőbeni költségekkel és hasznokkal foglalkoznak. Mindez azt is jelenti, hogy a fizetés fájdalmát kioltja a jövőbeni fogyasztás, a fogyasztás örömét pedig ellensúlyozza a jövőbeni kifizetések fájdalma. Quispe-Torreblanca és munkatársai (2019) ezzel összefüggésben rámutattak arra, hogy releváns a fogyasztás és annak kifizetési sorrendje, és ez a fogyasztás jellegétől függ. Ha egy jószág kifizetése nem teljesen vagy több részletben valósul meg, akkor a fogyasztás örömét aláássák a tartozás kifizetésével kapcsolatos kellemetlen gondolatok. Tartós javak esetén szívesebben fizetnek kamatot az emberek, mint nemtartós javaknál, mert a kamatfizetés fájdalmát ellensúlyozza a tartós jószág fogyasztásából származó várt jövőbeni öröm – a nem tartós javak fogyasztása viszont azonnal megtörténik. A nyaralás előzetes kifizetése például preferált, mert akkor a desztinációban való tartózkodás kevésbé érződik költségesnek; ha azonban hazatérés után történik a fizetés, akkor úgy érezheti az egyén, hogy a semmiért fizet.

A mentális számvitel szerint az egyének kiadásaikat, jövedelmeiket és vagyonukat különböző kategóriák alapján osztják fel, és ennek figyelembevételével kezelik azokat a mentális számlákon. Ezek a számlák irrelevánsak lennének, ha az azokhoz tartozó pénzösszegek az egyének számára tökéletesen helyettesíthetők volnának, ahogy ezt a neoklasszikus közgazdaságtan feltételezi (Thaler, 1999). Mindemellett a számlákat időtáv szempontjából is megkülönböztetik (Leclerc–Schmidt–Dubé, 1995; Rha–Rajagopal, 2001), és úgy is lehet tekinteni rájuk, hogy azok elkülönülnek, avagy kapcsolódnak egymáshoz. Továbbá az egyének értékelhetik választásaik, döntéseik következményeit egyenként, „szűk keretezés” alapján, vagy együtt, „széles keretezés” szerint is (Thaler, 1999). Mindez befolyásolja azt, hogyan viszonyulnak a fogyasztási kiadásokhoz, a megtakarításokhoz, a tartozásokhoz és a befektetésekhez, és milyen döntéseket hoznak azokkal kapcsolatban (Silva–Moreira–Bortolon, 2023). A kategorizálás segíthet a releváns információk megítélésében, és így kisebb mértékű kognitív erőfeszítésre lehet szükség a döntéshozatalhoz (Henderson–Peterson, 1992).

A kiadások különböző kategóriákba való felosztása, vagyis a költségvetés folyamata kettős célt szolgál. Egyrészről lehetővé teszi a források különböző – egymással versengő – felhasználása (vagy felhasználási lehetőségei) közötti összehasonlításokat és átváltásokat. Másrészről az önkontroll eszközeként szolgálhat, segíthet a büdzsé keretein belül tartani a tényleges költést (Thaler, 1999). A források különböző célú kiadási csoportokhoz való rendelése segítheti, hogy az egyének ellenálljanak a nem tervezett fogyasztási lehetőségek kísértésének, és hogy ne valósuljon meg túlköltekezés (Heath–Soll, 1996). Továbbá a költségvetés előmozdíthatja heurisztikus döntési szabályok megalkotását, amik a költekezést irányíthatják (Shefrin–Thaler, 1988). Az egyének, háztartások között jelentős különbségek vannak a költségvetés szempontjából. A szegénység szintjének közelében élők szigorú, explicit költségvetést alkalmaznak, ezzel szemben a gazdagabbak kevésbé kötöttet és kevésbé meghatározottat. Továbbá a szegényebbek inkább rövid távra, egy hétre vagy hónapra terveznek, míg a tehetősebbek hosszabb távra, jobbára évben gondolkodnak. Minél szűkebb a büdzsé, annál explicitebbek a költségvetési szabályok az egyének, háztartások számára, ahogy ez a szervezeteknél is jellemző. Gyakori azonban, hogy sok kis összegű rutinkiadás (pl. egy kávé) nem kerül könyvelésre (Thaler, 1999).

Az emberek a jövedelmüket és a vagyonukat is csoportokba sorolják. A jövedelmet, bevételt jellemzően az alapján kategorizálják, címkézik, hogy az milyen forrásból származik (pl. munka, nyeremény, örökség), vagy miként kerül majd felhasználásra (pl. használati vagy hedonikus javak) (Thaler, 1999). Megkülönböztetik továbbá a nem várt bevételeket és a rendszeres jövedelmet, amikor is a besorolás többek közt attól függ, hogy mekkora a bevétel nagysága a rendszeres jövedelemhez viszonyítva (Thaler, 1990), mennyire tekinthető az rendszeresnek, megszokottnak, valamint mennyire számít annak realizálására az egyén (O’Curry–Strahilevitz, 2001). Az emberek az adó-visszatérítést például tipikusan nem várt bevételnek tekintik (Thaler, 1994). Egyes esetekben, mint amilyenek a rendkívüli bevételek, nyereségek, nehéz lehet a jövedelem és vagyon kategóriákba való besorolás, máskor viszont egyértelmű, mint például bérnövekedés esetén (Wilkinson–Klaes, 2012).

Az egyének eltérően viszonyulhatnak a költéshez, attól függően, hogy milyen címke tartozik az allokált pénzügyi forráshoz, ez pedig annak eredetétől, észlelt jellemzőitől függhet. Ha például az egyén a forrást jelentéktelennek tekinti, akkor azt jelentéktelen, és nem pedig érdemi kiadásra fordítja (Hossain, 2018). Továbbá az egyének hajlamosabbak többet költeni a nem várt jövedelmükből, mint abból, amelyikért megdolgoztak; a nem várt bevételeiket pedig sokkal inkább költik élvezetes tevékenységekre, mint a hasonló nagyságú, de várt bevételeket, amelyeket inkább alapvető javakra fordítanak (Arkes és munkatársai, 1994; O’Curry, 1999). A kiadások szintje jellemzően magasabb, amikor forrásként a jelenlegi jövedelem szolgál, azonban az egyének kevesebbet költenek, amikor a jövőbeni jövedelmükből történne a források allokálása (Shefrin–Thaler, 1988). A bevételek forrásuk szerint történő kategorizálása befolyásolhatja, hogy milyen típusú javak vásárlását részesítik előnyben bizonyos módon realizált jövedelemből. Egy adott számlán lévő pénzösszeg azonban módosíthatja a költésről való döntést (Morewedge–Holtzman–Epley, 2007). Az egyének mind a bevételeiket, mind a forrásaik felhasználását jelentős-jelentéktelen skálán osztályozzák. Amíg a fizetésemelkedés és az ingatlan bérleti díja jelentősnek tekinthető, addig egy talált pénzérme és egy fagyi ára jelentéktelen (O’Curry, 1997). Lényeges továbbá megemlíteni, hogy napjainkra a különböző hűségprogramok bővülésével és elterjedésével a pénz mellett a hűségpontok mint fizetőeszközök is relevánssá váltak, így a mentális számvitel szempontjából meghatározó szerepük van. A pénz és a hűségpontok mentális elszámolása, valamint a hűségpontok észlelt értéke egyaránt befolyásolja, hogy az egyén a pénzt vagy a hűségpontokat választja fizetőeszköznek. Továbbá azok az egyének, akik relatíve sok pontot gyűjtenek, például légitársaságoknál, hajlamosak értékesebbnek tekinteni a pontokat a pénznél, viszont azok, akik csak kevés ponttal rendelkeznek, a pénznek tulajdonítanak nagyobb értéket (Lim–Chun–Satopää, 2024).

A vagyont alapvetően kétféle módon kategorizálják az emberek. Az egyik a likviditás mértéke szerint történik; a készpénz a leginkább likvid, a kötvények és részvények kevésbé, az ingatlanvagyon még kevésbé, a skála végén pedig a hosszú távú befektetések, megtakarítások szerepelnek, úgymint nyugdíj-előtakarékosság és életbiztosítás. A vagyon osztályozásának másik módja, hogy realizált vagy papíralapú a vagyoni nyereség vagy veszteség. A vagyon papíralapú módosulásait főként az értékpapírok és az ingatlanok értékében bekövetkező változások idézik elő (Wilkinson–Klaes, 2012). A vagyonszámlák költekezés szempontjából kevésbé vannak kitéve a kísértésnek, mint a jövedelemszámlák (Dhami, 2016).

Az emberek a kontextus alapján az idő vonatkozásában is külön számlákat vezetnek; ez azt jelenti, hogy a kontextustól függően a különböző tevékenységekkel töltött időt eltérően észlelik, értékelik. Jelentős különbség van a munkaidő és a nem munkával töltött idő észlelése között (Rha–Rajagopal, 2001). Kísérleti eredmények alapján megállapítható, hogy az egyéneknek eltérő mértékű aggodalmat okoz, ha munkával, vagy ha nem munka jellegű tevékenységgel vannak késésben, ami arra utal, hogy a két mentális számla között az idő nem helyettesíthető (Rajagopal–Rha, 2009).

Hossain (2018) a mentális számvitel szempontjából megkülönbözteti az analitikusan és a holisztikusan gondolkodókat. Az előbbieknél „mentális címkézési hatás” tapasztalható, ami arra utal, hogy bevételeiket hasonló jellegű kiadásokra fordítják. Az analitikusan gondolkodók szabályokat követve mérlegelnek, és rugalmatlanok a mentális számvitel vonatkozásában. A holisztikusan gondolkodók rugalmasabbak a mentális elszámolás során, indifferensek a források hasonló és nem hasonló kiadásokra való allokálását tekintve, és a kategóriák közötti kapcsolódásokat, az azok alapján való mérlegelést fontosnak tekintik. Míg az analitikusan gondolkodók diszkrét viszonyokban gondolkodnak és objektív értékelésre törekszenek, addig a holisztikusan gondolkodók az összefüggések megalapozását és a kontextusok értékelésbe való bevonását tartják szem előtt.

A mentális számviteli rendszerben több tényező befolyásolja, hogy mikor történik egy számla megnyitása és lezárása. Ha egy részvény értéke esik, de az egyén megtartja azt, akkor a kapcsolódó számla nyitva marad, és e vagyonrész papíron veszteségesnek tekinthető. Ez a veszteség kevésbé fájdalmas ahhoz képest, amikor realizált veszteséget szenved el az egyén a csökkent értékű részvény eladásával, és a számla lezárásra kerül (Thaler, 1999). Gyakori helyzet, hogy a fizetés megelőzi a fogyasztást, vagyis elsüllyedt költségek merülnek fel; ez esetben amíg a múltbeli, vissza nem térülő költségeknek hatása van a további döntésekre és viselkedésre, vagyis amíg a mentális amortizáció tart, illetve amíg az értékcsökkenés egy bizonyos szint alá nem esik, a számla nyitva marad (Wilkinson–Klaes, 2012). Ezzel ellentétes szituáció, amikor például hitelből történik a javak finanszírozása, ekkor a törlesztés végéig nyitva marad a számla, minthogy addig adóssága van az egyénnek.

Prelec–Loewenstein (1998) alapján megkülönböztethetők a fekete és a piros mentális számlák. Az emberek a feketéket preferálják, amelyek adósságmentesek; a pirosakhoz tartozás kapcsolódik. Ha egy számla pirosról feketére változik, abból elégedettsége származik az egyénnek, vagyis tartozáskerülőként viselkednek az emberek. A piros számlák lezárása azonban nehezebb. Quispe-Torreblanca és munkatársai (2019) kiemeli, hogy a mentális számlák feketén tartása érdekében az egyének hajlamosak felgyorsítani azon javak kifizetését, amelyek hasznossága az idő előrehaladtával csökken, azonban kevésbé motiváltak erre azon javaknál, amelyek hasznossága időben tartós. Így tehát a mentális elszámolás arra ösztönzi az egyéneket, hogy haladék nélkül kifizessék a nem tartós javakat, vagy ne vásárolják meg azokat, ha nem áll rendelkezésükre a szükséges pénzösszeg, mert így el tudják kerülni a törlesztés nagyobb fájdalmát.

A tradicionális szemléletű életciklusmodellek (Modigliani–Brumberg, 1954; Ando–Modigliani, 1963) minden pénzügyi számla között feltételezik a pénz tökéletes helyettesíthetőségét. Ez azt jelenti, hogy a pénz tökéletesen helyettesíthető a különböző számlák között, és a jövedelem típusa, illetve a bevétel forrása nem befolyásolja annak felhasználását (Thaler, 1999). Azonban a helyettesíthetőség a valóságban sérül; az egyének pénzügyi és költési döntéseit befolyásolja a források mentális kategorizálása és a büdzsé mentális rendezése (Henderson–Peterson, 1992). A pénz tehát az egyének számára nem helyettesíthető tökéletesen minden számla között. A különböző költségvetési kategóriák helyettesíthetősége azt fejezi ki, hogy az egyén felcserélhetőnek és átcsoportosíthatónak tartja-e az egyes kategóriákhoz rendelt pénzösszegeket. A költségvetési kategóriák akkor helyettesíthetők, ha az egyik kategóriában való túlköltekezés kompenzálható egy másik kategóriában való alulköltekezéssel, és fordítva (Wilkinson–Klaes, 2012). A valóságban előfordul, hogy amíg egy kategóriához, célhoz rendelt források kimerülnek, addig egy másik esetében nem költik el a forrásokat. A helyettesíthetőség megsértése a költségvetés folyamatából, a befektetés formájából és a jövedelem forrásaiból eredhet (Thaler, 1999). Empirikus kutatások igazolják a helyettesíthetőség megsértését, és ezek szerint az emberek eltérő módon szeretnek fizetni a különböző típusú vásárlásokért, valamint eltérő módon szeretik elkölteni a különböző módon realizált pénzügyi forrásaikat (Thaler, 1985). Továbbá az egyének összehangolják a bevételek forrását a felhasználásukéval, ami a helyettesíthetőség hiányára utal (O’Curry, 1997). Thaler (1999) még arra is rámutat, hogy akkor lehet optimálisan allokálni az időt, ha az egyén helyettesíthetőnek tekinti az időt az egyes tevékenységek között.

A helyettesíthetőség indirekt módon azt is magában foglalja, hogy az egyén számára mindegyik pénzegység ugyanakkora értéket jelent. Soster–Gershoff–Bearden (2014) kutatásai szerint azonban az emberek gyakran nagyobb stresszt vagy elégedetlenséget élnek át, amikor utolsó fillérjüket, vagy a még megmaradt pénzüket költik el, mint amikor kevésbé korlátozottak a forrásaik, és az így finanszírozott vásárlás jellemzően csekélyebb elégedettséget ad; ez az utolsó dollár hatás, amely erősebb, ha a források megszerzéséhez nagyobb erőfeszítés szükséges, valamint ha a váratlan nyereségek realizálásának valószínűsége alacsony; és akkor gyengébb, ha a költségvetés kimerülése és a források rendelkezésre állása között kevesebb idő telik el. Az utolsó dollár hatás egy ismétlődő jelenség; erőssége azonban mérséklődik, ha a forrásutánpótlás közeledik, illetve küszöbön áll. Továbbá a nem utolsó dollárokkal való vásárlás elégedettsége csökken, ha az egyén az újabb források várható realizálásának időpontját távolinak véli.

A költségvetés egy adott időszakra tervezett, illetve várható kiadások bizonyos kategóriákba való csoportosítását jelenti, amelyekhez implicit vagy explicit módon felső korlátot határoznak meg (Galperti, 2019). A költségvetés készítése gyakran a költés és a megtakarítás kontrolljának céljával történik (Choe–Kan, 2021), a meghatározó oka azonban a túlköltekezés elkerülése (Zhang és munkatársai, 2022). Segíthet az egyének számára fontossági sorrendbe helyezni a költéseket (Fernbach–Kan–Lynch, 2015), megakadályozni az adósságok felhalmozását, például azzal, hogy csak bizonyos javak (pl. gépkocsi) vásárlása esetén teszi lehetővé a hitelfelvételt (Thaler–Shefrin, 1981; Wertenbroch–Soman–Nunes, 2001), valamint megtakarítani is (Soman–Cheema, 2011). Az egyének bizonyos számlákhoz alacsony költségkeretet vagy felső korlátot határoznak meg; jellemzően akkor, ha nem kívánatos fogyasztásra, tevékenységre történne a ráfordítás és felismerik, hogy valószínűleg önkontroll problémáik lennének a jövőben (Dhami, 2016). A költségvetés egy hasznos kötelezettségvállalás a túlköltekezés kísértésével szemben. Ahhoz azonban, hogy a költségvetés hatékonyan elősegítse az önkontrollt, a költségvetési szabályoknak elég rugalmatlannak kell lenniük; ez azonban az optimálistól eltérő viselkedést eredményezhet, különösen, ha nehéz előre jelezni a fogyasztási igényeket. A költségvetés kiigazításának rugalmatlansága nemcsak ahhoz vezethet, hogy az emberek túl- vagy alulfogyasztják a javakat, hanem a fogyasztott javak típusát is befolyásolhatja. Összességében a rugalmatlan költségvetés megakadályozza, hogy az egyének – külső vagy belső tényezők okán – a tervezetthez képest átcsoportosítsák a kategóriák között a forrásaikat (Heath–Soll, 1996). Ez is mutatja, hogy a költségvetés nem mindig hasznos (Larson–Hamilton, 2012; Sussman–O’Brien, 2016).

Az egyének és háztartások nagyon eltérő módon tervezik és osztják fel kiadásaikat. A költségvetés lehet merev és formalizált, amikor rendszeresen meghatározott összegek kerülhetnek bizonyos kategóriákba. Lehet azonban rugalmas, kevésbé formalizált és átgondolt is. Az alacsony jövedelműek jellemzően rövid távra, néhány hétre vagy hónapra tervezik meg kiadásaikat, míg a vagyonosabbak éves időszakokban gondolkodnak. Azonban számos kis összegű és rutinkiadást vagy nem kategorizálnak, vagy a csekély készpénzkiadásokat gyűjtő vegyes kategóriába sorolnak; ezek tehát nem kerülnek kontroll alá. A büdzsét az időkeret is befolyásolja (Wilkinson–Klaes, 2012). Az emberek alábecsülik valódi költési szintjüket, amikor költségvetést készítenek egy időszakra (Peetz–Buehler, 2013); jelentősen, amikor a következő hónapra, azonban ha a jövő évre, akkor az sokkal közelebb áll a valódi kiadásaik mértékéhez (Ülkümen–Thomas–Morwitz, 2008).

A mentális költségvetés előzetesen történő elkészítése hasznos lehet a kiadások kontrollálása érdekében, azonban ha túl korán történik meg egy bizonyos vásárlás céljából, akkor az inkább növeli a költési szintet. Minél nagyobb az időbeni eltérés a büdzsé készítése és a vásárlás megvalósulása között, annál inkább hajlamosak az egyének a túlköltekezésre a „büdzsé értékcsökkenése” miatt. Az egyének alkalmazkodnak a büdzsé által meghatározott költési keretekhez mint referenciapontokhoz, oly módon, hogy az idő előrehaladtával a költségvetésben szereplő szint válik az aktuális költési szintté. Így minél több idő telik el, annál inkább hajlamosak költéseiket növelni, és ez túlköltekezéshez vezethet. A túlköltekezési magatartás részben azért következhet be, mert az egyének kevesebb fájdalmat éreznek, ha olyan pénzt költenek el, amelyet a távoli múltban terveztek, mint amikor olyan pénzt, amelyet a közelmúltban terveztek. Amint idő telik el a kiadásokról való döntést követően, az egyének elkezdenek alkalmazkodni ehhez a döntéshez, és e pénzköltéssel kapcsolatos fájdalom mérséklődni kezd. Ez jelenti a „büdzsé értékcsökkenését”. Ennek folyományaként a régebben költségvetést készítők hajlamosabbak túlköltekezni, mint azok, akik a közelmúltban tették ezt (Choe–Kan, 2021).

