A viselkedési közgazdaságtani szemléletmód már Adam Smith írásaiban megfigyelhető, elsősorban az 1759-ben megjelent The Theory of Moral Sentiments című könyvében. Többször értekezik a döntéshozatal pszichológiájáról, amelynek során rámutat az egyén indulatai, szenvedélyei és a racionális megfontolása közti feszültségre, amelyet az önmegtagadás forrásának tekint. Kiemeli azonban, hogy az egyénben mentális fejlődés eredményeképpen kialakulhat egy „semleges megfigyelő” szerep, vagyis egy kívülálló szemléletmód, amelynek alkalmazásával az egyén felülkerekedhet indulatvezérelt magatartásán, és amely a döntések, a viselkedés és az események elfogulatlan megítélésének eszközeként szolgálhat (Ashraf–Camerer–Loewenstein, 2005).

Később Keynes munkáiban látható, hogy hangsúlyozza a pszichológiai tényezők jelentőségét a humán döntéshozatalban. Pech–Milan (2009) arra mutat rá, hogy Keynes tudatosan hívta fel írásaiban a figyelmet arra, hogy a bizonytalan körülmények között megvalósuló döntésekkel foglalkozó gazdasági elméleteknél szükség van valós viselkedési feltételezések beépítésére. Ezzel összefüggésben többször is utal arra, hogy az egyének széles körben alkalmazzák a heurisztikákat, amikor bizonytalan körülmények között kell dönteniük. Keynes (1921) A Treatise on Probability című munkájában egyértelműen kiemeli, hogy a valószínűség-elmélet fejlesztéséhez szükség van pszichológiai ismeretek felhasználására. The General Theory of Employment, Interest, and Money (1936) című könyvében pedig expliciten hangsúlyozza a pszichológia fontosságát a humán viselkedés gazdasági következményeinek elemzésében – ennek ellenére művében nincs hivatkozás pszichológiai tanulmányokra. Pech–Milan (2009) megemlíti továbbá, hogy Keynes viselkedési felismerései összhangban állnak a viselkedési közgazdaságtan eredményeivel, azonban következtetései nagyrészt szubjektív benyomásokon alapulnak, nem pedig következetes tudományos vizsgálatokon.

Az, hogy Keynes a pszichológiai tényezőknek releváns szerepet tulajdonít gazdaságelméletében, nem maradt észrevétlen a szakirodalomban – erre többek közt a közgazdasági Nobel-díjas Tobin (1980) is felfigyelt. Akerlof–Yellen (1987) meglátása szerint, Keynes úgy építette be a viselkedést az elméletébe, hogy az az „új” viselkedési közgazdaságtan megközelítésével is konzisztens. Akerlof (2002) szerint pedig a viselkedési makroökonómia gyökerei Keynes (1936) The General Theory of Employment, Interest, and Money című munkájából erednek.

A gazdasági jelenségek, problémák viselkedési megközelítésű vizsgálata az 1950-es évek közepén kezdett szélesebb körben terjedni. Ez főként Herbert Simon munkásságához köthető; nézetei, kutatási eredményei nagy hatást váltottak ki, és egyúttal a kiindulópontot is jelentették a „régi” viselkedési közgazdaságtan számára. Felismerései közül a korlátozott racionalitás, amely szerint a valóságban a döntések komplexitásához nem elegendőek az egyén kognitív képességei, és így választása során nem képes optimalizálni (Simon 1955, 1957), valamint a megelégedésre törekvő (satisficing) választás (Simon, 1956) vált meghatározóvá.

A „régi” viselkedési közgazdaságtan, amely explicit módon elutasítja a főáramú közgazdaságtant (Sent, 2004), még nem az egyének döntéshozatalára fókuszál, hanem sokkal inkább a szervezeti magatartásra. Empirikus vizsgálataival a viselkedés valósághű, pontos leírására törekszik. Kao–Velupillai (2015) kiemeli, hogy a magatartást egyensúlytalanságban vagy nem egyensúlyi esetekben vizsgálja, és jellemzően véges időhorizontú helyzetekkel foglalkozik.

Sent (2004) a „régi” viselkedési közgazdaságtan kutatási irányait és képviselőit négy csoportba osztja:

1. korlátozott racionalitás és megelégedésre törekvés – James March és Herbert Simon

2. pszichológiai közgazdaságtan és attitűdök (fogyasztói magatartás és makroökonómiai kérdések) – George Katona

3. bizonytalanság és koordináció – George Lennox Sharman Shackle

4. eklekticizmus és integráció – Peter Earl.

A „régi” viselkedési közgazdaságtan kutatói ugyanúgy hozzájárultak a makroökonómiához és a mikroökonómiához, mint a vállalatelmélethez, a munkagazdaságtanhoz vagy a közpénzügyekhez (Sent, 2004).

Az 1970-es években a pszichológusok a döntések kutatása során elkezdtek újfajta kísérleteket végezni, és ezek eredményei nem igazolták az egyének racionális választásának és viselkedésének feltételezéseit. Továbbá a kognitív pszichológia megállapította, hogy az agy az információfeldolgozás eszköze, nem pedig egy inger-válasz gépezet. A nagy áttörést Kahneman–Tversky (1979) a várható hasznosságelmélet kritikájaként kidolgozott kilátáselméletről szóló cikke hozta, amit egyúttal az „új” viselkedési közgazdaságtan kezdetének is tekintenek. A két pszichológus arra mutatott rá, hogy a döntéshozatal során a probléma keretezésének jelentősége van, az egyén mindig egy referenciaponthoz mérve értékeli döntésének kimenetelét, és nem a hasznosság mértéke, hanem a nyereség és a veszteség pszichológiai értéke a meghatározó számára.

Kahneman és Tversky pszichológiai vizsgálatainak, illetve azok eredményeinek viselkedési közgazdaságtanba való integrálása jelentősen elősegítette annak fejlődését. Így az „új” irányzat az egyén döntéshozatalához kötődő anomáliák feltárását, magyarázatát és következményeit állította kutatásának középpontjába – elsősorban a fogyasztókra és a pénzpiacok aktoraira fókuszálva. Mindez a pszichológia és a közgazdaságtan újszerű kapcsolatát, illetve összekapcsolódását is jelentette, amiről Rabin (1998) sokat idézett tanulmányt írt.

Az „új” viselkedési közgazdaságtan nem paradigmaváltásra törekszik, és nem célja, hogy átvegye a neoklasszikus közgazdaságtan helyét. Az egyének döntéseinek és viselkedésének vizsgálatával és valósághű leírásával a tradicionális közgazdasági gondolkodási és vizsgálódási keretet kívánja szélesíteni, hogy ezáltal egy reálisabb és használhatóbb közgazdaságtan váljon alkalmazhatóvá. Számos kutatás és közlemény esetében a neoklasszikus közgazdaságtan feltételezéseihez (pl. racionalitás, optimalizálás), megállapításaihoz viszonyítják a viselkedési vizsgálatok során feltárt eredményeket, hogy érzékeltessék a különböző eltéréseket.

Az „új” irányzat a racionális választás elméletével össze nem egyeztethető választások, döntési anomáliák feltárására, vizsgálatára, valamint – alternatív elméletek kidolgozásával – magyarázatára tesz kísérletet pszichológiai ismeretek, kutatási eredmények felhasználásával. A „régi” megközelítésmóddal szemben az „új” az egyének részéről hasznosságmaximalizálást feltételez, valamint végtelen időhorizontú problémák, helyzetek elemzésével foglalkozik. Az „új” viselkedési közgazdaságtanba az empirikus vizsgálatok is szervesen beépülnek, azok eredményei az elméletfejlesztés alapját képezik. Az irányzat azonban mégsem tekinthető egységesnek. A kutatók között nincs konszenzus abban a tekintetben, hogy mely empirikus kutatási módszerekkel (terepkísérlet, laboratóriumi vizsgálat stb.) kaphatók a valóságot legjobbat leíró eredmények – ennek azért is van jelentősége, mert a technológia fejlődésével egyre kifinomultabb eszközök és technikák állnak rendelkezésre. Lényeges továbbá, hogy nemcsak az empirikus vizsgálatokat végző kutatók szerepe meghatározó a viselkedési közgazdaságtan fejlődése szempontjából, hanem az elméleti kutatóké is, akik a már meglévő pszichológiai eredményeket szervesen beépítik a teoretikus modellekbe, és ez alapján mutatnak rá új összefüggésekre, kimenetelekre, következményekre. Az „új” viselkedési közgazdaságtan meghatározó kutatói közé tartozik David Laibson, Richard Thaler, Matthew Rabin, Colin Camerer, George Loewenstein és Ted O’Donogoue. Az 1.1. táblázat szemlélteti a „régi” és az „új” irányzat összehasonlítását.

