Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei


Csontvázmaradványok

A csontok és a fogak az emberi és állati szervezetek legellenállóbb, különleges kémiai felépítésű és biológiai szerkezetű szövetei. Számtalan csont- és fogmaradványt ismerünk az embert százmillió évekkel megelőző korokból, és ha nagy hézagokkal is, de nagyjából végigkísérhető az emberréválás több millió éves folyamata a vázleletek alapján. A tetem bomlása a környezeti hőmérséklettől függően, néhány hetet vagy hónapot vesz igénybe. Az eltemetés után kb. 10 évvel már valamennyi lágyrész megsemmisül. A temetetlen holtaknál ez a folyamat pár hónap alatt lezajlik. A haj 20–50 évig, szerencsés esetben akár évszázadokig is fellelhető. Az összes lágyrész és szőrzet elenyészését követően csak a csontok, fogak, valamint a szervezetben képződött meszes képletek maradnak meg. A csontok korhadását, pusztulását számos tényező, az elhunyt kora, tápláltsági állapota, betegségei, a csontok biológiai állapota stb. befolyásolja. Legfontosabbak mégis a környezet talajviszonyai, (homokos vagy agyagos, vegyhatása, sótartalma, a talajvíz mélysége és mennyisége) és az időjárási tényezők. A vázmaradványok kémiai összetétele megváltozhat, savanyú talajokban elmésztelenednek, porózussá válnak. Máskor ásványi anyagokkal, kovasavval telítődhetnek. A vastartalmú környezet és a humuszsavak elszínezhetik a maradványokat. A magzatok, csecsemők és kisgyermekek csontjai szerves anyagokban gazdagok, de ásványianyag-tartalmuk csekély, ezért viszonylag rövid idő alatt szétesnek. Az idős személyek sorvadt, mészszegény csontjai hamarabb porladnak el, mint a fiatal felnőtteké. A szeptikus betegségekben elhaltak rothadása gyorsabb, s ez a csontok korhadását is elősegíti. A pusztulás a kis csontokon (kéz- és lábujjpercek, nyelvcsont) kezdődik, majd a bordák, lapocka, medencecsontok enyésznek el. A hosszú csövescsontok, a koponya és a fogak a legellenállóbbak. Számos emberi és környezeti tényező (az eltemetés módja, a halál és temetés között eltelt idő, rovarok, rágcsálók, gyökérzet stb.) szintén befolyásolja a csontváz megtartottságát. Szerencsés esetben a magzatéi is jól megmaradhatnak, kedvezőtlen körülmények között pedig pár évszázad alatt elkorhadhat a felnőttek robosztus csontozata is.
A halottai eltemetését kb. negyedmillió évvel ezelőtt a neandervölgyi ősember kezdte, melléjük sírmellékleleteket is helyezett (Jóri 1970). Ettől a kortól napjainkig lényegében háromféle módon, mumifikálással, temetéssel és hamvasztással gondoskodtak halottjaikról.
A temetkezés a leggyakoribb eljárás, az elhantoltak maradványai szolgáltatják azt a hatalmas anyagot, amelyből világszerte a régmúlt korok betegségeire következtetnek. A csontmaradványokból meghatározható a nem, elhalálozási életkor, a rasszjelleg stb., alkalmas a szokások, életmód, tápláltsági állapot megválaszolására. Az emberi maradványok akár többszázezer vagy millió éve sek is lehetnek, ismerjük a H.habilis, H.erectus skeletonját, egyes betegségeit. Ahogyan közeledünk időben a jelenkorhoz, úgy nő a számuk, nagyobb tömegben az utóbbi 2000–3000 évben éltek leletei kerülnek elő.
A hamvasztásos (urnás) temetkezéskor a holttest elégetése alkalmával csak a csontok egy része semmisül meg. A hamvak között mindig marad több-kevesebb csonttöredék, ezeken gyakran állapítottak meg gyógyult törést, daganatáttétet, fogszuvasodást stb. (Grimm 1959), újabban pedig kidolgozták a DNS-elemzés módszerét is (Pusch és mtsai 2000). Hamvasztásos anyag paleopathologiai vizsgálatára hazánkban alig került sor (Nemeskéri és Harsányi 1968), ugyanis a Kárpát-medencében valaha élt népek elvétve végeztek hamvasztást.
Az ereklyék a római katolikus egyház felfogása szerint a szentek testének maradványai. A Reliquiae insignes (kiváló ereklyék) a szentek egész testéből állóak, vagy azok a nagyobb testrészek, amelyek abból a részéből származnak, amellyel a vértanúságot elszenvedte. A középkorban hatalmas ereklyegyűjtési láz és valóságos ereklyekereskedelem alakult ki, ennek nyomán a katolikus templomokban napjainkig óriási tömegű csontereklye található, a mumifikálódott Szent Jobbról pedig minden magyar ember tud. A szentek maradványainak paleopathologiai vizsgálata csak egyes kivételes esetekben történt meg (Michaelis 1930-31, Schultz 1982, Capasso és mtsai 1999), a magyarországi ereklyék vizsgálata pedig még várat magára.

Paleopathologia

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave