Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei

1. A paleopathologia tárgya és célja

A paleopathologia a történelem előtti, vagy a későbbi korokból származó, emberi és állati maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozó tudomány. Eredményei éppúgy érdeklik az orvost, állatorvost, mint az őslénykutatót, a régészt, anthropológust, humánbiológust, vagy a történészt, történeti demográfust, a muzeológust. Az őskórtan számos tudományágra (paleontológia, paleobiológia, anthropológia stb.) épült, de alapvetően mind szemléletében, mind módszertanában a pathologia szakterületéhez tartozik. A vizsgálati anyag sajátosságai miatt elsősorban a pathomorfológiai vizsgálatokra támaszkodik, a mikrobiológiai, szerológiai stb. eljárások alkalmazásának lehetősége korlátozott. A humán paleopathologia kiindulópontját az ősemberi leletek képezik, felső határát pedig újabban a 18–19. században vonjuk meg. A megfigyeléseket az emberi maradványok mellett (csontvázak, múmiák, tetemrészek) kiterjesztjük azokra a leletekre is, amelyek nem tartalmaznak materiális anyagot (pl. ujjlenyomat, lábnyom stb.). Az őskórtani diagnosztikát nehezíti, hogy teljesen hiányoznak a betegségek kronológiai adatai, nem ismeretes az elváltozás időtartama, nem tudjuk, hogy az eltérések milyen sorrendben alakultak ki, többnyire nem mondható meg a kórkép folyamatos vagy remissziókkal, exacerbációkkal váltakozó volt-e? További gond, hogy a fosszilizáció, a postmortális jelenségek elfedhetik a tényleges kórost, vagy éppen pathologiás jelenségeket utánozhatnak. A betegségek tekintélyes része nem okoz elváltozást a csontokon, vagy a jól-rosszul mumifikálódott lágyrészeken sem, mégis halálhoz vezethetnek. Ilyen esetekben természetesen nem állapítható meg a vizsgált személy haláloka, heveny (néha idültebb) megbetegedése sem. Más kórképek, állapotok (elmebetegség, vakság, süketség bizonyos formái) nem hoznak létre makro- vagy mikroszkópos eltérést, ezek pathologiai kórismézése még a recens anyagon is esetleges, az ásatag anyagon pedig lehetetlen.

A vizsgálatok egyik célja az egykori kórtényezőknek, korabeli kórfolyamatok és azok következményeinek kutatása. Az őskórtan feladata annak felderítése, hogy milyen régiek (mely korban jelentek meg) a betegségek, s az idők folyamán hogyan változott a pathomorfológiai képük. A fertőző betegségek megjelenése és lefolyása koronként eltérő. A syphilis a 15. század legvégén jelent meg Európában, akkor, és még vagy két évszázadon át gyorsan halálhoz vezetett. Jóval a hatásos gyógyszerek megjelenése előtt, a 18–19. században „megszelídült”, idült lefolyásúvá vált. A kevéssé ragályos kórképek az alacsony népsűrűség miatt ritkák voltak. A nem fertőző betegségek egy része a technikai civilizáció következtében jött létre. A különböző porártalmak nagy valószínűséggel csak a bányászat kialakulása után keletkezhettek.

A paleopathologia feladata az egykor élt népesség egészségi állapotának, betegséggyakoriságának (morbiditásának), halálokának a kutatása. A modern eljárások bővülésével és elterjedésével mind többet tudunk meg a régmúlt korok emberéről, betegségeiről, betegségkombinációkról, tápláltsági állapotáról, szokásairól, gyógyító tevékenységeiről. Feltárja a test torzítását szolgáló beavatkozások földrajzi, etnikai elterjedtségét, a káros szokások okozta kóros elváltozásokat. Megállapítja a betegségek (nemcsak fertőző betegségek) megjelenési helyét, geográfiai diffúzióját és elterjedésük időbeliségét. A sarlósejtes anaemia, (amely bizonyos védettséget nyújt a maláriával szemben) Nyugat-Afrikában génmutációval keletkezett és vált öröklődő betegséggé. Nem csak a lakosság kontinensen belüli vándorlásával terjedt, hanem a 16–17. századi néger rabszolgaszállítmányokkal Amerikába hurcolták át. A Dupuytren-kór – minden valószínűség szerint – a vikingek körében a 7–10. századokban alakult ki. Kalandozásaik során Európában nyugatról keletre csökkenő gyakorisággal elterjesztették, de Közép- és Kelet-Ázsiában szinte a 20. század közepéig ismeretlen maradt.

Az őskórtani megfigyelések szintézise már nem az egyén, hanem egy adott populáció egészségi (betegségi) állapotának rekonstrukciójára irányul. Kideríti, hogy egyes betegségek milyen gyakorisággal és milyen életkorban léptek fel. Vizsgálja az életmód és betegségek kapcsolatát, az életkörülmények hatását az alkati sajátosságokra (testméretek), az esetleges civilizációs és foglalkozási ártalmak megjelenésének idejét és gyakoriságát.

Végül – kimondatlanul is – elvárják a paleopathologiától, hogy esetenként helyesbítse a történetírás tévedéseit. A köztudatban úgy él, hogy a 12–14. században hazánkban a többszáz lepratelepen tömegével szenvedtek a betegek, ezzel szemben a sok tízezer csontvázlelet közül eddig mindössze egyetlen akadt, amely leprás betegé.

A paleopathologia munka sokrétű vizsgálatot és a körülmények alapos ismeretét igényli, ezért az őskórtan csak számos, eltérő alapképzettségű szakember együttes munkájával végezhető. Kezdődik a leleteket feltáró régész-muzeológusok tevékenységével, akiknek döntő szerepük van ásatáskor a legkisebb csont megmentésében, újabban a hastájékról, medencéből talajmintát is vesznek, ebben a fosszilizálódott béltartalom maradványai vizsgálhatók. A feltáró határozza meg a lelet régészeti korát, a temetési körülményeket, sírmellékleleteket. A régésztől az anthropológus veszi át a maradványokat, megállapítja azok nemét, az elhalálozási életkort, a metrikus és nem metrikus sajátosságokat, a rassz-jelleget. Ezek után kerülhet sor azokra a paleopathologiai megfigyelésekre, amelyek nem változtatják meg a csontváz, vagy múmia integritását. Előbb a makroszkópos eltéréseket vesszük sorra, majd a röntgen-, CT- stb. vizsgálatok következnek, és ha nincsen mód az anyag megbontására, ezekkel be is fejeződik a paleopathologiai feldolgozás. Szerencsésebb esetben, amikor minta vehető a leletből, szövettani, elektronmikroszkópos, szerológiai, molekulárbiológiai módszerekkel folytatódik és válik teljessé a vizsgálat, ezek eredménye lesz az őskórtani diagnózis.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero