Annak ellenére, hogy tudjuk, hogy korunkra nem jellemző az egészséges család, jó, ha a háziorvosnak van egy egészséges családképe. Nemcsak Magyarországon sok a válás, egyszülős gyermek, úgynevezett csonka család. Nemrégiben Franciaország magyar nagykövete mondta el nyilatkozatában, hogy Franciaországban a gyermekek fele házasságon kívül születik. Egyes statisztikai adatok szerint a házasságok fele válással végződik. A háziorvosi praxisba 14 éves kortól kerülhetnek a gyermekek, illetve fiatalok, és jó, ha kezdettől tisztában vagyunk vele, hogy ez a fiatal rendezett vagy zilált családból került ki, – esetleg jó vagy rossz nevelőszülők, netán intézet vagy esetenként az utca „nevelte”. A háziorvos optimális esetben generációkat lát felnőni, és nagyon figyelemreméltó dolgokat vehet észre.

Egy fiatal nőbetegem anyját gondozta, aki sajnos zsarnok természet volt. Ízületi gyulladását, egyéb betegségeit, magas vérnyomását minden terhével lányára helyezte, aki a köteles gyermeki szeretet jegyében kiszolgálta „mártír” özvegy édesanyját. Aztán várandós lett házasságon kívül, s a mama minden erejével megakadályozta a házasságot, bár az ifjú apa szívesen alapított volna „normális” családot. A mama meghalt, a leánynak kislánya született. S a magára maradt fiatal nő majomszeretettel szerette kislányát, aki közben ugyanolyan terhesnek érezte édesanyja önző szeretetét, mint annakidején az édesanyja. Szemem előtt zajlottak a fiatal anya betegségei – a számos pszichoszomatikus betegség mellett a magas vérnyomás, cukorbetegség kialakulása után nőgyógyászati rosszindulatú daganata, utókezelése zajlott. Sajnálatos módon kialakult depresszióját már nem én kezeltem. Havonta gyógyszerlistával jelent meg, és kapcsolatunk is elromlott. Nálam panaszkodott és képtelen volt kiegyensúlyozott párkapcsolatban élni. Amikor 30 év után eljöttem a körzetből, váratlanul komoly ajándékkal lepett meg és egy levéllel, melyben ez állt: „…bár nem tudtam kifejezni hálámat és sokszor nem értettük meg egymást, hálás vagyok a Doktornőnek és gondolkoztam azóta azokon, amikkel megbántott.” – Amit mondtam: hogy ugyanolyan zsarnok a lányával, mint vele volt az édesanyja, nem tudtam megfelelően elmondani, de talán hosszú távon mégis érdemes volt.

Körzetemben számos alkalommal megfigyelhettem hasonló betegségek kialakulását, a családban ismétlődő betegségepizódokat. Egy másik anya-lány kapcsolatban az édesanya pszichoszomatikus betegségeinek kialakulása szemem előtt zajlott. Mintegy 15 év alatt számos orvosi kivizsgálásnak vetette alá magát, nyombélfekélye, mitralis prolapszusa, neurózisa és allergiája a felcseperedő leányban „a problémáktól a betegségbe menekülés” gyakorlatát kezdte kialakítani. A gyermekkortól allergiás leány beilleszkedési nehézségei munkahelyén, több nyelvvizsgája, diplomája ellenére is alacsony fizetése a mamában tragikus hatást váltott ki. Párkapcsolata rendezte végül is problémáját, – nemrégiben utcán találkoztam vele, s mutatta boldogan unokája fényképét. Érdekes módon nem esett szó allergiáról, egyéb problémáról. Úgy tűnt, az egész család lényegesen kevesebbet jár orvoshoz.

A fiatalkorúak egyéni problémáinak egy része – mint a fenti két esetből is látható – a családból származik. Harmonikus családban felnőtt gyerekeknek általában egészségesebb családképük van, az esetek nagyobb részében sikeresebb a párválasztásuk. Nagyobb szerepet játszik a másik nem, kamaszkortól az „igazi” megtalálásáig. Beszélni kell a nem kívánt terhességről, a szerelmi csalódásokról is. Ezek a problémák a háziorvosi gyakorlatban igen gyakran szomatikusnak tűnő panaszok formájában jelennek meg. A fiatal lányok indokolatlannak tűnő fáradtsága, álmatlansága, epigastriális fájdalma, fogyása mögött lehet pajzsmirigy túlműködés, vashiányos vérszegénység vagy kezdődő fekély, de akár szerelmi bánat, az óhajtott partner viszont szeretetének hiánya, aggodalom vagy nyugtalanság a pillanatnyi helyzete miatt. Nagy segítség ilyekor, ha az orvos ismeri a családot, a szülőket, a családi helyzetet. Igen gyakran jön tanácsért a beteg és ilyenkor fontos, hogy a háziorvosnak kellő empátiája, tapintata, szaktudása legyen. Az orvosi munka alappillére, hogy az orvos felismeri a súlyos, beavatkozást igénylő betegségeket és elindítja a hatékony terápiát. Ugyanakkor, ismétlődő panaszok esetén, ha a kivizsgálás során szervi háttér nem igazolódik, a pszichés háttértényezők szerepét is mérlegeli és segítséget nyújt a megoldásukban.

