Zeleji Róbert korábban – a Pusztafival való külső hasonlóságot leszámítva – nemigen emlékeztetett a költőre, azonban hősi halála visszamenőlegesen átalakítja a róla kialakult képet, s a könnyű erkölcsű, „hűtlen” felesége mellett Petőfi (többnyire bulvár hangvétellel megjelenített) magánéleti, családcentrikus oldalát idézi. Szerafin második házasságának körülményei számos ponton egyeznek Szendrey Júlia Horvát Árpáddal kötött frigyével. Mindkét nő kitartóan kereste és várta haza a férjét, és egyik sem tartotta meg a gyászévet. Mindkettőjüket öngyilkossági gondolatok gyötörték, s mindkettőjükhöz kötődik egy-egy hamis vallomásokon alapuló nyilatkozat a férj haláláról.5 Közös motívumok a kicsapongó életvitelről terjedő pletykák is, s hogy egyikük sem volt biztos az eltűnt férj halálában a második házasságkötés után sem.6 Továbbá Szerafin Volozovval, a magas rangú, frissen kitüntetett orosz tiszttel való kapcsolata is olvasható Szendrey Júlia-reminiszcenciaként.7 A korabeli pletykák szerint Szendrey Júliának az osztrák Franz von Liechtensteinnel volt intim viszonya,8 melyeket Gyulai is terjesztett a nő újraházasodása után.

Mivel a csatát túlélő Pusztafihoz nem kapcsolódhat a hitszegő özvegy története, ő a koszorús költő és forradalmár alakjára emlékezteti az olvasót. Az egzaltált Pusztafi a forradalom előtt nem találja aktuálisnak a családalapítást, mint mondja: „nem szerelmes embereknek való időket látok”. (31) (Később mégis segít Lávaynak a házasodásban.) A Pusztafi–Zeleji-féle kettősséget tematizálja az Aki nem megy, de menettetik9 című fejezetet záró, színpadias csattanó, melyben Pusztafi a szerelemről vallott nézeteit fejti ki keserű sóhajtással: „irigylésre méltó ember […] ki még istenében s kedvesében bízik”. (47) E mondat a későbbiek tükrében egyrészt jóslatértékű előreutalásként, másrészt – átvitt értelemben – Petőfire és feleségére érthető anakronisztikus reflexióként, metaleptikus kiszólásként értelmezhető. Ahogy arra Ratzky Rita utalt, a két alak – az Előszóban tematizált magánélet–politika kettősségnek megfelelően – megosztva, komplementáris viszonyban emlékeztet Petőfi nyilvános és privát oldalára.10

Korábban már szó esett arról, hogy Pusztafi alakja fordulatként kerül vissza a történetbe. Mint látni fogjuk, a visszatérését követően nem egyszerűen két szereplő kétféle sorsa mintázza Petőfi lehetséges sorslehetőségeit (s az azok köré épült emlékezeti hagyományokat), hanem egyéb történelmi szereplők történetei is beleíródnak a mozaikszerűvé váló, karneváli utalásrendszerbe. Az elbeszélő csak találgat Pusztafi sorsával kapcsolatban, s azt sugallja, hogy a szereplő a regény végéig nem fog megjelenni. (Ezzel szemben már a fejezet végén föltűnik az alakja, pontosabban a komáromi várbörtönből kilógó kézfeje.)

Szerafin belebetegszik az újraházasodás miatti bűntudatba a fogva tartott Pusztafi kezén található gyűrű megpillantása után. Belső küzdelmeit, rémálmait egy kapcsos naplóban rögzíti,13 melyek szintén Petőfi-allúziókat tartalmaznak, sőt már önmagában a naplómotívum is utalásként fogható föl.14 A horrorisztikus leírások nemcsak a regény társadalomtörténeti, társadalomlélektani aspektusait erősítik, hanem reflektálnak az 1850-es évek Petőfi körüli teóriáira. Különösen, hogy (rém)álom és valóság nem csak Szerafin elméjében mosódik össze, a felesége naplójába beleolvasó Fertőy szintén bevonódik a képzelgésbe: „Félve közelített nejéhez. Ha lett volna valaki, aki hallja, kacagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle […]” (312) A kritikai kiadás figyelmeztet, hogy Szerafin első álma Petőfi Fekete kenyér című költeményének élethelyzetét idézi meg. Az álom egy korai – Vachott Sándor által ismert15 – Petőfi-legendát is fölelevenít, mely szerint a költő parasztnak állva rejtőzködött a hatóságok elől. „Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. […] Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jólesett.” (305) Egy másik álom a szibériai fogság eshetőségét veti föl: „Mintha a cári palotában lettünk volna Moszkvában. Róbertet elhurcolták Szibériába. Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.” (308) Másutt Petőfi fehéregyházi hadszíntéren viselt ruházata jelenik meg, melyben egyúttal a nyakravaló-ügy16 groteszk kifordítását figyelhetjük meg:

Szerafin mentális állapota tovább súlyosbodik Pusztafi „Kísértet” álnéven kiadott műveit olvasva. A versek egy része – apró eltérésekkel – egyezik a már említett „In½X” álnéven publikált Jókai-versekkel, melyeknek a formai eszköztára, modora, lírai beszélője olyannyira hasonlított a szerelme hűtlensége miatt bujdosó Petőfire, hogy volt, aki ténylegesen az eltűnt költőnek tulajdonította azokat.18 E költemények így már nemcsak az eltűnt költőt idézik meg, hanem magukban hordozzák a tévesen Petőfinek tulajdonított művek történetét is.

Hasonló irodalmi eljárás mutatkozik meg a legtöbb negatív kritikai visszhangot kiváltó, elzüllött Pusztafi alakja kapcsán is. Már Beöthy Zsolt is figyelmeztetett,19 hogy a regény végi karakter a kezdetben Petőfivel rossz kapcsolatot ápoló, majd őt követő Sárosi Gyulára emlékeztet. Sárosit 1852-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1855-ben királyi kegyelmet kapott, ám 1860-ban egy verse miatt újra fogságba került, ahonnan megtörten, alkoholbetegen szabadult. Végül 1861-ben hunyt el szociális elszigeteltségben. Fontos adalék, hogy Sárosi 1850-es Farsangi dal című versét szintén Petőfinek tulajdonították egy 1851-es lipcsei versgyűjteményben.20 Ide kapcsolható Sárosi Gyula Szendrey Júliának dedikált A „csárda romján” (1858) című költeménye. A vers helyszínét egy nemzeti allegóriává emelt csárda adja, ahol az önmagát Petőfi örökösének beállító lírai én a költő hatását és eszmeiségének továbbélését a dacos részegség metaforájában ragadja meg.21 Sárosi révén tehát az ún. Petőfi-epigonok is az utalásrendszer részévé válnak. (Ahogy a korábbi mocsárjelenet során Józef Bem segesvári csatából való megmenekülése is beleíródik a történetbe.)

Az utolsó fejezetben tetőpontjára érő gyűrűmotívum és a Szerafint meglátogató katonatárs históriája sem biztos, hogy teljes mértékben a szerző fantáziájának gyümölcse. A századforduló körül terjedtek olyan vélekedések, hogy Petőfi csakugyan viselt egy opálgyűrűt, mellyel kapcsolatban egy alkalommal azt kérte Józef Bemtől, hogy halála esetén valaki juttassa el a feleségének. Továbbá hogy a szabadságharc után egy rokkant katona (az opálgyűrű nélkül) csakugyan beállított Szendrey Júliához, és az eltűnt férje üdvözletét tolmácsolta.22 Pusztafi kísértetfiguraként, „delejes iszonyatként” (469) jelenik meg Szerafin szemei előtt. Erre a kísérteties hatásra erősít rá a költő álneve is. Azonban az A kísértet című fejezetben a rég nem látott barát Lávay előtt demisztifikálódik, s inkább az elhanyagoltsága válik feltűnővé. Az ezoterikus képzettársításokat maga a költő oszlatja el: „ne gondold, hogy spiritusokkal társalkodom”. (455) A személy-összeolvadás tehát szétszálazható: amíg a Lávayval való találkozás során Pusztafi a költő szabadságharc utáni követőire hasonlít, addig a Szerafinnál tett látogatás alatt a csatát túlélő vagy a halálból visszatérő, hűtlen özvegyét kísértő Petőfi (művészileg gyakran ábrázolt) képe idéződik meg. Megemlítendő, hogy az 1850-es években Egressy Gábor hatására Petőfi egykori barátai között divatjelenségként terjedt az asztaltáncoltatás, s többször „megidézték” Petőfi szellemét.23

Nagy Miklós szerint Hargitay Judit alakjában nemcsak az állítólag dicsőíteni kívánt Laborfalvi Róza, hanem Táncsics Mihályné is fölfedezhető.24 A nő nemcsak halált megvető bátorsággal, többször az életét kockáztatva menekíti meg Lávayt, hanem később a különböző rosszindulatú pletykákat is tűri férje bújtatása érdekében. Érdekes, hogy Szendrey Júliáról is azt feltételezték, hogy a Horvát Árpáddal kötött házassága csupán figyelemelterelés a bújtatott férje elrejtése érdekében, melynek következtében nemcsak a sajtó, de a rendőrség is háborgatta.25 A párhuzamot erősíti Judit csecsemője, aki Szendrey Júlia és Horvát Árpád első közös gyermekét, az 1851. szeptember 6-án megszületett Horvát Attilát juttathatja eszünkbe. Ugyanígy a fia bújtatásáról nem tudó édesanya – menye gyanított szeretőjét firtató – találgatása is Petőfi Sándort idézheti: „ha csak egy vándorkomédiás is, vagy valami versíró poéta; én azt önnek szemére nem vetem”. (341) Emellett Szendrey Júliára utalhat az az apró mozzanat is, amikor az édesanya arra kötelezi a fiát rejtegető színésznőt, hogy az ne hordja tovább a halottnak hitt férfi vezetéknevét. Hiszen a közvélemény – például Tompa Mihály, illetve a Hölgyfutár szerkesztője – szintén kifogásolta, hogy Szendrey Júlia a szabadságharc után Petőfi Julia néven publikált.

Összefoglalva elmondható, hogy nemcsak Pusztafi karakterében, hanem például Hargitay Juditéban is több 1840–50-es évekbeli emblematikus sorstörténet elegyül. A „megfeleltethetőségen” alapuló regénykoncepció ezen sorskeveredések által képes elmozdulni egy magasabb absztrakció irányába. Az egymással kibékíthetetlen történetek összejátszása, együttes láttatása által a regény Petőfi-párbeszédhez való reflexív kapcsolódása metadiszkurzívvá válik a segesvári csatajelenet után. Amennyiben lemondunk a biografikus „valóságreferenciák” közötti kizárólagos választásról, egy komplex utalásrendszer bontakozik ki előttünk, amely nem referenciális karaktermegfeleltetésekben érdekelt, hanem a szabadságharc és a Bach-korszak valós történeteinek, anekdotáinak kollázsszerű karakterépítéseken keresztül megvalósuló, archetípusokat alkotó irodalmi földolgozásában.