Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei

A heveny fertőző betegségek paleopathologiája

A vírusok és baktériumok által kiváltott heveny fertőző betegségek köre rendkívül széles. Az antibiotikumok felfedezéséig a bakteriális fertőző betegségek gyakoribbak. Az orbánc, vörheny, tífusz, dizentéria, tetanusz, pestis, szamárköhögés, járványos agyhártyagyulladás, kolera, lépfene és még egy sor más fertőzés nem hoz létre csontelváltozásokat, vázleleteken nem is sejthetők az esetleges megbetegedések. Ugyanez mondható el a rickettsia (kiütéses tífusz) és vírusbetegségekről (himlő, kanyaró, fertőző májgyulladás). Múmiákban – szerencsés esetben – néhány heveny fertőző kór diagnosztizálható.

A himlőt először Ruffer és Ferguson (1910) ismerte fel a 20. dinasztia korából származó egyiptomi múmián, bőreruptioiban Guarneri testeket láttak. Később számos esetben diagnosztizálták ókori és középkori múmiákon. Fornaciari és Marchetti (1986) immunhisztokémiai elektronmikroszkópos módszerrel azonosították a himlővírust egy 16. századi gyermek bőrelváltozásában. Levin (1988) a bőrlézióban himlő vírusra emlékeztető képleteket talált elektronmikroszkóppal. A makro-mikroszkópos és ultrastrukturális megfigyelések azt bizonyítják, hogy a himlő pathomorfológiai képe nem változott az utóbbi 3000–3500 évben.

A gyermekparalízist (Heine-Medin kór, poliomyelitis anterior acuta) a jellegzetes gerincvelői és agyi elváltozásokkal eddig nem sikerült megállapítani, annál többször figyelték meg a következményeket. A heveny szak lezajlása után a betegek egy részében féloldali bénulás, és ha legalább fél-egy évvel túlélnek, akkor markáns csonteltérés alakul ki. A diaphysis kerülete és átmérője 20-35%-kal, corticalis vastagsága 50%-kal csökkenhet az ép oldalihoz viszonyítva. A hosszkülönbség akkor szembetűnő, ha a paralízis a növekedés befejeződése előtt kezdődött. A végtagcsontok gracilisak, osteopeniásak, a nagyízületek (a bénulás miatt) instabilak, fiatal korban megjelenhet az osteoarthrosis. Kései következmény a láb és talpboltozat megváltozása, pes excavatum, vagy pes equinovarus (magyarul lóláb) kialakulása. Elsőként Mitchell (1900) a predinasztikus korból származó múmia bal alsó végtagjának sorvadását, rövidülését, lóláb állását, később Siptah fáraó (21. dinasztia) bénulását írta le. Az egyiptomi korból több olyan relief maradt ránk, amelyek postpoliomyelitises állapotot ábrázolnak (7. ábra). A Vörs-Papkerti B temető sírjából előkerült adultus korú férfi bal felső végtagjának csontjai sorvadtak, a humerus és ulna kerülete 25%-kal maradt el az ellenoldalitól, a rtg-vizsgálat megerősítette a diffúz csontatrophiát, ezért feltételezhető, hogy gyermekparalízis okozta a bénulást (Puskás 1993). Sem az ókori, sem a későbbi anyagban nincsen nyoma tömeges megbetegedésnek, bénulásnak, úgy tűnik, hogy szórvány esetek fordultak elő.

A pestist elsőként Ruffer (1921) diagnosztizálta ó-egyiptomi múmián a tüdő és nyirokcsomók mikroszkópos vizsgálatával, pálca-alakú baktérium kimutatásával. Az újabb időben csak néhány esetben sikerült azonosítani a pestist, biztos kórisme csak a baktérium DNS kimutatásával lehet séges (Merbs 1992). A pestis mindkét megjelenési formája (a bubópestis és a tüdőpestis) 6-10 nap alatt halálos, csontelváltozások kialakulására nincsen idő.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero