A sokat vitatott újbóli házasodás pontos okai és körülményei ismeretlenek. Mindössze arra következtethetünk, hogy nem tudható, mi okból, de meglehetősen sürgős lehetett a házasságkötés. Dernői Kocsis László és Mikes Lajos (nem bizonyítható) vélekedése szerint Friedrich von Liechtenstein herceg megzsarolta a kiszolgáltatott nőt, hogy amennyiben nem megy vele Bécsbe a szeretőjeként, kiutasíttatja Pestről a májusban lejárt útlevele miatt. Mások az özvegy anyagi helyzetével, szociális elszigeteltségével, feltételezett legyengült mentális állapotával érvelnek. Egy harmadik vélemény szerint az özvegy fővárosi, értelmiségi, polgári identitású nőként nem akart visszatérni édesapjához, az anyagilag biztonságos, de más tekintetben sivár és meglehetősen nyomasztó környezetbe.5 A fővárosi boldogulás és a polgári életmód megőrzése érdekében viszont – már csak a tartózkodási engedélyét biztosító útlevele lejárta miatt is – muszáj volt férjhez mennie.6

Ha Szendrey Júlia véleményét nem is ismerjük, annyi kijelenthető, hogy az özvegy szembesítette a társadalmat elsőként Petőfi halálának realitásával, amikor házasságot kötött Horvát Árpáddal 1850. július 21-én a pestlipótvárosi plébánia kápolnájában. Szántófy Antal plébános a hivatalos ceremónia jogi érvényessége érdekében egy Petőfi halálát igazoló nyilatkozatot kért a menyasszonytól. E nyilatkozatban Szendrey Júlia a csata napjára helyezte elveszett férje halálának időpontját, Heydte és Lengyel Sámuel beszámolóira hivatkozva. Ez helyettesítette az új házasságkötéshez szükséges halotti bizonyítványt: bizonytalan, hogy a benne található adatok mennyiben tükrözik az özvegy (akárcsak pillanatnyi) meggyőződését, és mennyiben íródtak inkább az új házasság egyházjogi feltételei miatt; az viszont közismert, hogy a házasságkötés szembement a korabeli konvenciókkal, hiszen a gyászév lejárta előtt tíz nappal történt meg.

Úgy tűnik, ekkoriban a második házasság és a Petőfi-kérdés szorosan összekapcsolódott: a házasság a különböző eltűnés-narratívák tükrében volt megítélhető, míg a költő eltűnése az új frigy megítélésén keresztül vált értelmezhetővé. 1850. augusztus 5-én jelent meg az első, (még) mérsékeltebb, ironikus hangnemű híradás a Hölgyfutárban: „Petőfi S. hitvese e napokban másodszor férjhez ment, Horváth Árpádhoz, s e szerint már most bizonyosnak tarthatjuk, hogy letűnt gyászosnapjaink folytán jobblétre költözött derék költőnk.”7 A sajtóforrásból látható, hogy a nyilvánosság előtt az özvegy új élete lett a férj sorsának reprezentánsa, így a jól megfogható botrányon keresztül lehetett beszélni a rendkívül bizonytalan Petőfi-kérdésről is. Ebből következően Petőfi magánélete került előtérbe: privát és bulváros kontextusban láttatták a költőt. Jól látszik ez a Hölgyfutár későbbi, immáron maró hangnemű beszámolójából:

Szendrey Júlia nyílt levélben utasította vissza a sajtótámadásokat: egyértelműen, minden kételyt mellőzve írt férje haláláról, és a nemzet szabadságáért elhunyt katonaköltő emlékének tiszteletére intette a Hölgyfutár szerkesztőségét.

E botrány reflektorfénybe állította az özvegyet érő korábbi (nem publikus) vádakat is, melyek a nő (vélelmezett) erkölcstelen özvegyi napjairól szóltak.17 Sőt, az ellenséges hangulatot tovább korbácsolta a nő Petőfi Julia név alatt folytatott irodalmi tevékenysége: főleg egy asszonyi hűtlenségről szóló, A huszár boszuja című novellaközlés.18

Ebben az esetben Szendrey Júlia sokat emlegetett „bűnbakszerepe” abban a (napjainkban jól ismert) kontextusban értendő, hogy a szerzőnő – többek visszatetszését kiváltva – már korábban, Petőfi oldalán is betekintést engedett privát házaséletébe a szélesebb nyilvánosság számára; maga keltve föl a kíváncsiságot magánélete iránt az intimitás és nyilvánosság közötti határokat feszegető naplópublikációival.19 Így a közvélemény az új házasság kapcsán is jogot formált annak (akár kaján hangvételű) megtárgyalására. Azaz a „nemzet gyászát” emlegető szociálpszichológiai megközelítések mellett médiatörténeti szempontokkal is magyarázhatjuk a Szendrey Júlia új házasságát övező fölháborodást.20

A botrányt követően hamarosan enyhült a Szendrey Júlia körüli ellenséges légkör.21 Csak a második házasság megromlásával és a válással élénkült föl újra, hiszen annak – mára közismert – okai nem voltak nyilvánosak: Horvát Árpád házastársi magaviselete Mikes Lajos és Dernői Kocsis László nagy hatású, 1930-ban kiadott Szendrey Júlia levelesládájának kincsei című kiadványával vált széles körben tudottá.22 A „feleségek feleségét” bíráló vélemények azonban leginkább a Petőfi-kultusz intézményes kibontakozásával – különösen az 1880-as évektől, Vachottné és Vadadi Berta elbeszélései nyomán – eszkalálódtak igazán:23 a nő immáron nemcsak hűtlen özvegyként, hanem hiú feleségként is szerepelt a visszaemlékezésekben. E vélekedés persze már a kortársakban – például Arany Szendrey Júliáról írott magánleveleiben, Jókai Petőfiről szóló memoárjaiban vagy a Gyulai-féle nőíró-vitában – ott lappang(hat)ott.24 A feleség hiúságáról szóló beszámolók, akárcsak a kicsapongó életéről szóló történetek, végül Ferenczi Zoltán nagy hatású, 1896-ban megjelent életrajzában kanonizálódtak. Csakhogy míg a feleség ledér és excentrikus viselkedéséről szóló állításokat a későbbi emlékezet (például Hatvany Lajos) jóval megengedőbben értékelte,25 addig a Petőfit veszélybe sodró becsvágyat nem bocsátotta meg.26 Harminc év elteltével tehát Szendrey Júlia negatív megítélése („bűnbakszerepe”) új érvelemmel bővült: ekkor már nem a szabadságharc utáni magaviseletét tekintették fő bűnének; annál meghatározóbb volt, hogy az 1848/49-es alakját egy veszélybe sodró, manipulatív, Lady Machbeth (esetleg Poppaea) szabású perszónaként képzelték el.

A kommunikatív emlékezet (olykor talán lappangó) indulatai később a kulturális emlékezetben értek tetőpontra: ekkor indultak meg a bűnbakképzés jól fölismerhető mechanizmusai. A Pesti Napló egy 1909-es cikke ekképpen foglalja össze a századforduló Szendrey Júlia-képének neuralgikus pontját: „Petőfi jóformán maga kereste a vesztét, habár sokan azzal vádolják Szendrey Júliát, hogy az ő vak szerelme és ebből fakadó hiúsága is hozzájárult Petőfi tragédiájához.”27 Hasonlóképp fogalmaz Ady Endre hírhedt, Petőfi nem alkuszik (1910) című esszéjében: „[Petőfi] Nagyszerű szereplése még nagyszerűbb lett volna a szabadságmozgalmakban, ha nem a Júlia féktelen nagyravágya kontárkodik belé…”28 A bűnbakképzés közvetettebb megnyilvánulásai után Hatvany Lajos Így élt Petőfi (1957) című, korszakos könyvében, a „mezőberényi pörben” fogalmazódott meg expliciten a feleség Petőfi eltűnésében való bűnössége – több mint száz évvel a szabadságharc leverése után. Hatvany Lajos mindenkit felelőssé tett, aki Petőfi Mezőberényben töltött napjai alatt – amikor a költő a Bemhez való visszatérés mellett döntött – nem tiltakozott a végzetesnek bizonyuló erdélyi út ellen. Még a csecsemő Zoltánt is jobbnak látta volna meghalni a költő ellenében.29 Mindenekelőtt azonban Szendrey Júliát (és Egressy Gábort)30 jelölte ki fő felelősként, hiszen ők voltak a legnagyobb befolyással Petőfire a végzetes döntéshozatalkor.

Az utóbbinak volt áldozata Szendrey Júlia, akinek újbóli házasodását nem tolerálta a Petőfit még visszaváró közvélemény: úgy vélték, túl hamar mondott le eltűnt férjéről. Emellett az özvegysége napjairól is pletykák terjedtek, s az irodalmi publikációi szintén fokozták a körötte kialakult ellenséges hangulatot. A Szendrey Júliát bíráló értelmezések azonban csak a Petőfi-emlékezet 1870-es évekbeli intézményes kibontakozásakor erősödtek föl igazán, amikor a nő hiúsága az életrajzi elbeszélések részévé vált, melyek azt sugalmazták, hogy a feleség dicsvágya okozta a költő halálát. Ezt követően egyre egyértelműbb és közvetlenebb formában fogalmazódtak meg a Petőfi halálában való felelősségét firtató vádak, az özvegy alakját modern női szerepeken keresztül értelmező rehabilitációs kísérletekkel párhuzamosan.

A továbbiakban e kaotikus diskurzus lassú letisztulását és differenciálódását követjük nyomon. Visszatérünk az 1850-es évek első feléhez, és a korai Petőfi-emlékezet két legnagyobb hatású alakítójának vizsgáljuk a korabeli életrajzi írásait.