Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei

A vércsoport meghatározása

Az AB0 (vagy ABH) vércsoportokat és az Rh vércsoport-tulajdonságot mindenki ismeri. Azt már csak a szakemberek tudják, hogy számos egyéb csoportanyagot is hordoznak vörösvértestjeink. Az MN, P, Duffy, Lewis és más vércsoportok kimutatására ritkábban kerül sor a napi gyakorlatban, régészeti anyagon pedig szinte soha. Az AB0 és Rh vércsoportok megállapítása, integráns része a paleoanthropologiai vizsgálatoknak. Napjainkra kb. ötvenféle betegségről kiderült, hogy valamelyik vércsoportúakon halmozottan fordulnak elő. A gyomorrák, a szívinfarktus, a gennyes csontvelőgyulladás az „A”, a nyombélfekély, ínszakadás a „0”, néhány fertőző betegség az „AB” vércsoportúakon, a táplálkozási zavart jelző Harris-vonalak a „0” csoportúakban jelentkeztek legtöbbször. A keleti rasszokban gyakoribb a B, az europidokban az A vércsoport, az Rh pozitivitás Kelet-Ázsia lakóin csaknem 100%, Nyugat-Európában 60% körüli.

Az AB0 (ABH) vércsoportok meghatározása: Nem csak a vérsejtek, a szövetek is tartalmazzák a vércsoportanyagokat, amelyek annyira ellenállók, hogy akár sok ezer éves csontokból is kimutathatók. Az AB0 vércsoportokat az I. Világháború idején fedezték fel, ám kimutatásuk nehézkessége miatt csak a 30-as évek második felében kezdődtek a paleoszerológiai vizsgálatok. Boyd és Boyd (1937) háromszáz múmia, Candela (1936) pedig ősindián csontvázak vércsoportmegoszlásáról számoltak be. Az ásatag anyag vércsoportmeghatározására számos eljárást dolgoztak ki, ezek közül három terjedt el:

Az abszorpciós-elutios eljárás lényege, hogy a finomra őrölt szövetet (bőr, izom, csont), vagy hajat anti-A, anti-B és anti-H (ez utóbbi a 0 vércsoport-tulajdonság kimutatására szolgáló anyag) savóval kezelik, majd ismert csoporttulajdonságú, mosott vörösvértestekkel hozzák össze a savók hígításait. A vörösvértestek kicsapódásából megállapítható a vizsgálati minta csoporttulajdonsága (Kind 1960).

Az agglutinációs módszer használatakor a megfelelően preparált vörösvértestek összecsapzódása jelzi a vércsoportot. Az eljárást úgy módosították, hogy a megfelelő immunsavóval előkezelt szövettani metszeteken hozták létre az agglutinációt (Gerencsér és Harsányi 1970). Jóval modernebb és biztonságosabb az immunhisztokémiai reakció, amely színreakcióval jelzi az AB0 tulajdonságot.

Az immunfluoreszcens metódus alkalmazásakor fagyasztott szövettani metszeteket készítenek a leletekből és ezeket reagáltatják olyan immunsavóval (anti-A, anti-B, anti-H), amelyet előzetesen fluoreszcens festékkel jelöltek meg. A szövetrész, csoporttulajdonságától függően megköt megfelelő antisavót és ezt a fluoreszcens festék jelzi, a többi savóval nem jön létre kötődés és fluoreszcencia. Az eljárást Lengyel dolgozta ki és tökéletesítette (1975). Több ezer középkori és prehisztorikus csont, köztük saját anyagunk vércsoport meghatározásait is néhai Lengyel Imrének köszönhetjük.

Bármely módszerrel végzett meghatározás kb. 90%-ban sikeres. Az eredménytelenségnek több variánsa lehet, olykor egyáltalán nem mutatható ki, máskor valamennyi savóval pozitív reakciót kapnak és előfordulhat az is, hogy az eredeti vércsoport-tulajdonság „megváltozik”. A talajbaktériumok lebonthatják, vagy módosíthatják a vércsoport-anyagokat. A Bacilus cereus a B-t 0-sá, a Clostridium tertium és a Treponema foetus az A csoportanyagot 0-sá transzformálja, a B és 0 tulajdonságokat kioltja. A Clostridium perfringens az A, a Clostridium maesbachi a B, a Clostridium welchii pedig valamennyi csoportanyagot lebontja és kimutathatatlanná teszi (Lengyel 1975). Mindezek ellenére az AB0 vércsoport-meghatározás az esetek kilenc-tizedében elvégezhető, megbízható és ma már elengedhetetlen a paleoanthropológiában és őskórtanban.

Az Rh vércsoport megállapítása hasonló eljárással, anti D (Rh ellenes) savóval történik. Az Rh tulajdonságok múmiaszövetekben 80–90%-ban, vázleleteken kevesebb mint 50%-ban határozhatók meg.

Egyéb vércsoportok vizsgálatára jóval ritkábban kerül sor. Az ásatag anyagból az MN rendszert 5-15%-ban, a többi vércsoportot még ritkábban lehet kimutatni. A múmiaszövetek esetén jobb a helyzet, ezek felében az MN tulajdonságok, negyedében egyéb – vércsoport – rendszerek is detektálhatók (Gerencsér és Harsányi 1970, Aufderheide 1989).

A vércsoport-meghatározás sokirányú hasznosítása túlmutat könyvem keretein, ezért csak megemlítem, hogy populáció-, család- és fejlődésgenetikában is alkalmazzák. A népességgenetikai vizsgálatokat Boyd (1959) kezdeményezte, amikor bebizonyította, hogy az észak-amerikai ősindiánok többsége B vércsoportú volt, később arányuk egyre csökkent. Hasonló eredményre jutottak Allison és mtsai (1978), akik azt találták, hogy a dél-amerikai múmiák között dominált a B és AB, de a postkolumbián időkben ezek „eltűntek”. Az AB vércsoportúak fogékonyabbak néhány baktérium-fertőződéssel (Salmonella, Pneumococcus) szemben és ha megbetegszenek, halandóságuk nagyobb, mint más vércsoportú betegeké, ami az AB vércsoportúak szelektálódásához vezetett (Hart és mtsai 1980). Az AB0 és MN csoporttulajdonságok meghatározása tisztázta Tutankhamen fáraó és családtagjainak rokoni kapcsolatait (Harrison és mtsai 1969, Conolly és mtsai 1980).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero