A tartósan ágyhoz kötött beteg otthoni gondozása ugyanakkor nagy terhet ró a családra, hiszen valakinek otthon kell maradnia, aki esetleg így kieseik a család jövedelemszerző tevékenységéből. Az ápolást végző családtagon mind pszichésen, mind fizikailag is nagyobb a nyomás. Ehhez hozzájárul még a beteg romló állapota miatti kétségbeesés, a jövőtől való félelem, hogy lesz vége, mint lesz vége, sokat fog-e a beteg szenvedni és mi lesz a halála után. Azokban a családokban, ahol nyílt a kommunikáció és a beteg beleegyezésével szabadon beszélhetnek a betegségről és az elmúlásról, mindenképpen könnyebb a helyzet, általában a család megoldja a felvetett problémákat. Ha a beteg zárkózott, magába forduló és nem lehet betegségről és halálról beszélni, akkor a családtagok általában igénylik, hogy külső személlyel beszélhessenek félelmeikről, és a háziorvosnak ezekben a kérdésekben is segítséget kell nyújtania. A beteg otthoni látogatásakor, mely állapottól függően történhet először hetente, majd néhány naponta, a végén pedig naponta, az ápolást végző hozzátartozót is meg kell kérdezni, hogy nincsenek-e fájdalmai az emelgetéstől, van-e valamilyen kérdése a betegséggel kapcsolatban. Érdemes tapintatosan a haldoklásra jellemző tünetekről is beszélni, és felkészíteni a családot erre a folyamatra is. A beteg személyisége is változhat a folyamat előrehaladtával, egyes személyiségjegyek felerősödhetnek, mások elveszhetnek, a beteg befelé fordulóvá, „szekánttá”, csendesebbé, vagy utolsó fellángolásként tervezgetővé válik. Az ilyen változások elviselésére is fel kell készíteni a családot. Két lelki jelenség, védekező mechanizmus szokott gyakran előfordulni ezekben a kapcsolatokban, melyről szintén beszélni kell a hozzátartozóval. Az egyik az átfolyás jelensége, mely során a hozzátartozó a szenvedő ember érzeteit, tüneteit, fájdalmait kezdi magán érezni, és ez megrémiszti. Ilyenkor meg kell nyugtatni, hogy a szoros lelki kapcsolat következménye az, amit érez, és neki nincs olyan betegsége. A másik jelenség, ami meg szokta nehezíteni az ápolást, az a projekció, mely során a beteg rossz érzéseit, negatív gondolatait, vágyait a környezetébe vetíti ki, ezáltal saját pozitív önértékelése megmarad. Lefordítva a jelenséget, gyakran tapasztalható, hogy a betegek éppen a hozzájuk legközelebb állókkal, az őket ápolókkal a „legkomiszabbak”, megvádolják őket különböző igaztalan dolgokkal, melyeket nehéz elviselni. Ha felkészülhet a jelenségre a családtag, valószínűleg könnyebben fogja elfogadni.