 

A párválasztás, szexuális problémák, gyermekvállalás, abortuszok, fogamzásgátlás kérdései a családorvos gyakorlatában igen gyakran, néha direkt, többször indirekt formában jelennek meg. Nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet az atípusos betegségtünetek, nem-típusos panasz esetében az életmód, életvezetés felderítésére. Ez kiindulópontja lehet a későbbi jó orvos–beteg kapcsolatnak is. Természetesen a beteg világnézetét, gondolkodását tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor megelőző, egészségnevelő feladatunk is van. A fiatalabb korosztálynál általában az egészséges, rendszeres táplálkozásra és a fizikai munkára, sportolásra érdemes a bármilyen okból rendelőnket felkereső fiatal figyelmét felhívni.

 

Fiatal, 28 év körüli nőbetegem, akit korábban nem ismertem, az egyik délelőtti rendelés utolsó órájában keresett fel. „Doktornő, szeretném megkérni, hogy vegyen föl táppénzre, mert holnap abortuszom lesz, és nem akarom, hogy a munkahelyem csámcsogjon rajta.” Ebben az időben, mintegy 10 éve, a táppénzes igazolásra rá kellett írni a diagnózist is, így a munkahelyi bérszámfejtő tudta, hogy a dolgozó mért nem ment be dolgozni. Rákérdeztem, hogy miért, hogyan. Alapjában véve nem tartozott rám, hogy miért nem kívánta a gyermeket megtartani. Ezt ki is fejezte, mikor közölte: „Semmiképpen nem kell a gyerek, mert válófélben vagyunk a férjemmel.” Minthogy tovább nem beszéltünk, még annyit mondtam: „Maradjon otthon egész héten és feküdje ki, felveszem egész hétre. … egyébként én a maga helyében elmondanám a férjemnek, mégis övé is az a gyerek.” – Beszédesen nézett rám vissza az ajtóból, azt hiszem, nyomdafestéket nem tűrő dolgokat gondolt véleményemről, és diadalmasan vitte a táppénzes igazolást. Ennyi. Két évvel később a beteglátogatás közben az utcán látok egy fiatal nőt, gyerekét sétáltatja. Akkoriban már mindenkinek köszöntem a körzetemben, neki is odaszóltam, amikor ő rám köszönt: „Milyen szép ez a kisgyerek!” Mosolyogva válaszolt”: „Igen, és ezt a Doktornőnek köszönhetjük!” „???” „Nem tetszik rám emlékezni? Abortuszra készültem, és a Doktornő azt mondta: Beszéljek a férjemmel. Aznap este megmondtam neki, és azt mondta: várjak még egy napot, aztán még egy hetet, aztán már ki is jöttünk az időből. Közben rendbejött a házasságunk.” Hát ennyi. Ha az ember odafigyel, ha nem is jellemző gyakorisággal, de ilyen mesebeli történetek is előfordulnak egy hosszú ideig praxisban töltött orvosi életben.

A fiatalkor másik nagy problémaköre a munka-, illetve pályaválasztás. Itt nem annyira kérdeznek minket, hanem inkább a rossz választás kudarcélményeivel találkozunk emésztési zavarok, ingerültség, kedélybetegségek formájában. Kezdhetnénk talán az iskoláskor „sumák” igazolásaival. Előfordult gyakran, hogy a gyermek nem megy be iskolába. Középiskolás korban néha napokig tartó az iskolakerülés, melynek hátterében rossz társaság, ivászat húzódik meg. Gyakran a szülő tudta nélkül drogos bandába kerül a fiatal, különösen akkor, ha munkahelye nem igazán kötötte le, és nem volt kenyérkereseti kényszerben, könnyen elkóborolt.

Fiatalkori krízisszituációra sajnos Magyarországon is kell gondolni drogfogyasztás miatt. Családi tragédiák okozójaként láttam két fiatalt: a 26 éves lány kereskedelmi dolgozóként szépen és örömmel végezte munkáját, „gyűjtögette” keresetét, mígnem elkezdett kölcsönöket kérni, előbb szüleitől, miközben nálam megfázás, gyomorrontás miatt jelentkezett táppénzes igazolásokért. Aztán sírva jött be édesanyja: már otthagyta munkahelyét, „furcsa”, hosszú hajú, hangos fiatalok jelentek meg vendégként a lakásban. Két évig csináltuk végig vele az intézetből-intézetbe felvételt, míg végül sikerült drogmentesíteni. Aztán elköltöztek vidékre, mert Budapesten „nem tudnak megszabadulni a bandától”.

A 20 éves fiút már betegen ismertem meg. Szülei nem igazán tudták kezelni a problémát. Vergődések a XIII. kerületi drogambulancia és az otthoni „őrzés” között fémjeleztek hosszú éveket. A mama leszázalékoltatta magát számos, egyértelműen pszihoszomatikus betegsége miatt. Amikor eljöttem a körzetből, megnyugtatónak látszott az a megoldás, hogy apja odavette magához a vállalkozásába rakodómunkásnak. Elképzelhető, hogy a pszichiátriai kezelés mellett rendeződött a helyzet.

Gyakori, hogy a fiatal tragédiának éli meg, hogy nem azt csinálja, amit szeretne, nem vették fel az egyetemre, rossz a főnöke, vagy nem eleget keres. Itt sokszor a képességek és lehetőségek közötti diszkrepanciáról van szó, vagyis nem látja valaki, hogy ő mire képes, hogy tehetsége nincs vagy nem eléggé szorgalmas, vagy egyszerűen olyan a környezet, hogy nem tud érvényesülni. Ilyen problémák különösen gyakran húzódnak meg fekély-betegség, reflux, pánik-szindróma, székelési zavar, vagy migrénes fejfájás hátterében. Itt is mindig szem előtt kell tartanunk a túlzott indokolatlan orvosi vizsgálatok és a valódi betegségek elbagatellizálásának kettős csapdáját. Mindenesetre jó, ha az orvos ismeri az egyes életkorok krízishelyzeteinek szerepét a betegségek kialakulásában.

Vannak „idős fiatalok” és „fiatal idősek”. Az évek során az orvos megtapasztalja a rendelőben, hogy sokkal inkább a megelégedettség, munkájának eredményessége és a jól sikerült társas kapcsolat teszi a 35-40 éves embereket fiatallá. Amikor a beteg belép a rendelőbe, ápoltsága, harmonikus öltözéke, megnyerő hajviselete teszi az orvosra az első benyomást. Ne felejtsük el, hogy a háziorvos sokkal inkább „egészségcentrikus”. Hat rá is a média, amikor a beteg belép a rendelőbe azzal, hogy „Doktornő, stresszem van” – s amikor rákérdezek, hogy „és milyen színű, milyen alakja és hány lába van?”, mindketten elnevetjük magunkat, és sokkal hamarabb kialakulhat egy olyan kapcsolat, melyből könnyen eldönthető, hogy az egyén frusztrált vagy helytelen életmód következtében nem találja a helyét a világban, avagy komoly, továbbvizsgálandó, szervi eredetű, kezelendő betegsége van. Ha van rá mód, elmondom betegeimnek, hogy három dolog van az életben: kellemetlenség, baj és tragédia. Ezt a hármat nem szabad összetéveszteni. Szükséges, hogy – ha nem is éppen egy influenzajárvány közepén, 40–70-es létszámú betegrendelésen –, de egyszer-egyszer elbeszélgessünk a beteggel életmódjáról, bánatáról, öröméről, mely sokszor összefügg pszihoszomatikus betegségek kialakulásával. Tudom ajánlani elolvasásra, betekintésre régebbi orvosok könyveit. Így pl. Magyar Imre „Belgyógyászat”-ában egy-egy betegséggel kapcsolatban röviden, tömören és nagyon jellemzően írja le a szobába belépő beteg arckifejezését, testtartását. Nemcsak a fájdalomkerülő tartás, de a keserű-savanyú ábrázatú, fekélyes, rossz emésztésű beteg arckifejezése, az adiposus, hypertoniás mosolygó diabéteszes is „irányít” rápillantásra, vagy a májbeteg „semmi sem jó” arckifejezése vagy az uraemiás „szürkesége”.

