Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei

A trepanáció célja

Korábban azt állították, hogy a lékelés amulett nyerésére, sokak szerint mágikus, rituális okból, vagy a páciensek fogyatékossá, epilepsziássá tétele érdekében történt, ám szép számmal akadnak ma is, akik tagadják terápiás célját. Campillo (1984) többek között azt hozza fel érvül a gyógyító trepanációk ellen, hogy többségüket férfiakon és bal oldalon végezték. Szerintem éppen ez a terápiás beavatkozás egyik fő bizonyítéka, mert a szemtől szembe küzdelemben a (jobbkezes) ellenfél a koponya bal oldalán okoz sérülést. A másik véglet, amikor feltételezik, hogy valamilyen intracraniális betegség miatt végeztek műtétet (Juhász és mtsa 1971 agytumort vélnek felismerni a trepanáció hátterében). Nem gondolom, hogy a középkori sebészek koponyaűri elváltozásokat (agydaganat, epilepsziás góc, stb.) tudtak volna kórismézni. Anda (1951) vetette fel a buzogánysérülést követő lékelés lehetőségét és felhívta a figyelmet, hogy a kelevéz alakja és méretei teljesen azonosak Dél-Amerikában, Ausztráliában és a honfoglalás kori leleteken. Jorgensen (1988) mutatta ki, hogy a preinka buzogány tollának és a trepanált perui koponyák csonthiányának mérete (átlag 18 mm átmérő) megegyeznek. A kelevézzel ejtett impressziós koponyatörés mellett többnyire nincsen repedés a környező csontokon (Jorgensen 1988, Pap és Józsa 1991, Sanan és mtsa 1997). Andával (aki 58%-ban talált traumás jeleket) egyetértésben úgy vélem, hogy a koponyalékelések döntő többsége sérülés miatt történhetett, ám elképzelhetőnek tartom, hogy amikor az ellátás közben nem láttak impressziós törést, a műtétet folytatták és a fúrt lyukon, vagy csontlebeny eltávolításával, kiürítették az epiduralis vagy subduralis vérömlenyt. Részleges benyomatos töréskor általában nem végeztek trepanációt, talán a fejbőrt sem nyitották meg, ezek spontán gyógyultak (Pap és Józsa 1991).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero