a) Megszólítás (Aposztrofé)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A megszólítás látszólag nagyon egyszerű lírai gesztus. A beszélő elfordul (fiktív) közönségétől, úgy téve, mintha valaki máshoz szólna: egy Múzsához, egy hölgyhöz, a Mindenhatóhoz, egy árnyékszékhez, egy természeti jelenséghez vagy egy görög vázához. A megszólítás legismertebb teoretikusa, Jonathan Culler szerint ez nem egyszerűen a szenvedély és az érzelmi hevület stiláris kifejezésére szolgál. A megszólítás megeleveníti a világ dolgait. Általa az objektumok (valamint az elhunytak és a távollévők) életteli és jelen lévő szubjektummá válnak. A „Te” megszólítás a világ jelenségeit „potenciálisan felelő, érzékeny erőkké” lényegíti át.1 Akár a már szólni nem tudó, eltűnt Petőfit is: „Ki mondta azt rólad, hogy te már meghaltál, / Nemzetem nagy fia, hirkoszorús költőnk?”2 A megszólító eset (vocativus) mágiája két szubjektum közötti viszonyt állít elő, akkor is, ha ez a valóságban lehetetlen. A tárgy a költő megszólítása által szinte bármilyen tulajdonságot vagy viselkedést fölvehet; például az árnyékszék kultusztárggyá válhat Csokonai megszólításától: „Oly bálvány vagy te, melynek a királyok / Térdet, fejet görbítenek.” Esetleg Petőfi föltámadhat halottaiból Szász Károly költeményében: „Dalodon merengve a sziv visszagondol – / S mint idéző szóra, te kikelsz sírodból.”3

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Csakhogy – és ez a megszólítás gesztusában rejlő alapvető strukturális probléma – ez az Én–Te-modell szándékosan figyelmen kívül hagyja az önmaga nyelvi fölépítettségéből eredő adottságokat, a megszólításillúzió beszédhelyzetének szemantikáját. Magyarán azt, hogy a megszólítás egy költeményben, az irodalmi kommunikáció részeként hangzik el. Azt, hogy a megszólító és megszólított közötti kvázi-személyes szituációnak más – az olvasó – is részese. Jól látható ez Losonczy László említett költeményében, melyben a lírai én látszólag Petőfihez szól, ám ezalatt – feddő (vituperatív) tónusú felhangokkal – a közönség előtt tulajdonképpen az életében lebecsült költővel való közeli viszonyát hangsúlyozza:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szegény Sándor, szegény Sándor!
Nem így volt ez hajdanában,
Midőn nekem panaszkodtál,
Ott, abban a kis szobában!4
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Emiatt tűnik gyakran mesterkélt gesztusnak az aposztrofé, melynek a mélyén valójában nem egy párbeszédhelyzet szándéka, hanem egy lírai önkép megformálásának igénye munkál. Jól mutatja ezt Tóth Kálmán szintén már idézett, Petőfihez írott verse is, melyben a lírai én egyszerre perlekedik a költő emlékezetét sértő (fiktív) személyekkel, méltatja az elhunyt múlhatatlan érdemeit, s pozicionálja önmagát a beszédhelyzetben:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

És még holmi piszkos istentelen ajkak
Másokkal mondanak egyformának téged!
Szelid fiú vagyok, – de hogy ha ezt hallom,
Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg.
(…)
Összetörném lantom, ha tiedre nézek,
Hanem az vigasztal, az vigasztal nagyon.
Hogy a csalogánynyal sokszor egy bokorban
A leghangtalanabb madárka is dalol!5
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A megszólítás által színre vitt interszubjektív helyzet tehát látszólagos: a megszólítás által nem jön (nem jöhet) létre igazi párbeszéd, a megszólítottból – ha élő is – nem válik szubjektum, ellenkezőleg: kifejezetten tárgyiasul. Culler szavaival: „Te-nek nevezni valamit, ami a maga empirikus állapotában nem lehet az […] tulajdonképpen a te helyének a kiüresítése, ahová azt helyezzük, ami ezt a szerepet csupán »egy bennünk való láthatatlan újraszületés« által töltheti be.”6 A Petőfit tárgyiasító és kisajátító gesztusok tehát nem egyszerűen egyes költői kísérletek esendő kijelentései miatt jönnek létre, hanem a Petőfihez szóló versek alapszerkezetében ott munkál ezen objektiváló törekvés.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindezzel önmagában, mint megannyi megszólítást használó költemény esetében, nem volna probléma. A gond voltaképpen kontextuális: adott egy magától értetődő mennyiségi hatás. Mint látható volt a versek kezdeti és pár évvel későbbi fogadtatásának vizsgálatakor, a Petőfi-dömping alatt értéküket vesztették a költőt megszólító versek. Ennek oka, hogy a költeményekben ugyanazon formulák köszönnek vissza, melyek az ismétlődés által közhelyekké üresednek, s kikezdik a versbeszédek hitelességét. Ha mindenki Petőfihez beszél, nehéz kiszűrni a „zajból” az egyéni hangokat. Önmagában nem volna szemet szúró (sőt természetesnek volna tekinthető) a megszólítás és a mögötte húzódó tárgyiasító (ha úgy tetszik: önarcképformáló) hatás. A megszólítások folytonos ismétlődése és nagy mennyisége viszont a mögöttes hatásmechanizmusokra irányítja a figyelmet. S e ponton válik relevánssá a korábbi médiatörténeti áttekintés, hiszen a költőtől búcsúzó, reá emlékező költemények mediális (és gyakran fiktív) tere a nyilvánosság. A sajtó széles olvasóközönsége az, aki figyelemmel követi a verseket s azok fiktív eseményét, ahogy a hívek megszólítják és „jelenvalóvá” teszik az elhunytat. Ugyanígy a versek megjelenési helye, azaz a nyilvánosság szférája az, ahol egymás viszonylatában láthatóvá válhatnak a versek közhelyszerű fordulatai is. Ez a megfigyelés a továbbiakban vizsgálandó, másik két fontos kulcsfogalomra: a prozopopeiára és a mitomotorikára is érvényes.
 
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave