Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei


A koponyatorzítás módszerei

A torzítás módozatait művészi alkotásokról és a még élő szokás alapján a 19. század végén kezdték osztályozni, Virchow négy, Gosse 16-féle eljárást állapitott meg, később öt alaptípusra redukálta felosztását, néhány módosítással ma is ezt használjuk (103. ábra).
 
104. ábra. a) A koponyáról készült arcrekonstrukció. b) Torzított női koponya. Kustár Ágnes munkája. 5. század, germán, 25-30 éves nő
 
  1. Vertico-occipitalis vagy occipitalis formát alkalmazták Peru, Brit-Columbia, Franciaország területén (Moss 1958). A nyakszirt meredeken, szinte az öreglik vonalában emelkedik, a homlok mérsékelten ellapult, a koponya 5–30 mm-rel rövidül, magassága és szélessége 5–15 mm-rel megnő, a szemüregek mélysége kisebb, a pars petrosa ellapul.
  2. Fronto-occipitalis torzításkor a homlok és nyakszirttáj egyidejűleg állandó erős nyomás és szorítás alatt áll, a koponya hossza csökken, magassága fokozódik. Leggyakoribb a Fekete tenger vidékén és hazánkban, de előfordul Észak-Amerika nyugati részén és Polinéziában is (Ubelaker 1978), közülük kerültek ki a Hippokratész leírta „makrocephalói” (104. ábra).
  3. Frontális deformáláskor csak a homloktájat szorították le anélkül, hogy a nyakszirti régióra ellennyomás kerülne. A közép- és északamerikai indiánok körében a legelterjedtebb.
  4. A lambdoid vagy bitemporalis torzításkor két oldalról komprimálták részlegesen, vagy teljes hosszában a koponyát.
  5. Annularis vagy cirkuláris torzításkor (104. ábra) körkörösen nyomták össze a koponyát, a kötést a fej-gerinci ízületnél indították, a fül fölött, vagy azt is bekötve a halánték, majd homloktájra, onnan az ellenkező oldalon ismét a kiinduló ponthoz vezették. A pólya szorítása miatt gyakran bemélyedés keletkezett a koronavarrat előtt. A felsorolt főtípusokon kívül számos variáns, „egyéni” torzítás is ismert.

Paleopathologia

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave