Egyszerűbb beszélni a sikerek feldolgozásáról. Meg kell tanulnunk sikereket feldolgozni úgy, hogy közben érezzük korlátainkat is. Tudni kell, hogy sikereink sokszor nem személyes érdemeink, hanem mások segítettek hozzá vagy véletlenül alakultak kedvezően a dolgok. Ma az orvoslás általában csapatmunka. Egy diagnosztikus és terápiás folyamatnak van egy karmestere, de a betegséget a laboratórium orvosa, a radiológus, sokszor a patológus véleménye alapján mondja ki egy orvos, a társszakmák orvosának tudása nélkül nem lehetett volna felállítani egy diagnózist, meghatározni egy terápiás tervet. A siker egy szerencsés kimenetelű betegség után nem egy emberé, hanem az ellátó team minden résztvevőjéé. A családorvos is asszisztensekkel dolgozik, és naponta támaszkodik a radiológus, az ultrahang diagnosztika orvosa, a laboratórium orvosa és más szakmák orvosainak segítségére. Az ő munkájuk elengedhetetlenül fontos, ha tehát valamiben sikert érünk el, ők is részesei ennek.

 

Előfordul, hogy egy betegséget nem ismerünk fel. Ennek több oka is lehet: tévedhetünk a betegség tüneteinek felismerésében. Előfordul, hogy a beteg félrevezet, vagy nem kooperál. Sokszor a kudarc oka a felületes vizsgálat vagy a vizsgálat elmaradása. Ez ellen a legtöbb, amit tehetünk, hogy mindig minden beteget gondosan vizsgáljunk meg, és mindig gondolkodjunk el azon, milyen betegségei lehetnek. Ebben is van néhány buktató:

 

Kétségtelen, hogy idősebb embereknek sokkal gyakrabban van komoly betegségük, de ettől még fiatal is lehet komoly beteg. Ebben csak a személyes tapasztalat segít, illetve mások tapasztalatának elfogadása. Fiatal betegnek is lehet például tüdőembóliája, ami fulladást okoz. A legtöbb gyermekkori hasfájást bélférgesség, a vérben aceton felszaporodás, gyomorsav-hiány vagy egyéb banális betegség okoz, de orvosi pályám során találtam már 16 éves fiatalon gyógyíthatatlan betegséget, Hodgkin-kór nevű nyirokcsomó daganatot. Ennek a reális gyanúját egyszerű fizikális vizsgálattal fel lehetett vetni. A fiatalember hasi fájdalom miatt jelentkezett. A fiatal is lehet beteg, mindig gondosan meg kell vizsgálni.

 

Van, aki ha kell, ha nem, állandóan orvoshoz jár. Az orvosok nagy keresztje az ilyen típusú beteg. Rendszerint semmi újabb baja nincs, a régi bajai egyensúlyban vannak, azokkal nincs különös teendő. E típusnak iskolapéldája a carcinofobiás beteg, aki betegesen fél attól, hogy neki rákos daganata lesz. Az igazság az, hogy a carcinofobiás betegek legtöbbje rákos betegségben hal meg. Nagyon nehéz megmondani a néhány hetente jelentkező betegnél, hogy mikor melyik daganatos tünetét kell komolyan értékelni, de figyelmen kívül hagyni azokat biztosan súlyos hiba.

 

Főleg a rendelőbe gyakran járó krónikus betegeknél a tényleges betegvizsgálat sokszor elmarad vagy teljesen felületes. Bármilyen hihetetlen, a fenti rövid mondatot saját fülemmel hallottam egy családorvosi rendelőben. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a beteget a tőle elvárható gondossággal vizsgálta meg ezután a doktor. A krónikus betegségek folyamatos, éveken, évtizedeken át történő kezelését, gondozását nehezíti, hogy az esetek jó részében nem találunk új elváltozást. Ez azonban nem mentesít a gondos betegvizsgálat kötelezettsége alól, újonnan megjelenő tünetekre is figyelve.

 

Ma, az Internet világában a betegek jó része előre megnézi, mi baja van és lényegében annak megerősítését várja az orvostól. A baj csak az, hogy másképp értékel egy tünetet egy beteg, aki saját magán látja, érzi a kóros elváltozást és másképp az orvos. A medicina komoly tudomány, aki abból egy-egy apró részletet ragad ki különösebb orvosi tapasztalat nélkül, könnyen mellékvágányra jut. Néha különleges türelem kell ahhoz, hogy a beteget a saját érdekében visszatereljük az ellátórendszer korlátai közé.

 

Minden orvosi beavatkozásnak kockázata van. A legegyszerűbbnek hitt gyógyszer is okozhat allergiás reakciót, egy mindennapos injekció beadása is kiválthat nem várt mellékhatást. Az orvostudományban egy kezelés, műtét stb. rizikóját %-ban adjuk meg. Igen, de akinek valamilyen szövődménye lesz a kezeléstől, annak az 100%-os előfordulás és nem nagyon nyugtatja meg, hogy rajta kívül még nem sok embernek van ilyen szövődménye. Ezekről a várható szövődményekről, kockázatokról egyrészt a beteget előre tájékoztatni kell, másrészt mindent meg kell tennünk a szövődmények okozta negatív hatások enyhítésére, megszüntetésére. Sok olyan kezelés létezik, ahol a beteget fel kell világosítani, majd a kezeléshez írásos beleegyezését kell kérni. Ha elmarad a felvilágosítás, a beteg a döntésével lényegében magára marad és kósza hírek, a bulvár-média és ismerősök tanácsai alapján, és nem a valóságot jól ismerő orvos véleménye alapján dönt. Ennek a folyamatnak bizalomhiány lesz a következménye.

 

Az orvosi munka során nem ritka, hogy gyógyíthatatlan betegséget találunk. Ennek megfelelő kommunikációja egyrészt a beteg felé, másrészt a család felé különösen fontos tevékenység, ahol nagyon sokat tud az orvos segíteni a betegség elfogadásában és nagyon sokat tud ártani, ha ezt rosszul teszi. Általánosan elfogadott technika nincs, minden embert másképp lehet és kell megközelíteni, az azonban nagyon fontos, hogy az ilyen feladatra kellő időt és energiát kell az orvosnak szánnia. A legfontosabb, hogy nem lehet a betegnek hazudni, meg kell mondani az igazat, de az is nagyon fontos, hogy a valóság megismerése mellett azt is éreztetni kell a beteggel, hogy mellette vagyunk, ha betegsége gyógyíthatatlan is, tudjuk a fájdalmát csillapítani, tudunk megfelelő ápolást biztosítani stb.

 

A gondozás a háziorvos egyik alapvető fontosságú tevékenysége. Egy gyakran emlegetett statisztika szerint az átlagos háziorvosi praxisban kétszer annyi magasvérnyomásos beteg van, mint amennyiről tudunk. Az ismert betegek felét kezeljük, és a kezelt betegek fele kezelt célértéken, tehát az összes magas vérnyomásos beteg csak 12,5%-a tekinthető jól kezeltnek. Erre a statisztikára nem lehetünk túl büszkék. Egy-egy jól beállított magasvérnyomás általában 10-15 éves túlélést jelent a nem kezelt esetekhez képest.

 

Az orvosi tevékenység egyik legnehezebb része a hirtelen halál hírének közlése a hozzátartozókkal. Legyen ez baleset, vagy valamilyen betegség, mindenképpen nagyon nehéz jól megmondani, hogy valaki szeretett hozzátartozója meghalt.

Egyik idősebb családorvos kolleganőm – akitől nagyon sokat tanultam – egyszer azt mondta, minden betegemmel, akik meghaltak, én is meghalok egy kicsit. Ez igazi orvosi bölcsesség, ami valójában így van mindegyikünkben, de talán nem fogalmazzuk meg mindig. Minden halál kudarc, az orvostudomány lehetőségeinek vége. Vannak azonban gyógyíthatatlan betegségek, vannak előre nem látható hirtelen változások, ezek mind előrevetítik egy betegség kezelésének kudarcát.

Hogyan kell kudarcot kommunikálni a betegek felé? A beteg partnerünk az ellátás során, ne kezeljük felülről, lekicsinylően. Persze kommunikációnk a beteg és hozzátartozói felé a beteg értelmi szintjéhez kell, hogy igazodjon. A kudarcokat legtöbbször a betegek is látják előre, vagy legalábbis sejtik. Nagyon helytelen, ha erre nem hívjuk fel a hozzátartozók figyelmét. Egy egyszerű példa a sürgősségi betegellátásból: asthma cardiale: súlyos, de legtöbbször azért kezelhető betegség. Gyorsan, pontosan kell cselekednünk, ennek hatására a beteg állapota általában javul, de a szíve beteg marad a továbbiakban is. Helyes, ha ezt megmondjuk a hozzátartozóknak. Nem szerencsés a csodadoktor szerepet kialakítani magunk körül, aki csak jön, ránéz valakire, megmondja mi baja, ad egy-két injekciót és minden jóra fordul. Meg kell mondanunk egy betegség kockázatait, várható hosszú távú eredményeit is. Ha ez nem ítélhető meg azonnal, akkor a várható lehetőségeket. Például újraélesztett beteg: a sikeres reanimáció a legnagyobb orvosi sikerélmények közé tartozik, azonban nem árt tudni, hogy az agy oxigénhiányos percei bizony előfordul, hogy tartós szellemi károsodást, néha akár egészen furcsa személyiségzavart okoznak. Ez a reanimáció után azonnal nem állapítható meg, sokszor csak pár hónap után alakul ki a végleges kép. Nem jó, ha erről nem beszélünk a hozzátartozókkal.