 

 

A viselkedési közgazdaságtan eredményeinek politikai döntéshozatalba való integrálása elsőként és legjelentősebb mértékben az Egyesült Királyságban és az Amerikai Egyesült Államokban valósult meg. 2010-ben jött létre a The Nudge Unit az Egyesült Királyságban a világ első olyan kormányzati intézményeként, amely a viselkedéstudomány alkalmazásával foglalkozik. A Behavioural Insights Team néven is ismert szervezet napjainkra egy globális vállalattá nőtt. Az Egyesült Királyságban a viselkedési közgazdaságtan eredményes alkalmazása valósult meg például az egészségügy terén; sikerült megfékezni olyan káros viselkedési formákat, mint a túlzott alkoholfogyasztás vagy a dohányzás, és előmozdítani olyan előnyös magatartásmódokat, mint az egészséges táplálkozás és a testmozgás (Lunn, 2012). Az Amerikai Egyesült Államok kormányzati politikájának is szerves része lett a „nudge”; Barack Obama 2015-ös elnöki rendelete alapján a kormányzati politika és program kialakításakor a viselkedéstudomány eredményeit figyelembe kell venni az amerikai emberek jobb szolgálata érdekében (The White House, President Barack Obama, 2015).

A viselkedési közgazdaságtan eredményeinek politikai döntéshozók általi felhasználása leginkább a nyugdíjpolitika, az egészségügy, a környezetpolitika és a pénzügyi szolgáltatások vonatkozásában jelenik meg (Lunn, 2012). Lunn (2012) meglátása szerint a viselkedési közgazdaságtan azokon a területeken valószínűbb, hogy befolyásolja a politikát, ahol az embereknek olyan kontextusban kell döntést hozniuk, amelyben a kimenetelek bizonytalanok és hosszú távon realizálódnak, mert ezek a választások jelentős viselkedési hibákat idéznek elő. A politikai döntéshozók azonban csak akkor tudnak a jobb döntések felé terelő választási architektúrát tervezni, ha az emberek döntéshozatala empirikusan ismert számukra. Így kutatóközpontok és/vagy különböző állami szervezetek általános tartalmú vagy specifikus területre vonatkozó összegzést készítenek részükre a viselkedési közgazdaságtan eredményeiről. Azért nyitottak ma már több fejlett országban a viselkedési közgazdaságtan eredményeinek alkalmazására, mert egyfelől induktív megközelítést használ, és egyre több tudományos bizonyíték van arra, miként hozzák meg valójában az emberek a gazdasági döntéseiket, másfelől pedig azért, mert viszonylag kismértékű és költséghatékony beavatkozással releváns és előnyös változások érhetők el az emberek választásában, magatartásában – a kormányzat népszerűtlen intézkedések kockáztatása nélkül érheti el célját, korlátozó és diktáló magatartás mellőzésével (Lunn, 2012).

A viselkedési közgazdaságtan eredményeit a gazdasági, társadalmi fejlődés előmozdításáért tevékenykedő szervezetek, intézmények is felhasználják működésük során. Közülük kiemelendő a Világbank, amely a gazdasági, társadalmi problémák megoldása érdekében alkalmazza a viselkedési közgazdaságtant a fejlődő országokban. Többek közt olyan területeken használja fel az újszerű gondolkodásmódot, mint az egyészségügy, az oktatás, a személyes pénzügyek, a környezetvédelem vagy a gyermekek korai fejlesztése.

Összességében a viselkedési közgazdaságtan elmúlt néhány évtizedben való fejlődése, valamint különböző területeken való alkalmazása főként annak tudható be, hogy nagyon sok olyan empirikus adatot és kutatási eredményt gyűjtött össze, amelyek nehezen egyeztethetők össze a racionalitással. Olyan döntési anomáliákra mutatott rá, amelyek kihívást jelentenek a tradicionális közgazdaságtan számára, újszerű, a gazdasági viselkedést leíró pszichológiai alapú modelleket fejlesztett ki, és hozzájárult az emberek jobb döntéshozatalának előmozdításához (Barberis, 2018). Barberis (2018) úgy látja, hogy a viselkedési közgazdaságtan a jövőben az idegtudományhoz, valamint a pszichológia további területeihez is kapcsolódhat, így az emlékezethez és a memóriához. Az azonban még nem látható előre, hogy ezek az új irányok és más területekkel való összefonódások alapvetően új gazdasági modelleket fognak-e előidézni, vagy a már meglévő modellek mélyebb megértéséhez járulnak majd hozzá. Ezzel szemben Truc (2022) bibliometriai elemzés alapján igazolja, valamint Ross (2023) azon az állásponton van, hogy a pszichológiai kutatások hatása a közgazdaságtanra csökken, a pszichológiai ismeretek, kutatási eredmények közgazdaságtanba való beépülése elérkezett a telítődésen túli szakaszba. Továbbá Ross (2022) hangsúlyozza, hogy a közgazdaságtannak sokkal inkább a szociológiához kellene kapcsolódnia – elméleti és módszertani szempontból egyaránt –, mintsem a pszichológiához. Az elmúlt tíz-tizenöt évben meg is figyelhető a társas, illetve társadalmi hatások és a társas preferenciák szerepének nagyobb jelentősége a viselkedési közgazdaságtani vizsgálatokban, publikációkban – ezt Truc (2022) munkája is alátámasztja.