A mentális költségvetés a pénzkiadások, vásárlások előtt történik meg; továbbá nagyon gyakran van valamekkora mértékű időkülönbség a pénzkiadás és a vásárlás, illetve fogyasztás tényleges megvalósulása között is. Prelec–Loewenstein (1998) rámutat arra, hogy készpénzzel történő vásárláskor a fizetés és a fogyasztás, vagyis a fájdalom és az öröm szorosan összekapcsolódik; a készpénz átadásának erőteljes hatása van, ami az egyén számára világosan érzékelhetővé teszi a vásárlás alkalmával felmerülő kiadásokat. Ez a fizetés fájdalma, amelynek átélése abból adódik, hogy az egyének veszteségkerülők. Készpénzzel történő fizetéskor az ember ténylegesen kinyitja a pénztárcáját, és szembesül azzal, hogy mennyi maradt abban. Ha emlékszik rá, hogy mennyi volt benne a hét vagy a nap elején, akkor egy bizonyos időpontban valóban észleli, hogy mennyit költött el. Amikor a fizetés megelőzi a fogyasztást, akkor Gourville–Soman (1998) következtetései alapján a közöttük lévő nagyobb időbeni eltérés csökkenti a fizetés fájdalmát, és ez a fizetés elsüllyedt költségi hatását is mérsékeli a fogyasztói magatartásra vonatkozóan. A hitelre történő vásárláskor az előbb említetthez képest a fizetés és a fogyasztás ellentétesen különül el egymástól, így a vásárlás időpontjában a fizetés fájdalma nem, vagy kevésbé válik érzékelhetővé. A hitel tehát segít mérsékelni a kiadások fájdalmát, miközben lehetővé teszi a fogyasztásból származó öröm elérését. Így annak ellenére, hogy a hitelnek nincs közvetlen hatása a termék árára, a kiadás időbeli eltolódása jelentősen megváltoztatja a fogyasztás pszichológiai hatását az egyénre. A fizetés fájdalmának abból a szempontból fontos szerepe van az egyének önszabályozásában, hogy a kiadásaikat kordában tudják tartani (Prelec–Loewenstein, 1998). Poddar–Ellis–Ozcan (2014) kísérleti eredményei szerint ha az egyéneket minden egyes vásárlásuk során emlékeztetik addigi költésük kumulatív nagyságára, annak nyugtán való feltüntetésével, az az összkiadásaik mérséklődéséhez vezet. Hitelkártya-használat esetén ezzel a költés fájdalma erősebbé válik, és hasonló lesz a készpénzhasználat fájdalmához. Azok az egyének, akik információt kapnak a havi költésükről és a kumulatív tartozásukról, átlagosan kevesebbet költenek, mint azok az egyének, akik ezen információkhoz nem jutnak hozzá.

A fizetés-fogyasztás viszonyának szempontjából releváns, hogyan valósul meg az azokkal járó költségek és hasznok összekapcsolódása az egyének gondolatvilágában. Ez azt jelenti, hogy egy jószágból származó előnyök élvezete során az egyének a kifizetésére gondolhatnak; a kifizetés során viszont az általa remélt haszonra. Hedonikus szempontból az az ideális, ha a fizetés szorosan kapcsolódik a fogyasztáshoz, vagyis a fizetés a finanszírozott előnyökről ébreszt gondolatokat, a fogyasztás során viszont az egyénnek nem jutnak eszébe a fizetéssel kapcsolatos gondolatok. A hatékonyság szempontjából azonban fontos, hogy az egyének tudatában legyenek, mit fizetnek a fogyasztásért. A különböző fizetési módoknál eltérő lehet az összekapcsolás mértéke; a készpénznél erős, hitelkártya-használat esetén gyengébb (Prelec–Loewenstein, 1998).

