A múmiák egyaránt létrejöhetnek mesterséges beavatkozás nyomán vagy anélkül. A mumifikálást két nagy gócban, egymástól függetlenül fejlesztették ki. Noha a köztudat az egyiptomiakhoz köti a múmiakészítést, nem ők, hanem dél-amerikai indián törzsek végezték először. Nemcsak az ókorban, hanem a középkor folyamán is történt balzsamozás és mumifikálás, és tulajdonképpen napjainkban is rendszeresen gyakorolják.

Az óegyiptomi vallás azt tanította, hogy a halál nem jelent végleges megsemmisülést, csak állapotváltozást. Az életet átmeneti létformának tekintették, életükben is a halálra, a túlvilágra készültek. Hitük szerint ha a test elpusztulna, a lélek hajléktalanná válna, ezért próbálták megőrizni a test eredeti külsejét. A tetem konzerválásának gondolata a prehisztorikus időkből származik. Törekvéseik megvalósításában szerepet játszott, hogy az egyiptomi klimatikus viszonyok kedveztek a spontán mumifikálódásnak A II. dinasztia (Kr. e. 2635 előtt) korából ismerjük a legrégebbi, mumifikált tetemet. A balzsamozás évszázadokig az isteni eredetűnek tartott fáraócsalád kizárólagos joga, később megadatott néhány kiváltságos személynek is, de csak a középbirodalom elején (Kr. e. 2000 körül) vált elterjedtté. Az Óbirodalom idején alakult ki és tökéletesedett a konzerválás technikája. Kezdetben nem távolították el a zsigereket, az V. dinasztia (Kr. e. 2449–2155) korszakától külön szekrényekben helyezték el. A XXI. dinasztia (Kr. e. 1070–945) periódusától a bebalzsamozott és pólyázott belszerveket visszahelyezték a testbe (Ruffer 1921, Regöly-Mérei 1962).

A múmiakészítés részleteiről elsőként Hérodotosz számolt be. A drágább balzsamozást így írja le a történetírás atyja: „… először az orrlikakon keresztül görbe vassal kiveszik az agyat, egy részét így húzva ki, a többit pedig beöntött gyógyszerekkel. Azután egy éles, aithiopiai kővel felvágják a lágyékot és kiveszik az összes beleket. Mikor a hasüreget kitisztították és pálmaborral kimosták, összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, s az altestet összetört és tiszta mirhával, kassziával és a tömjént kivéve mindenféle füstölőszerrel megtöltvén, újra bevarrják. Ezután nátronnal vonják be és 70 napra elrejtik, tovább nem szabad bevonva hagyni. Ha a hetven nap elmúlt, megmossák a holttestet és az egész testet büsszosz vászon szalagokkal körültekerik, gumival bekenik, amelyet az egyiptomiak enyv helyett használnak.” A 20. században végzett vizsgálatok lényegében igazolták Hérodotosz leírását. Az agyat – az esetek többségében – az orron át, a sutura sphenoethmoidalis vidékének áttörése útján távolították el. Az olcsóbb eljáráskor a zsigereket nem vették ki, a tetemet lefejezték, és a kitágított öreglikon kaparták ki a koponyaüreget. Ezt követően a fejet a gerinccsatornába rögzített botra helyezték vissza (Ruffer 1913, 1914). Néhány egyiptomi múmián ismeretlen okból készített, postmortális protézist figyeltek meg. Mérei és Nemeskéri (1950) a római korból származó leleten fából készült orrprotézist találtak. Rejtélyesebb Waldron (1990) megfigyelése, aki a XVIII. dinasztia korából származó 30–40 éves férfin hatalmas, a comb alsó harmadáig érő, fából faragott mű penist látott. Gray (1971) fából készített, festett szemtekéket, Wagle (1994) a lábujjak postmortalis, Nerlich és mtsai (2000) a jobb láb amputált öregujjának élőben készült pótlását írta le. A konzerválást nátron fürdőben, vagy száraz sziksóval való pácolással végezték. Hérodotosz 70, a Biblia (1Mózes 50,2-3) 40 naposnak mondja a mumifikálás folyamatát. Modern analízissel különböző gyantákat, bitument, olajokat, homokot, nílusi iszapot, só-nátron-fűrészpor keveréket, gumimézgát mutattak ki az egyiptomi múmiákban. A tetemre gumimézgával átitatott gyolcsot vagy vásznat tekertek, menetei közé amuletteket, ékszereket helyeztek el. Mai felfogás szerint a gyanták, aromás anyagok, olajok inkább rituális célt szolgáltak, és nem a balzsamozás, hanem a könynyen rothadó belszervek eltávolítása és a kiszárítás vezetett mumifikálódáshoz. A nátronfürdő és a bitumenes pácolás pedig inkább tönkretette, mintsem elősegítette a szövetek integritásának fennmaradását. Az ókori Mediterrániumban nemcsak az egyiptomiak konzerválták halottaikat, hanem jó néhány esetben a rómaiak is. Az Alpok vonalától északra csak Pannónia provinciából ismerünk bebalzsamozott római kori tetemeket. Aquincumban 1912-ben és 1929-ben, Szőnyben 1955-ben, Dunaújvárosban 1957-ben kerültek elő római kori múmiák (Susa és Józsa 1995). Mezopotámiában, Indiában, Kínában nem történt balzsamozás az ókorban.

