Rudolph Virchow, a berlini egyetem professzora, 1860-ban kezdte meg őskórtani vizsgálatait. Pár év elteltével az egész világról hozzá küldték véleményezésre a kóros, vagy annak vélt leleteket. Virchow kórismézte első alkalommal a fibula és talus synostosisát, ősindián koponya hallójáratának osteomáját, prekolumbián koponya szimmetrikus osteoporosisát, a humerus gyógyult törését, arthritis deformanst, rachitises csontelváltozást, hydrocephalust (1886), leprát (1895) és a syphilist (1898), a torzított koponyákon megfigyelte a középfül fejlődési zavarát (1872) és sebészi beavatkozás eredményének tekintette a koponyalékelést. Végül is neki sikerült elfogadtatni a világ kutatóival (a franciákkal szemben), hogy a trepanáció nem az amulettkészítést szolgálta, hanem gyógyító célú beavatkozás. A barlangi medve csontjain „Höhlengicht” (barlangi köszvény) néven leírta az osteoarthritist, a barlangi oroszlán maradványain osteomyelitist, spondylosist, gyógyult csonttöréseket, fogszuvasodást állapított meg. A régész-művészettörténész Polakowskyval együtt a dél-amerikai kerámiákon ábrázolt kóros eltéréseket elemezte (1897), ezzel új diszciplínát, a művészi alkotások paleopathologiai értékelését indította el. Az X-sugarak felfedezését követő évben megkezdődött a múmiák röntgenvizsgálata (König 1896), s ezzel a radiológia bevonult az őskórtani diagnosztikai eljárások közé. La Baron francia orvos a „Lesions osseuses de l’homme prehistorique en France et en Algerie” (1881), című művében a „pathologie prehistorique” kifejezést használta. Budge (1899) perui múmiákról szóló beszámolója, majd a századforduló tájékán feltárt nagyszámú egyiptomi múmia vizsgálata indította el a kutatások új fejezetét. A XX. század elején a vezető szerepet angol és amerikai kutatók vették át. Smith (1908, 1912), Shattock (1909), Ruffer (1911), sorra jelentették meg tanulmányaikat és több monográfia készült az egyiptomi és dél-amerikai múmiákról (Moodie 1923, Ruffer 1921, Smith 1924 stb.). Pales könyve a „Paleopathologie et pathologie comparative” 1935-ben Párizsban látott napvilágot. A paleopathologia elnevezést Ruffer (1914) használta először, majd ez honosodott meg világszerte. Az egyre gyarapodó tudományág hamarosan az ősállatok és az emberi maradványok őskórtanára vált szét. A további fejlődésben szakosodás tapasztalható, egyesek kizárólag vázleletek, mások csak a múmiák vizsgálatára specializálódtak. A folyamat tovább tart, mind többet hallunk paleoradiológiáról, paleohisztológiáról, paleoszerológiáról stb. Gyarapszik azoknak a száma, akik nem emberi maradványokon, hanem képző- és iparművészeti alkotásokon végzik őskórtani megfigyeléseiket. Mind a specializálódásnak, mind szintetizáló törekvéseknek tanúi lehettünk. Nagy-Britanniában Sandison, Németországban Grimm, hazánkban Regöly-Mérei kísérelte meg az őskórtan és orvostörténet ötvözését.