Annak ellenére, hogy az egyének mentálisan számba veszik jövedelmeiket és kiadásaikat, valamint többnyire valamilyen formában pontosan kidolgozott vagy kevésbé átgondolt költségvetést készítenek, mégis gyakori jelenség a túlköltekezés. Sui–Sun–Geyfman (2021) a túlköltekezési magatartásnak három formáját különbözteti meg. Az egyik a jövedelem-túlköltekezés, ami akkor valósul meg, ha az egyén többet költ, mint a jövedelme. A másik a várt túlköltekezés, amikor egy „normál” évben a fogyasztó többet költ a vártnál. A harmadik pedig a hitel-túlköltekezés, amikor az egyén nem rendezi a hitelkártya-egyenlegét. Empirikus kutatásuk során azt vizsgálták, hogyan befolyásolja a túlköltekező magatartást a vagyon, a megtakarítási célok és a költségek előrejelzésének mentális számvitele. Eredményeik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a hitel-túlköltekezést csak a vagyon allokációja, a várt túlköltekezést a kiadások előrejelzése és a vagyon allokációja, a jövedelem-túlköltekezést pedig a vagyon allokációja, a kiadások előrejelzése és a megtakarítási célok egyaránt befolyásolják. Megállapítják továbbá, hogy a túlköltekezési magatartás kontrollálható mentális számlák, mentális költségvetés és mentális megtakarítás létrehozásával. A megtakarítások segíthetnek a jövedelem-túlköltekezés megelőzésében, de a másik kettő túlköltekezési formára nincs ráhatásuk. A jövőbeni kiadások pontos előrejelzése szükséges annak megtervezéséhez, hogy mekkora összeg kerüljön az egyes mentális számlákra, és egyúttal segíthet is a várt túlköltekezés megakadályozásában. Előrejelzési hiba azonban előfordulhat, és ennek két forrása is lehet. Az egyik, hogy az egyének, háztartások nincsenek tudatában a három különböző túlköltekezési forma közötti különbségnek. A másik, hogy nem tudják, a mentális számvitel segítségével hogyan csökkentsék a három különböző túlköltekezést.

A költekezés, illetve túlköltekezés abból a szempontból is megközelíthető, hogy bizonyos kiadások milyen gyakran merülnek fel, és mekkora összegűek. Gourville (1998) arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberek akkor is hajlamosak túlköltekezni, ha rendkívüli kiadásaik merülnek fel, még akkor is, ha azok jelentős mértékűek, minthogy ritkák az életükben. Ezzel szemben azonban az egyének még a gyakori kiadásaikat is figyelmen kívül hagyhatják, ha azok csekély mértékűek, mivel azokat jelentéktelennek tekintik. A költekezésre az alkalmazott fizetési mód is hatást gyakorol. A fentiekben Prelec–Loewenstein (1998) alapján már történt utalás a fizetés fájdalmára, ami készpénzes fizetés esetén erőteljesen érvényesül, és ez az egyének számára viszonylag könnyű önkontrollt von maga után. Fontos problémát jelent viszont a hitelkártya-használatból eredő túlköltekezés, amely többek közt a jelen felé torzított preferenciáknak és a fizetés-fogyasztás lazább kapcsolódásának is betudható. A hitelkártya-használat során való túlköltekezés részben a fizetés – készpénzeshez képest – mérsékeltebb átláthatósága miatt valósul meg. A heti hitelkártyaköltés nagy szórást mutat egyéni szinten, ami megnehezíti a korábbi tranzakciókból való tanulást és a költés feletti kontrollt (Huebner–Fleisch–Ilic, 2020). A digitális fizetési módoknak – amellett, hogy kényelmes megoldások – olyan előnyökkel rendelkeznek, mint például az alacsony tranzakciós költségek és a mérsékelt fizetési fájdalom. A digitális fizetési módokat alkalmazó egyének viszont szignifikánsan többet költenek és több nem tervezett vásárlást valósítanak meg (Hou–Hsueh–Zhang, 2021). Nehezebbé teszi tehát az önkontrollt a költés vonatkozásában. Shah–Khan–Khan (2024) azonban rámutat arra, hogy habár a digitális fizetés szignifikánsan hozzájárul a túlköltekezési magatartáshoz, a digitális pénzügyi műveltség képes enyhíteni ezt a hatást. Huebner–Fleisch–Ilic (2020) továbbá kiemeli, hogy egyes mobilapplikációk segíthetik a költés feletti önkontrollt, mérsékelhetik a költekezést, és hatékonyak lehetnek a pénzügyi viselkedés megváltoztatásához.