Gyulai Pál két részletben jelentette meg Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című, diskurzusteremtő esszéjét a Toldy Ferenc által szerkesztett Új Magyar Múzeum 1854-es számaiban. A szerző igen nehezen talált olyan sajtóorgánumot, amely elvállalta volna a publikálását, hiszen nemcsak a megtorlások időszakában, de a Bach-korszak sajtó- és kultúrpolitikája alatt is komoly kockázattal járt a költő forradalmi tevékenységéről nyilvánosan beszélni. Márpedig Gyulai írása nem csupán esztétikai érdeklődésű volt, de az életrajzot is rekonstruálni kívánta,1 noha csak 1847 februárjáig, az Arany Jánossal való barátságkötésig merte bemutatni az életutat. A Pesti Napló elutasította a téma érdektelenségére és a munka terjedelmére hivatkozva; Jókai Mór pedig bevallottan a sajtórendőrség miatt nem merte kiadni, hiszen az általa szerkesztett Délibáb előző számait éppen egy Petőfire (és Kerényi Frigyesre) utaló Tompa Mihály-költemény miatt kobozták el.2 A kiadás körüli nehézségekről maga Gyulai panaszkodott Arany Jánosnak:

 

 

Ami a munka forrásait illeti, tudható, hogy Gyulai az 1847-es Összes költemények mellett Petőfi kiadatlan és össze nem gyűjtött verseit is olvasta.4 Úgy tartotta, hogy Petőfi életrajza és költészete szerves egységet alkotnak, tehát egyik a másikat értelmezte számára: „[k]ölteményeiből csaknem megírhatni életrajzát”. (45) Gyulai mindössze néhány alkalommal látta személyesen a költőt, de lehetett számos vele kapcsolatos benyomása a sajtóból, és valószínűleg eljutott hozzá rengeteg hallomás és legenda is, melyet forráskritikailag megrostált.5 Egy későbbi nyilatkozata szerint fölhasználta Petőfi néhány levelét és a korabeli sajtóközléseit is.6 Mindenekelőtt azonban egy meglehetősen gazdag, egykori barátoktól származó emlékanyag állt a rendelkezésére. Egy Szász Károlyhoz írt leveléből kiderül, hogy hosszú órákat, éjszakákat töltött Pákh Alberttel, aki sokat mesélt neki az eltűnt költőről; nagy valószínűséggel ezek az élmények adták az első inspirációt az életrajz megírásához. Sőt, Gyulai kifejezetten az ő fölkérésére írta meg a munkát, amely a tervek szerint jóval rövidebb lett volna, s a Pákh által szerkesztett Ujabb kori ismeretek tárában kívánták megjelentetni. Roppant érdekes, a továbbiak tekintetében is igen fontos dokumentum a Szász Károlyhoz írt levél, ugyanis kiderül belőle, hogy Gyulai milyen kihívásokat látott a Petőfi-portré elkészítésében. S ahogy látni fogjuk, a kritikust a későbbi polémiái során szintén ez a feladat foglalkoztatta: egy koherens és kontinuus („megfogható”, „kerek egész”) Petőfi-jellem megalkotása.

 

 

A biográfia bizonyos pontjain meghatározó forrás lehetett Arany János, akinél a kritikus már az első, 1851-es látogatása alkalmával Petőfiről érdeklődött.8 Szeberényi Lajos és Orlai Petrich Soma egész füzetnyi emlékanyaggal támogatta munkáját. Emellett forrást szolgáltatott Jókai Mór, Csengery Antal, Pálffy Albert, Lévay József, Bulyovszky Gyula, Bérczy Károly, Emődy Dániel is. Érdekes, hogy sem Gyulai, sem a forrásokat vizsgáló Somogyi Sándor nem említi, hogy Szendrey Júlia vagy a Szendrey család bármely tagja segített volna a (később, 1858-ban) családba házasuló kritikusnak – igaz, a hitvesről és a frigy után történtekről alig esik szó az életrajzban. A tanulmány módszertanának pontos föltárásához a források és a publikált életrajz összehasonlító vizsgálatára volna szükség. Annyi talán feltételezhető, hogy Gyulai valamiképpen − a mai oral history vagy a narratív interjú módszeréhez hasonlatosan − a Petőfit közelről ismerő személyektől származó szóbeli és írásbeli eszközökkel összegyűjtött emlékanyagokat próbálhatta ellentmondásoktól mentesen összefésülni. Somogyi szerint a kritikus igencsak elmélyült kutatásokat folytatott, és az életút legapróbb mozzanatait is földerítette.9 Meltzl Hugó nem véletlenül nevezte Gyulai Pált a „Petőfi-irodalom megalapítójának” 1876-ban (egyúttal kritikáját adva Petőfi kizárólag népköltőként való megközelítésének).10

 

 

Ugyanakkor jól láthatóan maga is érzékelte az (irodalom)történészi kihívásokat, nem csupán a hiányos adatok, hanem a „történészi objektivitás” és az olvasóközönségnek való megfelelés tekintetében is. Itt említendő, hogy a föl-fölmerülő műfajelméleti problémák ellenére11 bizonyos műfajok (például: biográfia, monográfia) a 19. századtól napjainkig a tudomány reprezentatív funkcióját látják el. Azaz egyszerre kell megfelelniük szigorú szakmai kritériumoknak és a popularizálás igényeinek. (Ide kívánkozik Hász-Fehér Katalin megállapítása, mely szerint a nemzeti nagymonográfia műfaja már születése pillanatától, Toldy Ferenc 1851-es irodalomtörténete óta az irodalomról szóló populáris beszédmódot érvényesítette.)12 Valamelyest erre a problematikára reflektál Gyulai alábbi megjegyzése:

 

 

Első pillantásra is föltűnő az egész életrajzra jellemző mesélőkedv, a mai szemmel olykor didaktikusnak tűnő stílus, s hogy Gyulai kvázi omnipotens elbeszélőként a hőse minden gondolatáról, lelkének legapróbb rezdüléseiről számot tudott adni. „Egy szép alkonyban a Dunaparton őgyelgett, merengve, bámulva a czifra népet, s gondolkozva, hogy holnap mit eszik.” (28) Arisztotelész fölfogásából kiindulva, mely szerint „az egyik [a történelem] megtörtént eseményeket mond el, a másik [a költészet] pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének”,13 ez az eljárás talán problematikusnak tűnhet. Dávidházi Péter azonban arra figyelmeztet, hogy „[…] a történészi művek kettős, tudományos és költői természetének elvét (és értékelésük kettős normakészletét) a XIX. század klasszikusokon nevelkedett magyar literátorai úgyszólván közmegegyezésként alkalmazták, és a történetírás ugyanilyen kettős eszményét hirdették”.14 A korszak történettudományi szemléletét – melyre Bacon és Macaulay volt jelentős hatással – jelen vizsgálatban nincs mód részletesebben bemutatni,15 az átfogó ismeretelméleti, tudományfilozófiai és módszertani kérdések helyett inkább arra érdemes figyelni, hogy Gyulai a fent illusztrált lélektani megközelítésű16 elbeszéléstechnikai megoldásaival valójában hiánypótlóan tett eleget a kor tudományos kritériumainak. Ezt igazolja Erdélyi János is, aki ugyan valamelyest kritizálva érezhette magát Gyulai soraiban,17 azonban a (talán éppen a tanulmányra válaszul írt) értekezésében maga is úgy vélte, hogy az eddig csak saját műveiből (és felesége kiadott naplóiból), illetve a róla szóló ellentmondásos anekdotikus elbeszélésekből megismert, szinte népmesei hősként láttatott Petőfit csak egy, a kalandos életeseményeket hitelesítő és szintetizáló pszichológiai megközelítésben lehet kielégítően bemutatni: „Petőfi, az annyira szeretett költő és sokképpen ítélt egyéniség, összehozhatlan ellenmondásban fog vesztegelni előttünk mindaddig, míg lélektani fáklya nem világít körülötte.”18 S talán ezzel hozható összefüggésbe, hogy – mint látni fogjuk – rendre számonkérte a későbbi Petőfi-életrajzok esetleges lélektani hiányosságait, melyek a költő kárhoztatott legendákba illő zsáneralakszerű portréihoz vezettek. Gyulainak tehát egy, ha nem is igazolható, de lélektanilag konzisztens személyiségképpel sikerült fölruháznia Petőfi mitizálódó alakját.

 

 

 

Emiatt a biográfiában újra és újra megjelennek a költő alakjához, életéhez és költészetéhez köthető tévhitek, illetőleg azok cáfolatai. Az első fejezet 1844 februárjáig, a költői „beérkezés” előtti pillanatig tárgyalta az életutat − tehát azon szimbolikus mozzanatig, amikor Petőfi fölkeresi Vörösmarty Mihályt, akinek ajánlására a Nemzeti Kör vállalja a versei kiadását. Gyulai művében egy ambiciózus és öntudatos fiatalember képe rajzolódik ki, aki, bízva képességeiben, szorgalmával igyekszik kitörni viszontagságos élethelyzetéből. Sokszor az lehet az olvasó benyomása, mintha a pálya e szakasza valamiféle fölkészülés volna a későbbi gigantikus sikerre. „Barátja sokszor mosolygott nagyszerű tervein, noha azok valósulását kitelhetőleg segíté.” (30) Gyulai a jókedvű pályatársakat, a karrierút első fázisában segítséget nyújtó barátokat, a zsenge tehetséget semmibe vevő, közönyös külvilágot teleologikusan, az országos hírnév perspektívájából mutatta be, Petőfi útirajzai és költeményei alapján sorsfordulóként láttatva a kudarcos színészi próbálkozásokat (ideiglenesen) lezáró, nyomorúságos debreceni napokat:

 

 

Petőfi korai színészi próbálkozásai (valamint katonáskodása és későbbi politikai karrierje) tévelygésként értelmeződött: „Osztozott sok jeles ember szeszélyében, kik más pályához mutatnak kedvet, mint aminőt tehetségeik kijelöltek.” (28)

 

 

Az elfogadható mértékű mulatozások mellett inkább a költő mértékletes életvitelét, rigorózus anyagi kultúráját és szigorú munkaetikáját emelte ki:

 

 

Mindezt az ötödik fejezetben a Szendrey Júliával kötött házasság kapcsán is nyomatékosította. (67) Petőfi szerelmi életét sem a széles közönséget talán jobban érdeklő kalandok tükrében mutatta be, hanem a költő családcentrikus oldalát domborította ki, megjegyezve, hogy Petőfinek nem volt sikere az udvarlásban, mert ügyetlen volt hozzá:

 

 

A harmadik és negyedik fejezet leginkább a költő baráti kapcsolatai és konfliktusai szempontjából közelítette meg az irodalmi pályafutást. E témakör elsősorban a „természet vadvirága”-féle zseni-sztereotípiákat indukálta, melyekkel Gyulainak szintén komoly vitája volt. Az értekezés egy korábbi pontján említést tett arról, hogy Petőfi komolyabb időbefektetés nélkül hozta létre a költeményeit: ebben a fejezetben azonban e rendkívüli munkatempót jelentős erőfeszítésekhez kötötte. „S azon könnyű versek neméppen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint a nyomán induló lángészcsapat hiszi.” (35) Úgy vélte, Petőfi a nyilvánosság előtt csakugyan elzárkózott a kritikáktól, viszont a hiedelemmel ellentétben titokban mégis megfogadta az építő jellegű, „igazságos” bírálatokat. „Ép esze s élénk érzéke hamar felfogott mindent s többet hallgatott az okos szóra, mint általában gondolják.” (45) Gyulai kiemelte, hogy Petőfi baráti körétől távol állt a kritikátlan pajtáskodás, s a társak szigorú kritikai légkört jelentettek a költő számára, akiktől őszinte és elfogulatlan visszajelzéseket kapott.

 

 

A költőt nem ábrázolta tévedhetetlennek vagy hibátlannak: számos konfliktusára az öntörvényű, uralkodó hajlamú, hektikus természetében találta meg a magyarázatot. Ugyanakkor a szeszélyes magatartásával kapcsolatban a nyilvánosság előtti szerepjátszás lehetőségét sugallta: „S különösen míg más költőnek a közelben tűnnek fel hiúságai, a Petőfiéi a távolban látszottak óriásoknak. Otthon, házi körében sok szerénytelen szerény megszégyenülhetett volna előtte.” (51)

 

 

Az utolsó, hatodik fejezet döntően esztétikai kérdésekkel foglalkozott. Sokat tárgyalt széptani vélekedéseit és kánonfölfogását e ponton nincs mód részletesen elemezni.22 Petőfi népköltő oldalát tartotta kiemelkedőnek és a nemzeti kánonba illeszthetőnek, megvédte költészetét a póriasság vádjával szemben, még ha jelezte is, hogy a követőire jellemző durvaságok elfogadható mértékben őt is jellemezték. Vitába szállt a nyílt kánon (Petőfi életében megfogalmazott) kritikáival, például a póriasság miatti ledorongoló ítéletekkel (melyeknek alapvető, nemzeti paradigmáját maga sem kérdőjelezi meg);23 azonban mivel célja az volt, hogy Petőfi nyílt kánonban való pozícióját definiálja, nagyobbat sújtott az egyre tekintélyesebb teret hódító lappangó kánonhoz tartozó utódok irányába.

 

 

Érdekesebb lehet az, hogy Gyulai olykor szükségesnek érezte, hogy – egy-egy esztétikai megállapítás összefüggésében – Petőfi költői karakterével kapcsolatban is eloszlassa a szerinte téves képzeteket, melyek általában szintén a zseni-sztereotípiákhoz kapcsolódtak. A legkevésbé sem tulajdonított Petőfinek például komolyabb bölcsészeti ismereteket: „[…] ez Petőfinek legkevésbé erős oldala. Bölcsészeti kísérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak.” (77) Azonban a költőről kialakuló „vad kalandor ficzkóképet” (75) mégis igyekezett átrajzolni. E helyütt igazán látványosan mutatkozik meg a költő életének és jellemének Gyulai által vélelmezett normaképző ereje: „Petőfi életéből [az epigonok] még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége tanulmányra […] Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt emleget, s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme, nem tehetség, nem költő.” (76) Annak ellenére, hogy Gyulai a legtöbbször szarkasztikus értelemben használta a ’zsenialitás’ kifejezést és szinonimáit, egyáltalán nem tagadta azt el Petőfitől. Nem véletlen, hogy számos utalást tett Petőfi alkotásának „öntudatlan” mozzanataira:24 „öntudatosan vagy öntudatlanul – egyre megy”. (85) Sőt, Gyulai még azt is elképzelhetőnek találta, hogy a költő olykor álmában alkotta meg költeményeit: „Igaz, nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott benne az eszme, s nem egyszer feküdt le szülési kínok közt, s álmodta meg reggelre költeményét.” (35) Inkább a zsenialitás végletekig leegyszerűsödött fölfogását bírálta, amely valamiféle kritizálhatatlan, „természet vadvirága”-féle „művésztípust” ír le. Gyulai elképzelései ezzel egészen ellentétesek voltak, s erősen rokoníthatók Schleiermacher tételével és hermeneutikájával, mely szerint a tudattalan írót/zsenit (produkciót) a tudatos kritikusnak (reprodukciónak) „jobban kell érteni, mint ahogy az saját magát értette”.25 Metsző iróniával mutatott rá a populáris individualista zsenikoncepció anomáliáira, amelyek éppen az eredetiség hiányában érhetők tetten: „[…] mintha Petőfi csak azért született volna, hogy a genialitást divatba hozza. Minden különczség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók.” (74)