A sajtó csak az 1850-es évek második felétől közölt nagyobb mennyiségben portrékat Petőfiről; hiszen a szabadságharc után az osztrák kormány tiltotta a politikai üldözöttek ábrázolásainak forgalomba hozását,1 s a forradalmárt még 1854-ig keresték a hatóságok. A Bach-korszakban elsőként a Hölgyfutár – Barabás által készített, 1856-os – arcképalbumában jelent meg; majd Vahot Imre 1856-ban szintén szerepeltette arcképcsarnokában, illetve egy évre rá a Napkelet félbeszakadt, „életnagyságú” képes panteonjából sem maradhatott ki. Ugyanígy Heckenast Gusztáv 1858-as és a Délibáb 1859-es arcképalbuma is megjelenítette a költőt. Emellett olykor a különböző folyóiratok hasábjai között is föltűnt egy-egy metszet róla, például a Vasárnapi Ujság és a Budapesti Viszhang 1856-os számaiban.2 Az első Petőfi-szobrot Alexy Károly készítette 1850-ben, ezt azonban a közönség nem ismerhette.3 Az első sokszorosított és forgalomba is hozott Petőfi-szobrot Czélkúti Züllich Rudolf alkotta meg 1857-ben.4 1860-ban Dunaiszky László készített mellszobrot, majd 1864-ben álló szobrot a költőről.5 1862-ben Kiskőrösön állították föl a Gerenday Antal nevéhez kötődő, első nyilvános, nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó Petőfi-mellszobrot.6

 

 

Az Orlai-kompozíció is bizalmas, bensőséges, elérzékenyítő szándékú családtörténeti kontextusban látható viszont:

 

 

Érdemes szem előtt tartani, hogy ez a személyes perspektíva csak egyetlen eleme, kiegészítő aspektusa a költőről szóló közösségi elbeszélésnek. Nem véletlen, hogy a verszárlat kimozdul a tisztán személyes pozícióból, kollektív igényű szempontokkal ütköztetve a testvérgyászt. S a lírai én – Petőfi forradalmi látomásköltészetének idézésével – a saját halálát megjósoló váteszköltő ismeretlen sírja fölött panaszolja el bánatát:

 

 

Megemlítendő, hogy Keserü Katalin szintén a személyes emlékezet és a gyászélmény felől közelíti meg a festményt: „Petőfi alakjában is a visszavonhatatlan veszteség fájdalmát fogalmazta meg Orlai: Petőfi Debrecenben 1844-ben című képén”.14