Az emberi gümőkórt a humán és bovin Mycobacterium idézi elő, a halaknak, kétéltűeknek, madaraknak „külön” speciesei emberre nem pathogének, ami arra utal, hogy a mycobacteriosis jóval az ember megjelenése előtt már létezett. A bovin tuberculosis az állattenyésztés elterjedése után lett emberi kórképpé, ugyanabban a régióban, ahol a brucellosis. Néhányan szinte egyenlőségjelet tesznek az óvilági gümőkór és a bovin tbc. között (Arnott 1997, Hershkovitz 1995, Ortner 1997). Haas és Haas (1997) hipotézise szerint a tuberculosis a domesztikáció után, a tejfogyasztók révén terjedt. A laktózérzékenyek tejet nem ihattak, ezért kezdetben kevésbé voltak szenvedő alanyai a betegségnek, később a helyzet megváltozott, a tejjel táplálkozókban egyfajta immunitás alakult ki, akik nem fogyasztották védtelenek maradtak. Kétségtelen, hogy évezredekkel a bovin eredetű infekció előtt is létezett emberi görvélykór, amint azt a heidelbergi ősember csontváza bizonyítja (Bartels 1907). Sokáig vitatták, hogy volt-e tuberculosis a prekolumbián Amerikában? Észak és Dél-Amerika legkülönbözőbb tájain (Arizona, New York, Tennesse, Venezuela, Peru stb.) találtak gümőkóros csontvázakat és múmiákat (Lichtor és Lichtor 1957, Roney 1966, Garcia-Frias 1940 stb.). Az óvilági és újvilági tuberkulotikus elváltozások paleopathologiailag identikusak és a DNS elemzések is a kórokozó ágensek azonosságát bizonyítják.

A leprát Kr. e. 600 körül említik először kínai és indiai leírások (Cohrane 1964), de Kr. e. 327–326 tájáig ismeretlen Európában, a Közel-Keleten, Afrikában, ahová Nagy Sándor visszatérő katonáival érkezett Indiából (Anderson 1969). Az ókor végén, a középkor folyamán terjedt el Európában és Afrikában. A vikingek aktívan részt vehettek a terjesztésében, a 8–9. századtól mindennapos Skandináviában és a Brit-szigeteken (Moller-Christensen 1961, 1965), ám semmi nem utal arra, hogy más területeken (Közép-Európa, Itália, Bizánc) tömegesen előfordult. Amerikába a néger rabszolgákkal a 16–17. században hurcolták be (Steinbock 1976), de sohasem jelentett közegészségügyi gondot.

A treponemák az enyhe bőrtünetekkel járó pintát (Mexikó-Dél-Amerika), a jaws vagy framboeziát (trópusi erdők vidéke), a bejelt (Közel- és Közép-kelet) és a syphilist okozzák. A syphilis (lues, vérbaj) eredetéről évszázadok óta tart a vita, egyesek úgy vélik, hogy ősidők óta endémiás az Óvilágban, valamilyen okból a kórokozó virulenciája ugrásszerűen megnőtt, s emiatt észlelték csak a 16. század kezdetétől a pusztító járványokat. Mások azt tartják, hogy a jóindulatú bejel-t okozó treponéma mutációja révén állt elő a Treponema pallidum, néhány syphilidológus szerint mind az Óvilágban, mind az Újvilágban ősi kórkép. A kutatók nagy többsége (és magam is) azon az állásponton van, hogy Kolumbusz matrózai jutatták Európába. Az amerikai eredete mellett számos érv szól, a gazdag ókori és középkori (bizánci, arab, nyugat-európai) orvosi irodalomban egyetlen olyan kórleírás sem szerepel, amely megfelelne a luesnek, vagy más treponematosisnak (Crosby 1969), viszont a 16. századból származó első orvosi beszámolók új betegségként említik. Baker és Armelagos (1988) felülvizsgálták azokat a leleteket, amelyekről azt állították, hogy a Kolumbusz visszatérte előtti időből származnak és a syphilis európai jelenlétét bizonyítanák (revíziójukhoz 500 modernkori lueses egyén csontelváltozásait vették alapul), s arra a megállapításra jutottak, hogy a syphilis nem mutatható ki az 1492 előtti maradványokon. Strouhal (1993) több mint 10100, az egykori Csehszlovákia területéről előkerült vázat és 3000 egyiptomi skeletont, Elliot-Smith (1924) 25 000 egyiptomi koponyát értékelt, de sohasem észleltek syphilises elváltozást. Hussain (1949) 25 000 óegyiptomi csontvázon két alkalommal vetette fel treponematosis gyanúját. A syphilis VIII. Károly francia király olaszországi hadjárata (1494–1495) után terjedt szét Európában (innen származik régebbi elnevezése: francia betegség, franckór, vagy röviden franc). Krakkóba 1496-ban, a Baltikumba pár évvel később, Lengyelország felől jutott el (Jankauskas 1993). Magyarországon 1500 körül jelent meg, a legkorábbi lueses skeleton a 16. századból való (Ferencz és Józsa 1990). Angliában a 16. század első harmadában használt temetőkből tárták fel az első syphilises leleteket. A betegség 1505–1511 között érkezett meg Kínába, majd pár év múltán Japánba (Suzuki 1984). Az újból és újból felbukkanó, syphilisesnek vélt óvilági esetekre általában csak a makroszkópos kép alapján mondják ki a diagnózist, az óvatosabbak „treponematosisnak” minősítik, azonban sejtetni engedik, hogy luesesnek tartják. A nagy számok törvénye azt követelné, hogy a több százezer (prekolumbián) európai csontváz között kellene lennie jó néhány syphilisesnek is, ha lett volna ilyen abban az időben. Az európai megfigyelésekkel éles ellentétben áll az a nagyszámú vázmaradvány, amely bizonyítja, hogy Kolumbusz előtt is bőven akadt vérbajos beteg Amerikában. Az USA középső és dél-keleti részéből (Florida, Kentucky, Tennesse, Virginia), a 900–1100 közötti évekből skeletonok (Bullen 1972, Merbs 1992), Argentina, Peru, Bolívia, Venezuela, Mexikó területéről sok, hasonló korú syphilises múmia került elő (Williams 1932, Merbs 1992, Pineda és mtsai 1998).

A kolera biztosan óvilági eredetű, Indiában és/vagy Délkelet-Ázsiában már a történelem előtti időkben endémiás, a múlt század közepéig számos pandémiát okozott, kisebb járványokat ma is előidéz Kelet-Európában, Ázsiában, Afrikában, a 17. század óta Dél-Amerikában is.

A Lyme-kórt 1982-ben fedezték fel Connecticut állam Lyme városában, azóta valamennyi földrészen felismerték, s csak feltételezik, hogy eredetileg amerikai betegség lehetett (Wickelgren 1989).