Mielőtt az ingerület a kamrára terjedne, a kamrai felszínt homogén módon pozitív töltések borítják, feszültségkülönbség nem áll fenn. Az integrálvektor nagysága zérus, így mindhárom elvezetés az izoelektromos vonalban van, amely a PQ-szakasz végét jelenti (2.12. ábra (A)). Az ingerületnek a kamrára történő terjedésekor először a szeptum bal oldalát aktiválják a bal Tawara-szárból eredő rövid Purkinje-rostok, majd az ingerület a szeptum izomzatán keresztül terjed át a jobb oldalra. A jobb Tawara-szárból csak a csúcs környékén erednek Purkinje-rostok. A szeptum kezdeti aktiválódásakor tehát az integrálvektor a szeptum bal oldala (a negatív töltések súlypontja) felől jobbra, fel és hátra (a pozitív töltések súlypontja) felé irányul (2.12. ábra (B)). Tekintve, hogy a végtagi elvezetésekkel csupán a frontális síkban vizsgálunk, ennek az integrálvektornak csupán a jobbra és felfelé irányuló komponensét vesszük figyelembe. Az integrálvektor az I. és II. elvezetésben negatív, a III. elvezetésben pozitív vetületet ad. A vetületeket felmérjük nagyság és irány szerint a regisztrátum három elvezetésének izoelektromos vonalára, és közben annyit haladunk időben előre, amennyi időt a szeptum ingerületvezetése igénybe vett.

Az ilyenkor – jelenleg az I. és II. elvezetésekben – megjelenő negatív kitérés a Q-hullám. A következő vizsgált időpillanatban az ingerület már végighaladt mindkét kamra endocardiális felszínén, és a kamraizomzaton keresztül az epicardiális felszín felé halad. Az integrálvektor, amely a szeptum közepe tájáról a szívcsúcs felé irányul, ekkor maximális nagyságot ér el, mert a negatív és pozitív töltések közel azonos számban vannak jelen a felszínen (2.12. ábra (C)). Az integrálvektor mindhárom elvezetésben pozitív vetületet ad; ez a nagy amplitúdójú, pozitív kitérés az R-hullám. A következő vizsgált időpillanatban az ingerület már a teljes kamraizomzatot aktiválta, kivéve a bal kamra legnagyobb tömegű hátsó basális részét (2.12. ábra (D)). Az integrálvektor ekkor balra, fel és hátra irányul, amelynek következtében az integrálvektor pozitív vetületet ad az I. és negatív vetületet a II. és III. elvezetésekben. Az ekkor megjelenő negatív kitérés az S-hullám. Végül a teljes kamrafelszín depolarizálódik (2.12. ábra (E)), és a felszínt homogén módon negatív töltések borítják, azaz töltéskülönbség nincsen, így az integrálvektor amplitúdója nullára zsugorodik. Az EKG-görbe visszatér az izoelektromos vonalba, amely az S–T-szegmentum kezdetét jelenti. Az illusztrált példán látható, hogy nem minden elvezetésben jelenik meg a negatív Q- és S-hullám, de valamelyik elvezetésben mindig megjelenik.

A fenti példában a kamrai depolarizáció terjedésének öt jellegzetes időpillanatát választottuk ki. Természetesen az integrálvektor a depolarizáció során folyamatosan fennáll, és végponja egy hurkot ír le, amely a nulla helyzetből indul ki és oda tér vissza. Számítógép segítségével az integrálvektor mozgása meghatározható, és a mozgó vektor végpontja által rajzolt hurok leképezhető (2.13. ábra (A)).

A QRS-komplexumhoz hasonlóan a kamrai repolarizációs hurok, illetve a pitvari depolarizációs és repolarizációs hurkok is leképezhetők. Az így kapott görbe a vektorkardiogram, amely a tér mindhárom síkjában meghatározható. Egy időben komoly reményeket fűztek ahhoz, hogy a vektorkardiogram felvételével a szívizom kóros elektromos tevékenységének finomabb analízise válik majd lehetővé. Habár a vektorkardiogram a klinikai gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az EKG kialakulási mechanizmusának szemléltetésére kiválóan alkalmas. Az egyes elvezetésekben regisztrált EKG-görbék valójában a frontális vektorhuroknak a vetületei (2.13. ábra (B)).