Az ázsiai népeknél az életvezetés, betegségmegelőzés és gyógyítás párhuzamosságát figyelhetjük meg, ugyanis a buddhizmus tanai a meditációkat böjtöléssel és rituális mozgással kötik össze. A mozgásgyakorlatoknak a lényege az idegrendszer által összehangolt szellemi és testi működések harmonizálása. Ez egyben a jobb és bal agyfélteke kiegyensúlyozott igénybevételét is jelenti (tánc, ének, vizuális élmények, humor stb.). A modern ember kezdi újra felfedezni ezeknek az ősi mozgásoknak a jelentőségét, de csak akkor, ha baj van és többnyire terápiás céllal. Egyre többen tanulják meg a jógát, a meditációt vagy a küzdősportok mellett a szelíd ellazulást biztosító a thai-chit vagy a wai-tang-kungot, ami jelentős izomellazulás mellett szellemi felfrissülést és társas kikapcsolódást is jelent. A világon folyó negatív tendenciák befolyásolásának igénye főleg az egészségügy területén sürgető feladatokat tűz ki a jövőért aggódó emberiség elé. „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv alapján Magyarországon különösen fontos a mielőbbi cselekvés program megvalósítása. Hazánk egészségügyi helyzete azért olyan rossz, mert egyesíti a civilizált és a hagyományos életmódból adódó negatívumokat. Hagyományos diétát követ, de ugyanakkor az életmód nem követi a hazai hagyományokat. A paraszti életforma nagy fizikai aktivitást és friss elmét követelt, ezért a reggeli pálinkázás csak az újkori vidék szokása. A fizikai aktivitás helyett az emberek közösségi támogatási igényét a kocsmázás elégíti ki és az önpusztítás módszereivel (alkohol, dohányzás, drog) igyekszik orvosolni a megújuló létbizonytalanságot. A civilizáció főleg az egyént és nem a közösséget segíti a gépesítéssel, ami feleslegessé teszi a társas munkavégzést. Ennek törvényszerű következménye az elkülönülés, a társas kapcsolatok meggyengülése, sőt lassan teljes eltűnése. Az egyedüllét érzését tovább fokozza a történelem igazságtalansága, ami világossá teszi a néplélek számára, hogy csak magára számíthat. A trianoni igazságtalan béke által megtépázott ország lelki sebeiből mind a mai napig nem tért magához. A vallási türelem és tolerancia nem kompenzálta az egyre éleződő politikai ellentéteket, amely főleg az ország felemelkedésének és európai integrációjának lelassulását okozza. Az önsajnálkozó hajlam önbizalomvesztést okoz és megerősíti az „egyedül vagyunk” és „senkinek sem fontos az, hogy velünk mi történik” érzését. Ezért nő a depressziósok és a kockázatos életmódot választók aránya főleg a fiatalok körében. Az össznépi lélektani megsemmisülés egyik politikai rendszerben sem talál igazi gyógyításra. Az igazi katarzis is félbemaradt, hiszen 1956-ban és 1989-ben kialakult helyzet sem hozott megnyugvást a régi sebekre. A társadalomban eluralkodott az általánossá vált a létbizonytalanság, ami elsősorban a politika szereplőinek megbízhatatlanságára vezethető vissza. A magyar közgondolkodás még mindig vezércentrikus. Nem tud elszakadni a központi irányítástól, amit korábban az uralkodó testesített meg. Később a Moszkva vezérelte pártközpont, most pedig Brüsszel irányít. A magára maradt emberek ezzel az életérzéssel nem nagyon tudnak mit kezdeni. A befelé fordulás, a mának élés és az anyagi javak hajszolása általánossá vált a fiatalok körében. Ennek eredményeként nőtt a dohányzás, az alkohol- és a drogfogyasztás. Ezzel párhuzamosan a társadalom gazdasági szétszakadása fokozódik. A jövőkép hiánya, a fiatalok elhelyezkedési nehézségei, a munkanélküliség különösen a pályakezdők körében nemzeti depressziót alakított ki. A fiatalok úgy látják, hogy a politikai palettán szereplők egyike sem nyújt kellő kiutat a válságból. Ezért fokozatosan elfordulnak a politikától, és nem vesznek részt a nemzet jövőjét meghatározó választásokon sem. A különböző értékrendet képviselő politikai irányzatok erősen befolyásolják a társadalom tagjait akaratuktól függetlenül. A gondolkodásmód a volt szocialista országok önkényuralmi, paternalista rendszeréből csak nagy nehézségek árán képes átevickélni a demokráciába úgy, hogy ez utóbbi játékszabályait még nem ismerik. A politika is elsősorban a kötelezettségeket hangsúlyozza, és nem fejti ki az alapvető jogokat, mert ezek gyakorlásához jólétre volna szükség. A demokráciában alapvető jog az esélyegyenlőség, a tanuláshoz, lakáshoz és az egészséghez való jog. Ugyanakkor ezek piacosítása az általános jólét hiányában csak a tőke birtokosai számára adottak. A köznapi ember ezt úgy éli meg, hogy a demokrácia azonos az átveréssel. Hogyan vélekednek minderről azok, aki jelen voltak a demokrácia születésénél, pl. Mantesquieu? Ő három alapvető államformát különböztet meg, a monarchiát, a zsarnokságot és a köztársaságot. Ez utóbbit utópisztikusnak gondolja, mert elképzelése szerint az erkölcsiség igen magas fokán valósítható csak meg. Saját elképzeléseim 1961-ben a TSZ-ről hasonlóak voltak, amit az iskolában ki is fejtettem. Ez a kijelentés akkor a szüleim egzisztenciáját veszélyeztette. Rousseau a Társadalmi szerződésben szintén kifejti a köztársaság megvalósításának képtelenségét, helyette az alkotmányos monarchiát tartja kivitelezhetőnek. Mindkét szerző egyetért abban, hogy a Köztársaság megvalósításának az alapelve az erény, aminek gyakorlása ellentétes az emberi természettel.

La Rochefoucauld úgy vélekedett, hogy az emberektől elvárható maximális jó „a képmutatás, ami a bűn hódolata az erénynek”. Az önkényuralmat és a zsarnokságot elvetik, de az alkotmányos monarchiát emberhez méltónak ítélik. Úgy gondolták, hogy a törvényhozás, a végrehajtó és bírói hatalom függetlenítésével az egyéni szabadság biztosítható. A törvényhozást a nép gyakorolja, ugyanakkor a végrehajtói hatalom a király kezében kell hagyni, a gyors kül- és belpolitikai lépéseket lehessen megtenni, ami független a parlamenttől. Ennek fejében a parlamenti munkára a királynak nem lehet befolyása. Montesquieu megjósolta, hogy az alkotmányos monarchia katonai diktatúrába mehet át, mintha megérezte volna a francia forradalom Napóleon nevéhez fűződő végkifejletét. Montesquieu alapelvei a „Törvények szellemében” született a magyar reformkor nagyjainak (Martinovics, Hajnóczi és Batthányi Lajos) írásai, akik az állam hatalmi funkciónak szétválasztását tűzték ki célul. Eötvös Józsefre is nagy hatással volt, amit olvashatunk „A XIX. század uralkodó eszméi” című művében, sőt befolyást gyakorolt az Egyesült Államok alkotmányára is. Montesquieu a zsarnokság gyűlölete mellett a mérsékelt szabadságnak volt az apostola és ellene szegült a mindent felforgató és az értékeket elvető anarchista szabadságnak. Mit tanulhatunk mindebből közel 300 évvel később, amikor bajban van az emberiség, és az erkölcsi, etikai normák betartása egyre nehezebbé válik? A világ nem tud mit kezdeni a szabadságával, sőt önmaga és a Föld elpusztítására használja fel.

Talán el kellene gondolkodni Montesquieu korszerűségén, mint azt az alábbi idézetből is megtanulhatunk.

„A Köztársaságban a magánbűnök túlnyomóan közbűnök, ami azt jelenti, hogy nagyobb mértékben sértik az alkotmányt, mint a magánérdeket”. Ezért a köztársaság egészséges működését csak az erény biztosíthatja, az egymás iránti szolidaritás, az egymás segítsége, az elesettek és betegek támogatása mellett. Az erény nem azonos a magamutogatással, hanem a jócselekedet és az egymás iránti felelősségvállalás gyakorlása. A világ menetének jobbítása közös dolgunk, a bajok sajnos nem múlnak el.