Mint minden művészet, az orvoslás művészete a személyiség titka. Ebben az értelemben tehát nagyon egyéni. Van ugyanakkor egy másik vetülete is, ez a beteg emberrel való törődés. A laboratóriumi technológia legkifinomultabb alkalmazása és a legújabb kezelési módszerek alkalmazása önmagában nem tesz jó orvossá. Szakmailag jónak lenni és a betegekkel törődni tanulható képesség. Az orvos szakmailag és tudományosan tökéletesen, de mégis érzéketlenül diagnosztizálhat betegségeket, írhat fel gyógyszereket. A beteg állapota javulhat, meg is gyógyulhat, mégis elégedetlennek érezheti magát. Gyakran teszi fel a kérdést ilyenkor: „Törődik-e velem az orvos egyáltalán? Számít neki, hogy mi történik velem? A technikai képességeken túl tanúsít-e irányomban érzékenységet és együttérzést?” A beteg együttérzést, megértést akar és érdemel. Elvárja, hogy orvosa mint segítséget kereső, fájdalomtól, betegségtől, szenvedéstől menekülni vágyó egyénre nézzen rá. Érezni akarja, hogy legmélyebb gondolatait és szívből jövő érzéseit is bátran megoszthatja vele. Röviden: az orvosban bizalmas társat keres. Elvárja azt is, hogy ellá tása során mindenről felvilágosítást kapjon.

A segítséget kereső beteg a saját életét bízza orvosára. Az orvosnak meg kell becsülnie ezt a teljes bizalmat. A szakmai tudás és tapasztalat önmagában nem elég. A betegnek éreznie kell, hogy orvosa nemcsak egy esetet lát benne, hanem mint emberre néz rá. Az orvosnak pedig meg kell értenie, hogy szakmailag sokkal előbbre jut akkor, ha a „humanitás” irányába téved. Az orvosban meg kell lennie a beteg szükségleteinek kielégítésére és hosszú távú gondozására irányuló szándéknak. Ez utóbbi elkötelezettség a diagnózis felállításán és a kezelés befejezésén túl is folytatódik. A betegnek akkor is szüksége van orvosára, amikor a vizsgálati eredmények megérkeznek. Segítségre van szüksége betegségének megértéséhez, a családi viszonyainak megfelelő alakításához, és szüksége van valakire, aki meghallgatja őt amikor a legjobban szenved. Gyakran szorulnak segítségre a szakorvosi konzílium tekintetében, valamint a családi és egyéni konfliktushelyzetek megoldásában, sokszor a szociális ellátáshoz is. Így különösen nehéz lehet az idősek, a törékeny, a másoktól függő, a rokkant vagy érzékszervi károsodásban szenvedőkkel történő foglalkozás. Ilyenkor lehet igazán megtanulni azt, hogy mit jelent magunkból adni valamit. Megtapasztalhatjuk, hogy a betegeink a mi legjobb tanítóink.

Az emberies megközelítés érdekében az orvosnak a beteg iránt őszinteséget, megbecsülést és együttérzést kell tanúsítania. Az elérhetőség, az őszinte aggodalom, a beteg felvilágosítására szolgáló ráfigyelésnek készsége a kultúrában, életstílusban, attitűdben különböző betegekkel szemben tanúsított előítéletektől mentes megközelítés csak néhány olyan tulajdonság, mely az emberies orvost jellemzi. Minden orvos találkozik erős negatív vagy pozitív érzelmi választ kiváltó beteggel. Ezekben a helyzetekben, az ilyen betegekkel szemben szigorú önfegyelmet kell gyakorolnunk, úgy, hogy mindig a beteg legjobb érdeke legyen az, ami elsődlegesen motiválja gondolatainkat és cselekedeteinket.

A betegellátás fontos szempontja az életminőség („quality of life”) meghatározása. Ezt a szubjektív megközelítést a betegek legtöbbje igen nagyra tartja. Ez a megközelítés megköveteli a beteg részletes, közvetlen ismeretét, melyet csak a teljesen szabad akaratból adott, sietségtől mentes, és gyakran ismételt beszélgetéssel lehet megszerezni. A betegirányító rendszerekben az egy betegre fordítható idő korlátozottsága miatt ez különösen nehezen érhető el. A klinikai orvos mindig versenyt fut az idővel, de arra mindig kell legyen időnk, hogy megértsük a beteg elsődleges szempontjait, az ő nézőpontjából tekintve.

A jelen „techno-medicina” korában az orvosnak a beteget nem mint „esetet” vagy mint „betegséget” kell látnia, hanem olyan egyénként kell rá tekintenie, akinek problémái túlságosan is gyakran túlmutatnak a puszta fizikális panaszokon. Az orvosnak meggyőződést és megerősítést kell sugallnia, de sohasem lehet arrogáns. A melegséggel és nyitottsággal társult szakmai hozzáállás nagyban oldhatja a szorongást, és a kórtörténet teljes feltárására ösztönözheti a beteget. A beteg attitűdjétől függetlenül az orvosnak figyelembe kell vennie azt a környezetet, amelyben a betegség kialakul – azaz nemcsak magát a beteget, hanem családi, szociális és kulturális hátterét is. Az ideális orvos–beteg kapcsolat alapja a beteg alapos ismerete, a kölcsönös bizalom és a kommunikációs képesség.

Figyelemmel kell arra is lenni, hogy a rendelő, de még inkább a kórház félelmet keltő környezet. Sokak számára stresszhelyzetet jelent a rendelésre várakozók nagy száma és az, hogy láthatóan sokan szenvednek közülük. A kórházban fekvő beteg gyakran légáramlatok, nyomógombok és fények között találja magát, testébe csöveket és drótokat helyeznek, és az egészségügyi személyzet számos tagja, nővérek, segítők, orvosok, asszisztensek, gyógytornászok, orvostanhallgatók, konziliárius orvosok hada veszi körül. Speciális vizsgálóhelyiségekbe vihetik, ahol pislákoló fények, különös hangok vannak és a személyzet idegen. Kénytelen megosztani a kórtermet másokkal, akiknek szintén megvannak a maguk egészségi problémái. Nem csoda hát, hogy a betegek sokszor elvesztik a realitásérzéküket vagy önuralmukat. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetben az orvos önuralma, és a beteggel fennálló jó személyes kapcsolata segíthet legyőzni a nehézségeket.