Szokoly regényének fő jellegzetessége, hogy jól láthatóan keverednek benne fiktív és életrajzi elemek. Ez könnyen a múlt elbeszélhetőségét problematizáló, történelem és emlékezet, emlékezet és társadalom viszonyát boncolgató elméletrengetegbe csalhatná be a vizsgálódást.1 A történelemfilozófiai, ismeretelméleti és nyelvfilozófiai kérdéseket elkerülendő, érdemes lehet e ponton inkább műfajtörténeti perspektívából közelíteni Szokoly „regényes rajzaihoz”, s valamiképpen körüljárni az 1850–60-as évek emlékezettermelésének ezt a számos műfaj keverékéből összeálló, populáris formáját.

 

 

A kissé hosszan idézett leírás szinte kimerítően összegzi a Szokoly által regényes rajzokként definiált műfaj narratológiai, tematikai, cselekményvezetési megoldásait. A Bach-korszak irodalmi termését tekintve azonban ez a manapság hollywoodi filmekből ismerős, jellegzetes séma nemigen határolható egyértelműen el, s beolvadni látszik a többi emlékező igényű, jeles férfiak viselt dolgait elbeszélő, történeti jellegű, rendkívül sokféle formai megoldással kivitelezett elbeszélés- és regénytípusba. Érdemes lehet tehát áttekinteni, hogy vajon mely korabeli sémák és műfaji hagyományok hatottak az első jelentősebb terjedelmű Petőfi-reprezentációra.

 

 

Úgy tűnik, a szerző valamiképpen a szájhagyományhoz s a népi emlékezethez akarta kötni alkotását. Azonban kezdetben kissé bizonytalan volt, hiszen a rege mellett a (Jókai által is használt, s Erdélyi János által klasszifikált)6 mítosz megnevezést használta műve jellemzésére: „Romulus eredetét s kimulását a költészet mythoszba burkolja” és „[Petőfi] máris mythoszi lénynyé vált előttünk”. (1) Az 1862-es kiadásra viszont mintha csiszolódtak volna műfaji elképzelései, s a mítoszra tett utalásokat regére írta át: „Romulus eredetét s kimulását a költészet regébe burkolja” és „[Petőfi] máris regék hősévé vált előttünk”. A regében a történeti novella s a mondában a történetírás előzményét fölfedező Szajbély Mihály műfajtörténeti tanulmánya alapján érthető, hogy Szokoly a rege képlékeny műfajához kapcsolta regényét. Hiszen a műfajmegjelölést az archaikus és patriarkális közösségi szemléleten alapuló, naiv és prehistorikus történelemtudatot tükröző, szórakoztató igényű, vállaltan fikcionalizáló lírai vagy prózai történetek megnevezésére használták.7 A rege persze nem maradt meg a népköltészet határain belül: Kisfaludy Sándor óta műköltészetté vált, s a nemzeti narratíva keretei között erősen popularizálódott: a ponyvairodalomban is erősen jelen volt. „[N]em az egykor valóban mindenki számára közös világlátást, világértelmezést fejezte ki, hanem az attól már eltávolodott, kívülálló embert igyekezett a közös nemzeti múlt iránt érzékennyé tenni, s művelői maguk is […] a kései utód nosztalgikus visszapillantásából nyertek ihletet. Sikerük pedig éppen azért lehetett, mert kielégítették e befogadói réteg érdekesség-, olvasmányosság- és nosztalgiaigényét.”8 Vagyis a szerző a műve populáris (a kanonikusnak számító történelmi regénytől eltérő)9 történelemszemléletére utalt, amikor azt a regéhez hasonlította, azonban inkább már csak egyfajta ködös előzményt, távolibb műfaji párhuzamot vetett föl.10 Noha a Petőfi életétől teljesen elrugaszkodó betéttörténetben éppen Kőváry László 1857-es regegyűjteményéből dolgozott föl egy Dárius perzsa uralkodó kincseiről szóló regét.11

 

 

(Greguss műfaji kanonizációját erősítette a Vas Gerebennel s korrajzaival foglalkozó Barabás Ábel 1903-as kismonográfiája is: „Mi a korrajz? Regény és történet szerencsés vegyüléke. A korrajzíró tehát művész és tudós egy személyben. De a korrajz, mint műfaj, a regény szabályai alá tartozik.”27) Nem elképzelhetetlen, hogy Szokoly is a Greguss-féle „regényes korrajz” mintájára alakította ki sajátos műfaj-meghatározását, legalábbis erre – valamint a regényes életrajz és regényes korrajz korabeli összemosódására – utal egy, az általa is szerkesztett Gombostűben olvasható elírás is, amely a második kiadás alcímét tévesen „Regényes korrajzok”-ként adta meg.28