Sem a recens, sem az őskórtani irodalomban nem egységes a törések pathomechanizmus szerinti osztályozása. Anélkül, hogy belemennék a mechanizmus részletezésébe, két fajta fracturát kell elkülöníteni. A „macrofractura” mindig durva, nagy erejű, egyszeri erőhatásra keletkezik, a „mikrofracturák” többsége ismételt, apró traumák, következménye. Napjainkban a sérülések 1-2%-a jár csonttöréssel, ezen belül pedig a végtagok, koponya, bordák, gerinc, és medence a gyakorisági sorrend. Az őskórtani anyagban kevesebb a fractura, a testtájak szerinti megoszlás koronként és területenként eltérő (8. táblázat). Az alkarcsontok és tibia törése jóval gyakoribb, mint a humerusé és femuré. Sűrűbben következett be a claviculatörés (mint manapság), medencetörést viszont alig észleltek, a kéz és láb csontjaira vonatkozó adatok (a leletek hiányossága miatt) megbízhatatlanok.

A macrofractura után, a véralvadék helyén kialakuló kötőszövetes callus (1-2 hét) porcszövetté alakul (kb. 4 hét), később ossifikálódik. A csontheg áthidalja a törés területét (49. ábra, 50. ábra), szilárdan összekapcsolja a törtvégeket. A teljes konszolidáció időtartalma csontonként eltérő, 612 hét, esetleg hosszabb is lehet. Az itt leírt „menetrend” a szövődménymentes esetekre vonatkozik, ám ma sem ritka, régebben pedig sokkal gyakoribb volt a komplikáció. A csonttörés szövődményei közül (ásatag anyagon) csak a késeiek ismerhetők fel. A koraiak (zsírembólia, shock, nagyér-sérülés) vagy a sérült halálát okozták, vagy (csont)-nyom nélkül gyógyultak. A kései, hoszszantartó szövődmény sokféle lehet. Az ideg sérülése bénulást okozhat, bár az őskórtani anyagban már nemigen állapítható meg, hogy a bénulás a törés következménye, vagy pedig (pl. gyermekparalízis miatt) korábban bénult végtag csontján következett be. Az egyik leggyakoribb szövődmény a trauma és az izomtevékenység következtében összecsúszó tört végek, gyógyulás ilyenkor is létrejöhet, de tengelyeltéréssel egyesülnek, a csont megrövidül (51. ábra). Máskor a dislocalt csontvég nem az identikus, hanem a szomszédos csonthoz forrad (52. ábra). Gyakori komplikáció a fertőződés, nyílt töréskor inficiálódnak a csont és a lágyrészek. Máskor a fractura a locus minoris resistentiae-t jelenti, s később, a véráram felől fertőződik anélkül, hogy a törés közelében nyílt seb lett volna. Mindkét esetben csont, csontvelőgyulladás, esetleg csonttályog, tarajos callus képződik, gyakoriak a fistulák (53. ábra). Olykor a törés konszolidál, de a csontban idült gennyedés marad vissza. A tibia töréseinek 25–35%-a, a femuré, fibulaé, 10–15, a kulcscsonté 20–25%-ban mutat septicus szövődményt. A felső végtag fracturái után 5–10% a fertőződési ráta. Bár a nyílt és zárt törések elkülönítése csontgyógyulást mutató anyagban nehéz (gyakran lehetetlen), némi támpontot adhat a dislocatio, a tengelyeltérés és rövidülés mértéke. Ficamos törések is konszolidálódhatnak, azonban ilyenkor a tok és a szalagok szakadása miatt az ízület instabillá válik, az ízfej és vápa kóros irányú és amplitúdójú mozgásokat végez, aminek deformáló osteoarthrosis a következménye. A posttraumás csontnecrosis (54. ábra) ásatag anyagban ritka, elsősorban a humerus és femur-fej törését követően alakul ki (Molnár és mtsai 1996), makroszkóposan nem, csak rtg- és szövettani vizsgálattal ismerhető fel. A kisebb csontrészek necrosisa a konszolidáció során meggyógyul.

A 9–13. századi leleteinken leggyakoribb az ulna és clavicula fracturája. A singcsonttörés talán az elhárító mozdulat következménye, önkéntelenül is a kar felemelésével védekezik az ütés, csapás ellen. Feltételezésünk mellett szól, hogy a jobb alkaron gyakoribb. Az alkartörések általában szövődménymentesen, tengelyeltérés és rövidülés nélkül forrtak össze (49. ábra, 50. ábra). A kulcscsontörések, tekintélyes hányada deformitással, (55. ábra), a combcsonté és a sípcsonté csaknem mindig tengelyeltéréssel (56. ábra) és idült csontgennyedéssel gyógyult. A bordák fracturája ritka, s olykor a két szomszédos borda között csontos híd keletkezett. Ha nem következik be fertőzés, de a csont nincs megfelelően rögzítve, a végeik között állandó, nagy amplitúdójú mozgás lehetséges, akkor a csontos konszolidáció elmarad és pseudoarthrosis képződik. Az álízülettel a magyarországi leleteken ritkán találkozunk, ellentétben, a dél-amerikai prekolumbián anyaggal, amelyben gyakran észlelték (Lovejoy és Heiple 1981, Merbs 1989). A csigolyatörések a kanadai eszkimók és a középkori észak-német területeken halmozódtak (Merbs 1989, Grimm 1959), feltehetően a populáció különleges tevékenységével összefüggésben.

A fáradásos, vagy stressztöréseket az ismétlődő apró traumák, vagy a fiziológiást meghaladó repetitiv mozgások okozzák, főként a kéz és láb kisebb csontjaiban és többségükben spontán gyógyulnak. Az osteoporoticus csontok spongiosájában is fáradásos mikrotörések keletkeznek és ha túl sok gyengíti a csontot, akkor fiziológiás erőbehatásra is bekövetkezhet a makrofractura. A fáradásos mikrotörés mind a csontkéregben, mind a szivacsos állományban kialakulhat, szabad szemmel alig ismerhető fel, a rtg-felvétel is jóval kevesebbszer mutatja ki, mint a polármikroszkópos megfigyelés, amely a kollagénváz rendellenes rost-orientációja révén gyógyult mikrofracturára hívja fel a figyelmet, a trabeculák konszolidált törései sztereomikroszkóppal állapíthatók meg (46. ábra, 47. ábra, 48. ábra).