A regény társadalomlélektani rétegére világít rá a Kié volt hát az a gyűrű című fejezet is, melyben az aradi vár fölrobbanásának története olvasható. Arad említése – különösen, hogy valamennyi városnak csak a kezdőbetűje van megadva a regényben – már önmagában megidézi (metonimikusan) a szabadságharc utáni megtorlások áldozatait. Emellett Pusztafi börtönbéli letargikus állapota érzékelteti, hogy a szabadságharc bukása után milyen mentális terhelésnek lehettek kitéve a politikai foglyok. Példaképp említhető a fogságban megőrült komáromi kapitány, Lenkey János vagy Színi Sebő Alajos, akikről Jókai számos értelmezés szerint az A kőszívű ember fiai Baradlay Richárdját vagy a Szenttamási György című novella huszárkapitányát mintázta.2 Az Aradon szintén raboskodó Teleki Sándor – emigráció alatt írt – 1854-es visszaemlékezésében olvasható egy megtörtént eseményeken alapuló3 anekdota, mely szerint a kivégzések után egy fiát sirató öregasszony elátkozta Arad várkapitányát, s az átok még aznap beteljesült: „este osztrák katonák égő pipával léptek a tábornok lakásának pincéjébe. Ott puskapor volt. Az egész épület a levegőbe röpült.” (Az aradi rendház naplójában följegyzésre került a baleset, amely valójában 1850. október 15-én történt, azonban a vár kapitánya, Alois Howiger pár nappal később csakugyan belehalt sérüléseibe.)4 A Politikai divatokban Pusztafi okozza a vár fölrobbanását, hiszen egy szívességért cserébe ő hívja föl a börtönőr figyelmét az elásott boroskészletre, amelyben robbanószer lapul. E ponton Pusztafi kópéregények hőseivel, esetleg (Till Eulenspiegel-féle) archetípusokkal is asszociatív viszonyba hozható karakterré válik, akinek a kalandos történetein keresztül a társadalom közös élményei el- és kibeszélhetők. Például az aradi vár fölrobbanásáról szóló epizodikus jelenet a megtorlások alatti társadalmi sérelmek elbeszéléseként s egyúttal lelki kiengesztelést nyújtó „elégtételeként” olvasható.5 Bényei Péter szakszerűbben fogalmaz a szerző 48-ábrázolásainak archaikus formái kapcsán Szajbély Mihály Jókai-monográfiájáról írott bírálatában: Jókainál az egyszerű, ősi formák aktualizációja „nem a struktúrát átható, teljességképzeteket kinyilvánító eljárás, hanem a kizökkent valóságtudat, az egyéni és a közösségi lelki szerkezet egyensúlyát visszaállítani igyekvő archaikus tudásként értelmezhető”.6 Talán Bényei megállapításaival összefüggésben az aradi vár fölrobbanásának anekdotikus epizódja kapcsán is releváns Langraf Ildikó észrevétele: „[Jókai] az önkényuralom éveiben ismerte föl az anekdota műfaj jelentőségét, azt, hogy az egyik legalkalmasabb eszköz a rejtett kritika megfogalmazására.”7

Mindemellett a Pusztafi–Zeleji karakterkettős a társadalomtörténeti panorámából következő (illetve annak részét képező) erkölcsi dilemmában is meghatározó szerepet tölt be. Ők működtetik azt az alakzatot, mely a regényt egyfajta irányzatosság viszonylatában olvastatja, rávilágítva a szabadságharc utáni társadalmi újrarétegződés, egzisztenciális érvényesülés politikailag motivált, amorális jellegére. A szabadságharc és az azt követő megtorlások traumatikus időszaka alatt a (nem azonos szintű empátiával láttatott, de a korszakábrázoláshoz egyaránt szükséges) szereplők arra kényszerülnek, hogy valamiféle túlélési stratégiát válasszanak maguknak, mérlegelve a lehetőségeket korábbi elveik és hétköznapi boldogulásuk között. Jellemük pedig a háború alatti és a háború utáni magatartásuk, nézeteik közötti különbségből (vagy azonosságból) rajzolódik ki, illetőleg abból, hogy miként képesek tovább élni a meghozott döntéseikkel. Mindez összecseng K. Horváth Zsolt történelmi „töréspontokról” – 1849, 1918, 1944, 1945, 1956, 1989 – kifejtett nézeteivel, mely szerint bizonyos történelmi pillanatokban „a társadalmi cselekvők anómikus helyzetbe kerülnek: nem tudják pontosan mi a követendő, mert a régi normák és szabályok érvényüket vesztették, az újak pedig még nem váltak rutinná”.8 A regényben választható magatartásformák a hősi halál és az elvtelen opportunizmus közötti tengelyen helyezkednek el, amelynek egyik igazodási pontját Zeleji és Pusztafi alkotják. Bár Zelejiről csatában elesett hősi halottként, mártírként nem derül ki, hogy miként viselkedett volna a háború után – emléke viszonyulási alap a többi szereplő (például Holdváry Szerafin) számára. Őt követi a halottak világát megidéző Pusztafi, aki a megváltozott politikai viszonyok között kizárólag az önpusztítás és az önsorsrontó deviancia eszközével képes megtartani önazonosságát, kívülállását. Kolbay őrnagy, aki már a forradalmat is elutasítóan fogadta, szintén nem hajlandó, illetve képes együttműködni az új rendszerrel: a belső emigrációt választja. A szabadságharc után Lávay és Judit sorslehetősége kettéágazik: a férj háborús részvétele miatt bujdosni kényszerül, míg a feleségből ünnepelt színésznő lesz. Miután azonban többször életüket kockáztatva segítik egymást,9 a helyzetük rendeződik. A család visszavonul a politikától, s egyfajta biedermeier modellt követve az otthon privát szférájába zárkózik. Zeleji és Pusztafi nézőpontjából: Lávay és Hargitay az apolitikus konformizmus mellett döntenek. A felejteni vágyó Holdváry Szerafin a hedonizmust választja életstratégiaként, ugyanakkor nem tud mentális egészségét megőrizve együtt élni döntésével. A tengely legvégén Bárzsing és Fertőy helyezkedik el, akik kritikátlan opportunizmussal és nyerészkedéssel igyekeznek lavírozni a társadalmi fordulatok hullámain. Volozov herceg Zeleji Róbert ellentéte, aki az új rendszer nyerteseként szintén nem kényszerül egzisztenciáját veszélyeztető erkölcsi döntéshozatalra, s (hősiesség helyett) a karrierépítés tekintetében szintén viszonyulási pont lehet az egyéni számításaikat kereső szereplők számára. Ebből a szempontból tehát a regény sokat tárgyalt irányregény-szerűsége egyfajta „korszakallegóriaként” is olvasható. (Nevezhető akár irányregénynek is, csakhogy nem eldönthető, hogy milyen „irányba” mutat a regény, hiszen egy helyesnek tekintett magatartásminta bemutatásánál erősebben érvényesül benne a korszak ábrázolásának igénye.)