A századforduló körül kezdődött és az 1930-as évekig tartott a jelentősebb számú egyiptomi múmia vizsgálata. Ekkorra „elfogytak,” a nagy közgyűjtemények ritkán engedik át múmiáikat pathologiai megfigyelés céljára. Az utóbbi évtizedekben mindössze néhány múmia boncolásáról, szövettani vizsgálatáról szerezhettünk tudomást. Cockburn és mtsai (1975) állítják, hogy úgy fogtak a boncolásnak, mintha az a múmia lenne az egyetlen a világon. Közvetlenül a röntgensugár felfedezése után, 1896-ban már készült rtg-kép egyiptomi múmiáról (König 1896). Az 1960-as évektől valamennyi újabb leletet és a múzeumokban nyugvók egy részét is röntgen- vagy CT-vizsgálatnak vetették alá. Napjainkban kb. 3000–3500 egyiptomi múmia röntgen, CT és mágneses magrezonancia felvételei ismertek.

Dél-Amerikában az egyiptomiaktól függetlenül, sőt azokat jóval megelőzve, (a radiokarbon meghatározások szerint 6 000–9 800 évvel napjaink előtt) a csincsoró indiánoknál (Chile) kezdődött a múmiakészítés. Ezeken különböző tartósítási eljárások figyelhetők meg. Olykor leplekbe burkolva mesterségesen kiszárították a tetemet, másokon a belszerveket eltávolították, a testüregeket agyaggal töltötték ki (Aufderheide és mtsai 1993). Az inka királymúmiákat balzsamozták, sok esetben a belszerveket is eltávolították (Williams 1924). Az inkák konzerválási technikája jócskán eltért az egyiptomiakétól. Az óperuiak mentol, tannin, perubalzsam, jolubalzsam, szaponin és só keverékét használták.

Európában az 5–10. századokban alig történt, ám az ezredforduló után ismét feléledt a múmiakészítés. Elsősorban a francia és a spanyol-osztrák Habsburg uralkodók tetemeit balzsamozták, némelyikükről írásos emlékek is maradtak (Kaufmann 1995). A 18. század elején, amikor felismerték egyes vegyi anyagok tartósító hatását, újabb lendületet vett a tetemek konzerválása. A testnyílásokon és a nagyereken szublimát, arzén, karbolsav, cinkklorid és/vagy formalin oldatát fecskendezték, amelyek meggátolták a baktériumok szaporodását, rögzítették a szöveteket. Constantin 1834-ben, Pesten megjelent könyve az egyiptomiaktól a 19. század első harmadának végéig ismerteti a balzsamozási eljárásokat.

A természeti körülmények között élő népek egy részénél is szokásban volt a (többnyire részleges) mumifikálás. Új-Guineában az 1940-es években (állítólag) 8 000 éves preparált fejeket fedeztek fel, amelyeken a hegtetoválás nyoma és az arckifejezés jól látszott, amint azt fényképeken demonstrálták (Henschen 1965). A 20. század elején Bíró Lajos, Új-Guinea kutatónk arról számolt be, hogy működési területén kétféle múmiakészítési eljárást is használtak. A pápuák egyes törzsei halottjukat a tűz fölött füstölve, mások a napon szárították ki. Ezekről a múmiáról nem lehetett megállapítani, hogy milyen korúak, mindössze annyit, hogy legalább 3-4 generáción át megvoltak (Benedek 1974).