Utolsóként szót kell ejtenünk az emlékezés modális problémáiról. Közhely, hogy a múlt mindig a jelen perspektívájából látható. Jan Assmann azonban e megállapítás alapján definiálta az emlékezés két alapvető típusát: a jelenre kontrasztot vető és a megalapozó emlékezetet.1 Előbbi a jelen hiányosságaiból indul ki, így könnyen a gyász jellegzetes alakzatává válhat: az elveszettet, a hiányzót, a helyre-nem-állíthatót hangsúlyozza, a múltban tovatűnt „aranykort” láttatva. Ez az emlékezetkonstrukció éles határvonalat húz múlt és jelen közé, egy cezúraszerű (akár traumatikus) törésvonal mentén a két idősík közötti értékkülönbséget jeleníti meg. Példaként szerepeljen erre Vajda János – még nem citált – P* S* versei olvasásakor (1858) című rövid elégiája teljes terjedelemben:

 

 

A költemény egy olvasásélmény látszólagos paradoxonára épül. A lírai beszélőből két ellentétes reakciót, „búsulást” és „nevetést” vált ki a Petőfi-versek olvasása. A búsulásra késztető (feltehetően szomorú) verseket olvasva azonban mégsem sír a beszélő, míg a jókedvű költemények könnyekre fakasztják. Az ellentmondást a vers világában jelentkező időviszony magyarázza: az idő múlása a lírai szubjektum számára értékveszteségként jelentkezik, ezért a „szép múlttal” (azaz a jelen hiányaival) való szembesülés könnyekre fakasztja a Petőfi verseit olvasó ént. (Vajda költeménye egyébként azért is figyelemre méltó, mert a nemzeti panteonizációhoz vagy az irodalmi kánonfolyamatokhoz való kapcsolódás helyett a személyes emlékezet privát folyamatait viszi színre – egyedüliként azok közül, akik nem voltak Petőfi személyes hozzátartozói.)

 

 

A folytatásban mutatkozik meg igazán az emlékezet megalapozó jellege. Némileg ellentmond az előző strófa állításainak, hogy a lírai beszélő immár a sírban tudja a költőt, kinek „bódító” hatása rajta, a költőutódon jelentkezik. Mint azt az intertextuális cím jelzi, ő reprezentálja és közvetíti a korábban Petőfi (leginkább) népies dalaiból áradó, a részegség élményével jelölhető – a Bach-korszak végére már meglehetősen anakronisztikusnak minősíthető – költészetideált.

 

 

A Petőfiről szóló versekben javarészt a megalapozó emlékezet hajtóereje munkál. Ez vélhetően a gyász természetéből következik, hiszen a halállal való találkozás során ugyan (értelemszerűen) a megszakítottság mozzanata jelentkezik, ám az önnön mulandóságára eszmélő, továbbélni (továbblépni) kényszerülő szubjektumban éppen a kontinuitás igénye fokozódik. Ilyen esetekben a költő emlékezetét interiorizáló, a maga totalitása alá rendelő lírai beszéd a gyász fájdalmait enyhítő vigasztalás (konszoláció) és dicsőítés (laudáció) hangján is szólni képes. A múlt és a jelen közötti harmonikus kontinuitás megvalósítása azonban kihat a költemények affektív teljesítményére is. Mivel a lírai én a folytonosságlátszat igénye (illetve a halál bizonytalansága) miatt nem jelzi, tagadja vagy gyakran a halál faktumából kiindulva meghaladni próbálja Petőfi jelentől való permanens távolodásának tényét, akárcsak a megszólítás és a prozopopeia esetében, a költő reflektálatlan tárgyiasítása jelentkezik kockázatként, mely hamar kioltja e látványos kitárulkozások és hangzatos kinyilatkoztatások evokatív erejét. „De te örökké égsz – olthatlanúl, / (…) éj rád soha nem borul.”6

Általánosan elmondható a Petőfit ábrázoló versek korpuszáról, hogy a költemények, alkalmazzák bár az emlékezés panaszkodó, vigasztaló, perlekedő vagy dicsőítő szólamát és toposzkészletét, általában mégsem vetnek számot a költői dikció feltételeivel: mediális (és fiktív) körülményeivel, tropológiai megoldásaival, a megszólítás, az arc-hang- és maszkadás és a létrehozott mnemológiai konstrukciók diszkurzív és poétikai vonatkozásaival. Így Petőfi a nemzeti-társadalmi és irodalmi-kanonikus emlékezet üres bálványaként a versek narcisztikus emlékezetébe záródik. Akár kérdésesnek tűnhet, hogy egyáltalán létrehozható-e olyan Petőfiről szóló költemény, melyet ugyan a megalapozó emlékezet mitomotorikája, az emlékezés és a gyászföldolgozás lírai megjelenítésének igénye működtet, mégsem fullad ki a hagyományos frázisokban, s el tudja kerülni a műfaji-tematikai konvencióba kódolt csapdahelyzetet, azaz az eltűnt Petőfi interiorizáló tárgyiasítását, idealizáló bekebelezését.