A fűszerek használatáról szóló első írásos emlék az egyiptomiaktól származik. A fűszereket elsősorban ízesítésre, de konzerválásra is használták, erre utal az, hogy a holttestek mumifikálásához is jelentős mennyiségű fűszert használtak fel. Egyiptomban a papok a fűszereket elsősorban gyógyító erejük miatt keverték az ételekhez. A sáfrány a XI. századtól kezdve Európa legkedveltebb fűszere lett. Kiváló színező tulajdonsága miatt szószokba levesekbe használták. Ezen kívül elnyomja a kellemetlen szagokat, ami különösen színházak levegőjének közömbösítésére tette alkalmassá. Már a rómaiak is ismerték a sáfrány szagtalanító hatását, így a közterek bűzét úgy közömbösítették, hogy a szobrokat sáfrányos vízzel töltötték fel, és a földre sáfrányvirágokat szórtak, mint az Petronius írásaiból is ismert.

A sáfrányt egy bizonyos krókuszfajta (Crocus sativus) bibéjéből állítják elő. Egy kg sáfrány előállításához 150 ezer friss virágra van szükség, aminek szüretelését csak kézzel lehet elvégezni, és ami jelentősen megdrágítja az előállítását. Ezért gyakran hamisították vagy más növényekkel helyettesítették, ennek leleplezése halálbüntetéssel járt még a XV. században is. A krétai Knosszosz területén a sáfrány begyűjtését betanított majmok végezték az ásatások kapcsán előkerült festmény tanúsága szerint. A fűszerek Európában való elterjedése is elsősorban gyógyhatásuknak volt köszönhető. A fűszerkönyveket elsősorban a gyógyító rendek papjai állították össze és amelyek egyben a gyógyítás receptjeit is tartalmazták. Ebben élenjártak a francia szerzetesrendek, ahol nagy szakértelemmel termesztették és alkalmazták a fűszereket a rendházak környezetében és a gyógyászati gyakorlatban. Az orvosi zsálya, a bodza, menta, vagy a bazsalikom ezekből a szerzetesi udvarokból kerültek át a konyhakertekbe.

Az élelmiszer-fogyasztással kapcsolatosan a civilizált világban egyre inkább a biológiailag értékes, minőségi élelmiszerek elterjedése kívánatos. A mennyiségi termelés helyett olyan élelmiszereket kellene előnybe részesíteni, amelyek tápértéke mellett a biológiai hasznosságot is figyelembe veszik. Ezért a fogyasztásra szánt termékeknél a mikroelemszint mellett ma már szempont azok vitamin-, rost- vagy flavonoidtartalma. A cékla például nagyon egészséges élelmiszer, de a nálunk honos óriás cékla biológiai értéke jelentősen alul marad a Lengyelországban, Ukrajnában honos bébiváltozathoz képest. Vagy a paradicsom karotintartalma fajtánként és termelési helytől függően igen változó. A magyar paradicsom likopin- (karotin) tartalma lényegesen magasabb, mint a nyugat-európai változatoké. A hús- és a gabona fajták alkalmazásánál sem mindegy, milyenek a fehérjék aminosav-összetétele vagy a zsírok típusai. Így pl. a mangalica (zsírdisznó) zsírösszetétele bizonyos vonatkozásban jobb, mint a hazánkban elterjedt hibrid malacok (húsdisznó) zsírösszetétele. Hasonló különbségek tapasztalhatók a szárnyasok között. A mesterséges körülmények között nevelt baromfi húsa, zsírja és tojása nem tartalmaz olyan mennyiségben biológiailag hasznos anyagokat, mint a vegyes tápon tartott szabadban kapirgáló társaik.