Az osteoporosis csont-anyagcsere betegség, az állomány és ásványi anyagtartalom megfogyatkozása. Régebben úgy jellemezték, hogy normális szerkezetű és kémiai felépítésű a csontszövet, csak kevés van belőle. Az újabb vizsgálatok igazolták, hogy nemcsak a csontszövet mennyisége, hanem szerkezete, kollagénje és kémiai összetétele is megváltozik (Knott és mtsai 1995).

A csontritkulás a 20–21. századi fehér emberek körében extrém gyakoriságú, más rasszok tagjain lényegesen ritkább (Maggi és mtsai 1991, Melton 1991, Józsa 1997 stb.). A kutatók egy része úgy véli, hogy civilizációs megbetegedés, ezért nem is nagyon foglalkoznak a betegség történetével. Recens és őskórtani kutatásaimra alapozva azt gondolom, hogy a csontritkulás a H. sapiens sapiens megbetegedése, amely az életkor meghosszabbodásával, a civilizáció okozta mozgásszegény életmóddal, környezetszennyeződéssel, helytelen táplálkozási szokásokkal összefüggésben válik napjaink mind nagyobb közegészségügyi (és gazdasági) problémájává. Primer csontritkulásban a háttérben nincsen más megbetegedés, a másodlagos osteoporosisban pedig valamilyen kórképhez (idült vesegyulladás, mellékpajzsmirigy hyperfunctio, acromegalia stb.) társul. Ennek ismerete őskórtani szempontból is fontos, különösen akkor, ha 20–30 éves koruk előtt elhunytakban mutatják ki. Az osteoporosis megállapítása őskórtani anyagon is alapos műszeres elemzést követel, elfogadhatatlan az a napjainkban még mindig élő gyakorlat, hogy a csontok tömegéből kórisméznek csontritkulást. A legkönnyebben hozzáférhető quantitativ röntgenvizsgálat azonban csak akkor ad kórjelző eredményt, ha az eredeti csonttömegnek legalább 30-40%-a elfogyott. A csontdenzitás mennyiségi változása, a részek ásványianyag-tartalma és eloszlása osteometriával mérhető (45. ábra). A hisztomorfometriai értékelés a corticalis és szivacsos csont mennyiségi mutatóit jelzi (Józsa 1988, Józsa és mtsai 1988). Az osteoporosis leggyakoribb szövődménye a csontritkulásos törés, ami főként idősekben, az ágyéki csigolyákon, combnyak tájon, a radius távoli végén következik be. A törésgyógyulás nem szenved zavart, ezért a predilekciós helyeken észlelt konszolidált törések esetén az osteoporosis is biztosra vehető. A mikroszkópos vizsgálatokkal számos, nagyrészt gyógyult microfractura, a trabeculákon apró gömböcske vagy szabálytalan alakú csomó ismerhető fel a combnyakban és a csigolyákban és olykor más csontokban is (46. ábra, 47. ábra, 48. ábra). A csontritkulás a magasabb életkor betegsége, a korábban élt emberfajták (a H. habilis, H. erectus) csontjain nyomát sem látni, bár az is igaz, hogy maradványaik között nincsen akinek élte negyven évre nyúlt volna. A neandervölgyi ember szépszámú vázlelete között akad 50 évnél idősebb is. Abbott és mtsai (1996) egy H. erectus és hat neandervölgyi ember combcsontjának hisztomorfometriai adatait hasonlították össze prekolumbián és recens indiánok csontjainak értékeivel. A neandervölgyiek femurjában az újjáképződés magasabb, mint a resorptio, ennek következtében a csontkéreg robuszticitása nem csökkent, hanem növekedett az életkorral. Holliday (1996) szerint hideghez való alkalmazkodás következményeként a neandervölgyiek végtagcsontjai rövidebbek és vaskosabbak, mint a mai emberé, csonttömegük az életkorral nem csökkent. Lovejoy és mtsa (1980), valamint Trinkaus (1983) úgy vélik, hogy a H. sapiens kialakulása óta folyamatosan csökken a csonttömeg. A H. sapiens megjelenése után 135 000–155 000 évig lassan, alig észrevehetően fogyatkozott a végtagcsontok tömege, ez alatt a hosszú periódus alatt váltak gracilisabbá. A kőkor végéig (kb. Kr. e. 4000–5000-ig) nem észlelték, a bronzkorból egy 40 év körüli asszony maradványain mutatták ki a legősibb osteoporosist (Frigo és Lang 1995). A Kr. e 2200–1600 közötti időszakból származó 14 vázlelet DXA mérései szerint, egyik nemben sem alakult ki csontritkulás, ám a nemek közötti csonttömeg-differencia megállapítható (Frigo és Lang 1996). A bronz-kori csontok morfometriás elemzésekor nem észleltek különbséget a 30 és 60 éves személyek combnyakának corticalis vastagsága között (Bell és mtsai 1996). Poulsen és mtsai (2001) a középkori dán nők egy részének alacsony osteodenzitását a nagyszámú szülésükkel hozták kapcsolatba. Persigian (1973) két, prekolumbián indián populáció maradványain lényeges eltérést tapasztalt a csontritkulás gyakoriságában és mértékében, amit az eltérő életmóddal (vadász versus földművelő) magyarázott. White és mtsa (1994) a 4–6. századból való (30–40 éves) nubiai múmiákon gyakran kórismézték. Ekenman és mtsai (1995) a stockholmi parlament építkezésekor előkerült, a 15–16. századokban élt 380 személy femurjának, radiusának és metacarpusának osteodenzitometriájával egyetlen esetben sem találtak csontritkulást. Less és mtsai (1995) a LondonSpitalsfieldi templom kriptájába a 17–18. században eltemetett, 80 évesnél öregebbeken sem láttak osteoporosist. Ezzel szemben MacLennan (1999) azt észlelte, hogy a Brit szigeteken a csonttömeg koronként változott, a római és angolszász időszakban magasabb, a késő középkorban, valamint a 19. században alacsonyabb, mint napjainkban. A 10–13. században élt 391 felnőtt maradványain, a 60 éven aluli férfiak között nem fordult elő, a hasonló korú nők körében 1,6%, a senilis korban elhunyt férfiakon 6%, nőkön 16%, napjainkban a 60 év feletti férfiak 56%-ában, a nők 86%-án állapítottunk meg osteoporosist boncoláskor (Józsa és Pap 1995 és 1996D). A 10–11. századokból származó, ötven évesnél idősebb 54 személy közül SXA vizsgálattal két nő és 4 férfi radiusán találtunk csontritkulást (Dóczi és mtsai, közöletlen vizsgálatok). Az 1735 és 1830 között elhunyt, 60 éven felüli váci múmiák (Pap és mtsai 1997) femur proximális és radius distalis végének – még folyamatban lévő – SXA mérései szintén arra utalnak, hogy 150–250 évvel ezelőtt csak elvétve akadt osteoporosis. A betegség őskórtanát igyekeztünk más oldalról is megközelíteni. Az irodalomból több mint 3000 múmia boncolási leletét, rtg-, CT-, MRI-vizsgálatait tekintettük át, közöttük hat combnyak- és három tomportáji törést találtunk (Józsa és mtsai 1996D). Pales (1936) az 1–4. századokból származó anyagban két combnyak és egy tomportáji, Hershkowitz és mtsai (1995) az 5–13. századi bizánci kolostor temetőjének anyagában egy gyógyult intertrochantericus és egy csigolya fracturát figyeltek meg. Hazánkban elsőként Molnár és mtsai (1996) honfoglalás kori temetőből írtak le cervicalis és pertrochantericus (gyógyult) törést. Középkori leleteink között egy, részben gyógyult intertrochantericus femur-törést észleltünk.