Nekünk magyaroknak vezető szerep jutott a paleopathologia alapjainak lerakásában. Virchowot csaknem két évtizeddel, másokat fél évszázaddal megelőzve, Kovács Endre a pesti Szent Rókus Kórház sebész főorvosa 1853-ban a Vereb község határában talált, gyógyult koponyatrepanációt értékelte, máig is helytállóan. A múmiák szövettani vizsgálatának akkoriban forradalmian új gondolata is Pestről indult ki. Az egyetem élettantanára, Czermák Nepomuk János 1852-ben hatalmas, 58 oldalas, (13 képet is tartalmazó) közleményben számolt be egyiptomi múmiák aortáján, porc- és izomszövetén, bőrén végzett mikroszkópos megfigyeléseiről. Munkájának sehol sem akadt folytatója évtizedekig. Lenhossék József anatómus 1871-ben összegyűjtötte és újraértékelte a hazai leleteket, osztályozta a koponyatorzítások módozatait. Török Aurél (1882) „A történelem előtti emberek csontjain mutatkozó sérülések” című közleményével indította el a paleotraumatológiai kutatásokat, folytatta és kibővítette Lenhossék munkáit a makrokephalokról (1884) és a koponyadeformálásokról (1887) írott tanulmányaival. A világon másodikként megszervezett egyetemi Anthropológiai Intézetben pedig hatalmas koponya- és postcranialis csontgyűjteményt hozott létre. Az I. Világháború utáni években a magyar paleopathologiai kutatások lendülete elveszett. A két háború közötti időszakban csak Grusz (1937) összefoglalója és Bartucz tevékenysége jelentették az őskórtani munkásságot. A korábbi tanulmányoknak más országokban sem volt folytatása, hosszú szünet után, immáron modern technikával készültek paleohisztológiai munkák (Sigerist 1958, 1961, Sandison 1954, 1958, 1961, Born 1959 stb.). Az 1950-es években a kórbonctani és anatómiai intézetek keretében alakultak őskórtani részlegek. Németországban és Nagy-Britanniában 3-3, Olaszországban 2, Svájcban, Dániában 1-1, az Egyesült Államokban pedig tucatnyi jól felszerelt centrum jött létre. Hazánkban is népes paleopathologus gárda kezdte meg működését és hamarosan nemzetközi tekintélyt vívott ki. Anda Tibor a koponyalékelések, Bartucz Lajos a koponyatorzítás és trepanáció, Éry Kinga, Gáspárdy Géza, Harsányi László, Nemeskéri János a vázleletek őskórtanával, Regöly-Mérei Gyula mind csontmaradványok, mind múmiák vizsgálatával foglalkozott. Az Orvostörténeti Könyvtár és a Medicina Kiadó gondozásában háromkötetes összefoglaló látott napvilágot [Tasnádi-Kubacska A.: Az ősállatok pathologiája (1960), Regöly-Mérei Gy.: Az ősemberi és későbbi emberi maradványok részletes kórbonctana (1962) és Bartucz L.: A prehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek (1966) című művei]. Sajnos ezek régen elfogytak, ma már hozzáférhetetlenek. Megírásuk óta négy évtized telt el, az újabb vizsgáló eljárások és megállapítások alig vonultak be a hazai gyakorlatba.

Négy orvosegyetemünk egyikében sem működik sem anthropológiai sem paleopathologiai részleg. Tudományegyetemeink közül Budapesten és Szegeden Anthropológiai Tanszék, Debrecenben Humán Biológiai Részleg dolgozik. Rendszeres és kiterjedt őskórtani feldolgozás két helyen, Budapesten a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában és Szegeden a Tudományegyetem Embertani Tanszékén történik. Az Országos Traumatológiai Intézetben az Embertani Tárral közösen végezzük a paleohisztológiai és paleoradiológiai diagnosztikát. Korábban Lengyel Imre határozta meg a vázleletek vércsoportjait. Tragikusan korai halála óta (1994) nem akadt folytatója. Elszomorítóan kevés a modern – és ma már elengedhetetlen – műszeres vizsgálatok száma. A leletek töredékén történik röntgen-, még kevesebben CT-felvétel, ritkán kerül sor kémiaibiokémiai eljárások alkalmazására. Mikroszkópos és elektronmikroszkópos feldolgozásra, hisztokémiai és immunhisztokémiai megfigyelésekre pedig csak korlátozott számban, egyetlen helyen van lehetőség.

Az őskórtani munkában is régen lejárt a magányos kutatások ideje. Kizárólag számos szakember, orvos (pathologus, radiológus, biokémikus, laboros, sebész, fogász), anthropológus, kémikus, régész, biostatisztikus összefogásával és kollaborációjával hidalhatók át a nehézségek és csakis így végezhető a kor követelményeinek megfelelő diagnosztikai munka.

Munkámat azoknak szánom, akik részt vesznek, vagy a jövőben kívánnak bekapcsolódni az őskórtani diagnosztikába. Szeretném, ha a fiatal szakemberek figyelmét erre a nagyon érdekes, de meglehetősen mostohán kezelt területre irányíthatnám. Könyvemet nemcsak orvosok, hanem biológusok, anthropológusok, régészek és más alapképzettségűek részére állítottam össze. Szükségesnek tartottam, hogy bizonyos – orvosok és biológusok által jól ismert – fogalmakat, eljárásokat részletezzek, megmagyarázzak.