Józsa László

Paleopathologia

Elődeink betegségei


Osteoarthritis

Az osteoarthritis (szinonimák: osteoarthrosis, OA, seronegativ osteoarthitis, arthritis deformans, ízületi porckopás), gyakorisága koronként és területenként változó. Az elsődleges OA egyidejűleg több helyen, nem ritkán generalizáltan jelentkezik, a kis és nagyízületek egyaránt érintettek. Ellentétben az erosiv arthropathiával, az OA-ben a váll- és csípőízületek is sokszor károsodnak. A kórkép jóval az ember előtt megjelent, Virchow (1885) a barlangi medve osteoarthritisét „barlangi köszvénynek” nevezte, úgy vélve, hogy a sziklaüregek hűvös, nedves klímája okozza. Az ősállatokon (mastodon, ősteve, ősló, ősbölény stb.) 1–4, az óvilági majmokon 1–18, a gorillákon 21, csimpánzokon 28, az orángutánokon 9% gyakoriságú (Rothschild és Wood 1987, 1989), az emberszabásúakon a lokalizáció ugyanolyan, mint az emberen. A római kori Britanniában a vázleletek 66%-án (férfi 80, nő 52%), főleg a térdkalácson, csípő és vállízületben észlelték (Thould és Thould 1983). Svájcban az újkőkorban sokszor, a korai középkorban gyérebben, majd a középkor végén ismét nagy számban fordult elő, de incidenciája messze elmaradt a szigetországiétól (Kramar és mtsai 1990). Jelentős különbségeket figyeltek meg a kínai, japán és franciaországi leletek között, mind az OA gyakoriságát, mind lokalizációját illetően (Inoue és mtsai 2001). Rothschild és Wood (1991) 2906 bonctermi, macerált csontvázon a férfiakon 3,0%, nőkön 1,2%-os előfordulást írtak le. A Kárpát-medencében rézkori temető leletein 2,5%-os (Gáspárdy és Nemeskéri 1960), a 10-13 századi skeletonokon 2%-os incidenciát észleltek (Józsa 1996). A megbetegedettek száma az életkorral emelkedik, elhízottakban leginkább a terhet viselő ízületek károsodnak. Az OA kialakulásában 35-65%-ban szerepelnek genetikai faktorok, függetlenül a környezettől és életmódtól. A 12. kromoszómán helyet foglaló allel károsodása következtében a II. típusú (porc) kollagén termelődése zavart (Cicuttini és Spector 1996).
 
73. ábra. a) Az ugróízületet alkotó valamennyi csonton és ízfelszínen súlyos arthrosisos b) A tibia ugróízületi felszíne c) A felső ugróízületet képező csontok rtg képén kifejezett eburnificatio figyelhető meg 10–12. század, maturus férfi
 
Ostearthritisben az ízületi porc megvastagszik, tömött burjánzó göbök és kimaródások, mély berepedések, az ízület peremén osteophyták képződése, eburnifikálódás, a subchondralis csontkéreg kiszélesedése látható, gyakori a csont-porc határon elhelyezkedő, részben gyógyult microfractura, a subchondralis gerendázat feldúsulása, az osteophytákban fonatos csont képződése. Ezek a markáns eltérések mind makroszkóposan, mind a rtg-felvételeken jól látszanak (71. ábra, 72. ábra). Olykor a subarticularis szivacsos állományában cysták alakulnak ki, de osteopenia nem. A múmiákban (a fentieken kívül) az ízületi synovia megvastagodása, esetleg lobos beszűrődése, néha az ízület körüli bőrben Heberden csomók is kimutathatók (Alarcon-Segovia 1976). A tokban képződő porcszigetek (rizs-testek, vagy corpora oryzoidea) bejuthatnak az ízület üregébe.
 
74. ábra. Egyenlőtlen vastagságú, elmeszesedett porcréteg, vaskos corticalis az arthrosisos ugrócsontban (makroszkóposan lásd 73. képen) Pikrosziriusz festés. 100× nagyítás. a) fénymikroszkópos, b) polármikroszkópos felvétel
Másodlagosnak nevezik, amikor valamilyen biomechanikai hiba miatt egy ízületben, vagy egy végtag teherviselő ízületeiben alakul ki az OA. Rendszerint megállapítható a rossz helyzetű törésgyógyulás, esetleg az ízületi tengely megváltozása (X-láb és vagy gacsos térd). A veleszületett csípődysplasiához 20-30. év körül súlyos arthrosis társul. Előfordulhat, hogy a monoton, repetitiv mozgás csak egyetlen vagy a szimmetrikus (könyök) ízületeket terheli, s ilyenkor foglalkozási ártalomnak tekinthető (During és mtsai 1994). A másodlagos forma makroszkópos, mikroszkópos és röntgenmorfológiai képe mindenben megegyezik a primer osteoarthritisével (73. ábra, 74. ábra).

Paleopathologia

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 721 1

Józsa László (1935) a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett, majd Kecskeméten dolgozott 1968-ig. 1968–1999-ig az Országos Traumatológiai Intézet patológus főorvosa. Közben másfél évtizeden át a Tamperei Egyetem professzora. 1972-ben az Orvostudomány kandidátusa, 1980-ban akadémiai doktori minősítést szerzett. Őskórtani munkáit hosszú évtizedeken át folytatta.

A millecentenáriumra megjelent könyvében a honfoglaló és Árpád-kori népesség egészségi állapotát és betegségeit foglalta össze. Sokezer csontváz és jó néhány múmia makroszkópos és szövettani-hisztokémiai vizsgálata közben a rencens patológia legmodernebb eljárásait alkalmazta. Így sikerült enzimeket, köztiállomány alkotórészeket kimutatni egyiptomi múmia bőrében, XIX. századi múmia vesegyulladásában az immunglobulin-kicsapódást. „Amikor az egyetemen, vagy munkánk közben betegségekről tanulunk, rendszerint megismerjük annak első leíróját, megtudjuk a felfedezések időpontját, ki és mikor dolgozott ki valamiféle műtéti eljárást, vizsgálómódszert. Időnként elrévedünk: vajon mit tudhattak szakmai őseink, hogyan figyelhettek fel azokra a betegségekre, elváltozásokra, amelyek az emberiség életét már a történelem ködébe vesző évezredekben is keserítették. Ezekre, és hasonló kérdéseinkre kapunk választ Józsa László egyetemi tanár könyvében, aki évtizedeken át vizsgálta a föld mélyéből napvilágra kerülő emberi maradványokat, kórboncnokként összehasonlította a napjaink emberén kialakuló elváltozásokkal. Közben szorgalmasan gyűjtötte a kérdéssel foglalkozó világirodalmi adatokat.”

Dr. Cseplák György

A majd kétszáz fotóval gazdagon illusztrált könyv a történelem előtti vagy a későbbi korokból származó, emberi maradványokon található kóros elváltozásokkal foglalkozik. A téma éppúgy érdekli az orvost, állatorvost, őslénykutatót, régészt, antroplógust, humánbiológust vagy a történészt, történeti demográfust, múzeológust.

Hivatkozás: https://mersz.hu/jozsa-paleopathologia//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave