A Petőfi-epigonként (s a székelykáposzta névadójaként) ismert Székely József tanúja volt Petőfi cívisvárosban töltött napjainak, így kommentárja kifejezetten a műlap referenciális vonatkozásait hangsúlyozta, s számos mikrohistóriai adalékkal gazdagította a kép történeti megközelítésű értelmezését. Például ő is szót ejtett Petőfi kissé szépítve megfestett, Pákh Albert tulajdonában lévő kabátjáról.8 A történeti igényesség jegyében írt a költő debreceni lakhatási körülményeiről és az akkori olvasmányélményeinek aprólékos részleteiről is:

E ponton érdemes röviden áttekinteni Orlai képzőművészeti narrativitásról kifejtett nézeteit. A festészet és költészet rokonsága (1864) című esszéje szerint míg az irodalom az időbeliségének köszönhetően egy egész történetet elmesélhet, addig a képzőművészet a térbelisége miatt csak egyetlen pillanatot ábrázolhat.12 Szerinte a festészet a szimbolizálás csapdájába esett, amióta időben történő eseményeket kísérel meg ábrázolni egyetlen jól megválasztott mozzanat helyett. A festő ezzel tulajdonképpen azt a jelképeket használó eljárást is kifogásolta, melyet – müncheni mestere, Wilhelm von Kaulbach javaslatára – maga is alkalmazott a II. Lajos holttestének megtalálását ábrázoló, 1851-es képén. S amit, mint láthattuk, Toldyék erősen elmarasztaltak.13 Orlai korábbi tanára, Kaulbach három kompozícióból álló Macbeth-sorozatán keresztül illusztrálta egykori hibáját. A tragédia elejét bemutató, első illusztrációt elhibázottnak tartotta, mert abban egy szimbolikus korona fejezi ki a főhős jövőbeli sorslehetőségét. A történet végét megjelenítő, harmadik kompozíciót pedig azért kritizálta, mert abban szellemek szimbolizálják a király bűnös múltját. A középső képpel ellenben elégedett volt, hiszen az Shakespeare tragédiájának egy olyan jól megválasztott pillanatát illusztrálja, mely szimbolizálás nélkül is képes bemutatni időben zajló eseményeket: Lady Macbeth lelkiismeretfurdalását, annak okait és a történet sejthető tragikus kifutását.14 A festő gondolatmenetének alapját Lessing Laokoón (1766) című tanulmánya adta, mely szerint a festészet a térhez kötöttsége ellenére – egy bizonyos mértékig – képbe tudja foglalni az általa ábrázolt pillanat előzményeit és következményeit: „amit a festmény actu (megvalósítva) nem tartalmazott, az azért virtute (lehetőség szerint) benne volt”.15

Orlai művészetelméleti nézeteinek tükrében a Petőfi Debrecenben sem pusztán Petőfi Boldogtalan voltam című költeményének születését mutatja be, hanem „virtute” egy átfogóbb történetet mutat be. Közvetetten magában foglalja, megtestesíti, tetőpontként összesűríti a pályakezdő költő 1844 előtti, nélkülözésekkel terhes életszakaszát.16 Ahogy azt korábban bemutattuk, a Bach-korszak Petőfiről szóló prózai alkotásainak, irodalomtörténeti értékű forrásainak, visszaemlékezéseinek jelentős része éppen Petőfi színészéveinek nyomorúságos napjait tematizálta: például az előbb elemzett, Szokoly Viktor-féle Regényes rajzok Petőfi Sándor ifjukori éveiből.17 A tragikus életrajzi mélyponthoz hozzágondolhatjuk az életrajz folytatását is: a költői beérkezéssel járó művészi elismerést, anyagi biztonságot, országos hírnevet. Hiszen a debreceni szegénység jelenti a költő sorsfordulóját: a halál szélén álló,18 lét peremén tengődő Petőfi innen gyalogolt Pestre, ahol Vörösmarty közbenjárására megjelent a sikert hozó, első kötete.

A korabeli recepció is alátámasztja ezt a narratív jellegű olvasatot. Vas Gereben képmagyarázata szintén a költő irodalmi beérkezése utáni egzisztenciális helyzete tükrében értékelte a műlapot, emiatt nem is tartotta tragikusnak vagy botrányosnak a költő nyomorát:

Ha így nézzük, akár Orlai egy másik Petőfi-enteriőrje is bevonható az értelmezésbe: a hasonló felépítésű címmel ellátott, 1861 körül készült Petőfi Pesten 1848-ban című polgári tárgyi környezetet – szivart, festményt, íróasztalt, Béranger-asztaliszobrot – fölvonultató olajfestmény akár a szegényes miliőt ábrázoló Petőfi Debrecenben 1844-ben szimmetrikus párdarabjaként is értelmezhető.

A kompozíció tehát portréként a költő alakját és személyiségét, versillusztrációként irodalmi örökségét, történeti zsánerként pedig az – akár politikai allegóriaként is fölfogható – életrajzát mozgósította a kollektív emlékezetben. Politika, művészet és emlékezet összefüggése azonban már a következő fejezetnek lesz fontos témája, hiszen a továbbiakban egy már többször említett regényről, Jókai Mór Politikai divatok című, 1863-ban megjelent művéről lesz szó, amely amiatt is kiemelkedik a korabeli Petőfi-ábrázolások közül, hogy allegorizálás nélkül merte ábrázolni az 1848/49-es eseményeket. Hogy egy Jókaira jellemző cliffhangerrel zárjunk: meg is gyűlt a baja a Schmerling-provizórium pest-budai rendőrigazgatóságával…