E ponton válik igazán relevánssá Pusztafi kísértetalakként való megjelenése, melyről fontos megállapítani, hogy nem egyedüli a regényben. A két halott című fejezet legelején az elbeszélő a politikai üldözött Lávay Bélát is kísértethez hasonlítja. Az összehasonlítás alapját a főhős kitaszított társadalmi helyzete adja: „Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kísérteteké.” (229) Ugyanígy a föltámadó, félholt Judit is – férjével megegyezően – egy kísértethez válik hasonlatossá. Abban a fejezetben, amely a szerelmesek társadalmi kirekesztettségének mélypontját s a bukásból való felemelkedésük kezdetét beszéli el: „S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kísértetté változtatta volna át. Egy fehér alabástrom arc és két fekete, mozdulatlan szem!” (237) A Bárzsing által lépre csalt, az új időkből kiábrándult Kolbay világtól való elzárkózását is egyfajta sajátos szellemlétként írja le az elbeszélő: „aki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni, és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kísértet hússal és vérrel.” (269)

A „szellemek” tehát – amellett, hogy megidézik Petőfi Felhő-korszakát10 – a háború utáni új társadalomba való be-nem-illeszkedésnek, a perifériának, a „struggle for life” veszteseinek a metaforái. A földolgozatlan múlt és a jelen árnyai, melyek rendszerint a felejteni vagy félrenézni kívánó társadalom perspektívájából mutatkoznak meg. A szellemek emellett a szereplők egyéni lelkiismeretét testesítik meg, fölfedve elfojtott belső világukat.11 Példaképp Fertőy lelkifurdalása és paranoid félelme említhető, mely akkor válik láthatóvá, amikor felesége naplóját olvassa: „borzadva tette le neje naplóját. Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.” (312) S emiatt érdekes Lávay Pusztafival való találkozása, mely arról árulkodik, hogy a főhős – a rossz lelkiismeretű Szerafinnal vagy Fertőyvel ellentétben – el tud számolni a döntéseivel önmaga és a közvélemény előtt. Judit és Blumné közös szellemidézésekor pedig a feleség rejtett, elfojtott féltékenysége bújik elő. (Judit féltékenységére utal az a mozzanat is, hogy korábban nem szólt az otthon rejtőzködő férjének a szabadságát biztosító menlevélről. Azonban jellemfejlődést jelez, hogy a regény végén nem bontja föl, s nem olvassa el Szerafin parfümillatú levelét.) Az asztaltáncoltatásról szóló jelenet – a pszichoanalitikus értelmezés mellett – általánosabb szinten is értelmezhető. A megidézett szellem a francia forradalom egyik nagy túlélője, Talleyrand, aki köpönyegforgató, minden politikai rendszerhez alkalmazkodni képes haszonlesőként él a kulturális emlékezetben.

Az 1894-ben kiadott díszkiadáshoz írt Utóhang a korábbiak mellett egy új, hétköznapibb, reálisabb és derűsebb magatartásmintát kínál. A szerző mintha harminc év távlatából banális macska-egér harcként ábrázolná a regénye kiadási körülményeit jelentő, rövid, Schmerling-provizórium alatti börtönbüntetésének történetét. Ironikus felhanggal meséli el a sajtószabályokkal szembeni dacolását, Zichy Nándor radikális politikai írásának közlését. A letartóztatását követő bírósági tárgyalást és a katonai törvényszék súlyos ítéletét anekdotikusan beszéli el. A kiszabott börtönbüntetés szigorú és aránytalan, azonban nem okoz csapást Jókai életében: a börtönviszonyokat kényelmesebbnek találja az otthoniaknál, hamar barátságot köt a börtönparancsnokkal, s rövidesen császári amnesztiában részesül. A kései Utóhang kibékíti egymással az eszményt és a valóságot: a hatalom és az egyén viszonyának anekdotikus újrafogalmazása által a komikum alatt szintetizálódnak az örökös lázadás és a szervilizmus végletei közötti magatartásformák. A szerző által javasolt szemlélet (melyet szépen jellemez a börtönparancsnokkal kötött kedélyes viszony) a továbblépés, a hatalommal való ügyes megegyezés és a hétköznapi boldogulás életelvét hirdeti.12