Az eredeti unipoláris végtagelvezetések módszere a gyakorlatban nem vált be. Ennek az az oka, hogy például amikor a VR-elvezetésben a jobb kar potenciálját (JK) mérjük a referenciapotenciálhoz (JK+BK+BL) képest, akkor VR = JK – (JK+BK+BL) = – (BK+BL), vagyis a két másik pont potenciáljának az összegét kapjuk ellenkező előjellel, ahol nem az ellenkező előjel jelenti a problémát, hanem az, hogy az így mért potenciálkülönbség igen alacsony. Ha azonban a JK potenciálját a különbségnek csak az egyik oldalán vesszük figyelembe – úgy, hogy a referencia pont kialakításából JK potenciálját kihagyjuk –, akkor egy nagyobb, ún. megnövelt („augmented”) feszültséget (aVR) mérünk: aVR = JK – (BK+BL) (2.15. ábra (C)). Az aVR megnövelt feszültséget jelent a VR-hez képest, de nem a hagyományos végtagi bipoláris elvezetésekhez képest. Sőt, az aVR valójában nem is unipoláris elvezetés, mert a referenciaelektród nincsen nulla potenciálon. Az aVR jelentősége abban áll, hogy olyan tengely mentén méri a feszültségváltozásokat, amely tengely (az I. és II. tengely szögfelezője) a végtagelvezetések tárgyalása során eddig nem szerepelt (2.15. ábra (D)). Fenti gondolatmenetet megismételve a VL és VF vonatkozásában, az aVR-, aVL- és aVF-tengelyek az Einthoven-féle triaxiális rendszert egy hexaxiális rendszerré egészítik ki (2.17. ábra).

 

 

Az aVF-elvezetésekben regisztrált EKG-görbék hasonlóak a végtagi elvezetésekben kapott görbékhez, avval a különbséggel, hogy a kamrai depolarizáció során az aVR-elvezetésben egy nagy amplitúdójú negatív kitérés (negatív R-hullám) jelenik meg (2.7. ábra). Ennek magyarázata a következő: mint ismeretes, az R-hullám kialakulásakor az elektromos főtengely jobbról föntről balra és lefelé irányul, azaz a jobb váll negatív potenciálon van mind a bal vállhoz, mind a bal lábhoz képest. Az I. és II. végtagi elvezetésben a jobb váll elektródája az erősítő negatív bemenetére kerül, míg az aVR-elvezetésben, mint differens elektróda a pozitív bemenetére csatlakozik, így az R-hullám polaritása megfordul.