Felfigyeltem arra, hogy a 40 és 60 év közötti betegek között kerül felírásra a legtöbb nyugtató és altató, például 2007-ben egy ezer beteget ellátó körzetben 0,25 mg-os Frontint szedett 91 beteg, míg ez egy év után szinte megkétszereződött. Hasonló feldolgozásokat több helyen olvashatunk, ami megkérdőjelezi, hogy az életproblémákat nyugtatók és altatók helyett nem inkább kellő anamnaezis-felvétellel és egészségneveléssel kellene helyettesíteni. A felmérések Andaxinra, Eunoctinra is vonatkoztak.

A 35–60 éves kor a világstatisztikák szerint is a cukorbetegség, a magasvérnyomás-betegség és a daganatos betegségek leggyakoribb előfordulási időszaka. Ha ilyen korú egyén lép be a rendelőbe, feltétlenül végezzük el a más fejezetekben részletezett, korrekt szűrővizsgálatokat! Az anamnézisfelvétel, a megjelenés a fentiek alapján már „íratja velünk” a rutin laborvizsgálatok mellett a nőgyógyászati, urológiai szűrés beutalóit. Emésztőszervi panaszoknál különös tekintettel a nehezen felismerhető vastagbél- és hasnyálmirigy-daganatra, alapos rákérdezést és folyamatos megfigyelést igényel az egyénnel való foglalkozás. Volt egy 34 éves nőbetegem, aki teljesen ápolatlan hajjal, ócska ruhában, félretaposott cipőben jelent meg, és semmitmondó panaszait tragikusan adta elő, vizsgálati leletei negatívak voltak. Kiderült, hogy szeretet nélküli családban nőtt fel, munkahelyén éppen megszabadulni igyekeztek tőle. Hetvennégy éves nőbetegem özvegyen ugyan, de vidáman, rendezetten él, idősek klubjába és kirándulni jár, járatos a világ dolgaiban, és frizurája ragyogóan rendezett. Számára ünnep, amikor a havi orvosi ellenőrzésre és gyógyszerfelírásra jelentkezik. Szívesen gondolok vissza arra a fiatal anyukára, aki 18 éves fia vitorlásversenyének igazolásához „csak egy pecsétet” kért. Rosszallotta, hogy (igazából megérzés alapján) ragaszkodtam egy laborvizsgálathoz, és a 100 (!) mm/h vörösvérsejt-süllyedés vezetett egy még éppen operálható vesedaganathoz. A fiú ma is él, versenyez.

A WHO korábbi meghatározásában a 61–70 év közöttieket időseknek, a 71–80 éveseket öregeknek nevezzük. Ezen betegek 80%-a polimorbid, kisebb vagy nagyobb mértékben hypertoniás, elhízott! Ezek a betegek teszik ki gondozottaink nagy részét. Vigyáznunk kell, hogy milyen mértékben tudjuk valóban gondozni őket, nagyon fontos, hogy egyéni legyen a nekik adott tanács, gyógyszer, értékeljük, ha sikerül jól beállítani vércukrukat, vérnyomásukat, koleszterin értéküket. Kardiológiai vizsgálatokat akkor is meg kell velük beszélni, ha nem kérik vagy nincs idevágó panaszuk. Ezek a betegek néha nehezen elviselhetők, főleg fiatal orvosok számára. „Fáj az élet.” „Rossz minden.” „Szeretném már befejezni.” Ezek a depressziós kijelentések és panaszáradatok nem feltétlenül antidepresszánst, pszichiátriai gondozást igényelnek. A háttér sokszor az egyedüllét, indokolt félelem a magánytól.

Meglepetések is érik az embert. Fiatal rezidensem alaposan megvizsgálta általam már sokszor látott 72 éves betegemet, és operálható sigma-tumort talált, a műtétet is megszervezte, a daganat eltávolítása után a beteg minőségileg is jobb életet élt. Levonandó következtetés többek között számomra az is volt, hogy az orvost nevelni kell (illetve magunkat neveljük) saját mentálhigiénénk ápolására. A friss gondolkodás, pihenés, érdeklődés minden egyes beteg iránt feltétlen szükséglet egy családorvos munkájában. Másik halni akaró betegem megmosolyogtató kérése: „Doktornő, annyi mindenen mentem keresztül, nem adhatna nekem valamit, amivel befejezem?” Majd néhány mondattal később: „és kaphatnék abból a kis piros injekcióból?” B12-vitaminra gondolt. Ma is él, 94 éves, találkoztam vele az utcán.

 

Az egyénnel, és mai válságos társadalmunkban is minden betegünkkel, szaktudásunk birtokában, egyénileg kell foglalkozni, és betegségének megfelelő kezelése mellett hozzá kell segíteni az ő lehetőségei melletti öröm, optimizmus megtalálásához. Ehhez kell tudatosan nevelnie magát az orvosnak is.